„Róma a visszhangok, az illúziók és a sóvárgás városa” – írta Giotto di Bondone. Roppant bonyolult esszétéma, összetett és sokszínű, még az őslakosai számára is megismerhetetlen település. Titkolózó város: egy ökölbe szorított kézhez hasonlít, amely alig enged rálátást tenyérvonalaira. Ez persze nem is gond. Hol kacérkodik, hol szégyenlős. Lelki, szellemi és fizikai felkészültség kell ahhoz, hogy az utazó feltérképezhesse. Pontosabban fogalmazva, kapirgálhassa azt az urbánus felszínt, amely alatt az ókori, a középkori, a reneszánsz, a barokk, a klasszicizmus, a historizmus, a fasizmus, végül a posztmodern korok, stílusok, a társadalmi fejlődés maradványai rétegződnek.
Caput Mundi, tehát világfőváros. Földünk tizenegyedik, Európa harmadik leglátogatottabb városa. Itt semmi szükség városmarketingre és imázsfejlesztésre. Maga a név – „Róma” – eladja magát. Ömlenek ide a látogatók. A pandémia előtt az örök város fuldokolt a turisták hordáitól. Olyannyira súlyos terhet rótt rájuk a tömeg, hogy a turisták számának csökkentését, illetőleg a legfontosabb attrakciókra nehezedő nyomást mérséklő beavatkozásokat voltak kénytelenek foganatosítani. Szomorú jelenség. Ugyanis ezt a várost nem lehet habzsolni, nem szabad meggondolatlanul gyorsan felfedezni. Nem olyan település, amely mohó utazóknak való. Ezzel a 2700 évnyi, példátlanul gazdag történelemmel rendelkező, közel hárommilliós fővárossal alázatosan, fegyelemmel, komótosan szükséges ismerkedni.
Bizarr hasonlattal élek. A megszokott, színes papírból készült bonbonosdoboz helyett ritkán alkalom nyílik ezüsttálcára ízlésesen, különös odafigyeléssel elhelyezett, eltérő formájú, nagyságú és színű, minőségi alapanyagokból készített bonbonokat kóstolni. Az ember eleinte csodálja a vizuális élményt, aztán hosszas merengést követően kiválasztja a számára legkülönlegesebbet. Lassan beleharap – tudatosítva azt, hogy hasonló élménynek talán sosem lesz többet részese. A külsőleg is hibátlan, páratlanul szép bonbon aztán felfedi belső textúráját. Kiderül, mennyi réteg, mennyi különböző íz- és színvilág alkotja. Rómába érkezve ugyanilyen körültekintéssel és tudatossággal fedezhető fel a város. Pontosabban, nem a város, annak csupán néhány darabkája. Rómáról csak benyomást lehetséges szerezni: köztereit, épületeit, az utcákon zajló vircsaftok hangulatait mementóként elraktározni. Teljességében megismerni kizárt.
Római látkép (forrás: Pixabay)
A városesszé terjedelmi korlátai miatt a hét dombra épült város minden magaslatának egy-egy – számomra különösen kedves – látványosságáról írok.
Az Aventinus domb tetejét díszíti az V. században épített Szent Szabina-bazilika, amely a világ legépebben megmaradt római kori bazilikája. Ciprusfából faragott főkapuja 1500 éves, 18 domborműje az ókereszténység talán legidősebb szobrászati alkotásai. A templom főhajójában található egy fekete kő: az irigység és kisstílűség szimbóluma. Állítólag maga a Sátán hajította neki Szent Domonkosnak, ugyanis felbőszítették a Domonkos-rend alapítójának erényei. (Talán nekünk sem ártana néhány „fekete kő” jellemformálás végett.)
Caelius dombja. Már a neve (latinul Caelum) is fenséges: mennyet, mennyországot jelent. Itt épült a Clivus Scauri, egy római időszakból származó főút. Az ókori urbanizációt tekintve példa nélküli népességű (egymilliós) nagyváros két kiemelkedően jelentős, stratégiai elhelyezkedésű épületét, a Circus Maximust és a Colosseumot kötötte össze. A döntően téglából épített fal és visszafogottan ornamentált ívei remek állapotban maradtak fenn az utókor számára. Falai mentén egykori villák, tabernákulumok, sőt, Claudius császár monumentális templomának maradványai is megtekinthetők.
Róma legtiszteltebb, legfontosabb dombja, az egykori közigazgatási székhely: a Capitolium. A dombon kevés archaikus építészeti emlék látható, ugyanis a XVI. században Michelangelót bízták meg a terület átalakítási terveinek elkészítésével. A világ talán legtökéletesebb térszerkezetét álmodta meg, közepén a Piazza del Campidoglioval. A reneszánsz közterek archetípusa. Több mint százötven évig építették a határoló épületekkel együtt. Csodálatos urbanisztikai összhang jellemzi. (Már ez is túl sok azokból az esztétikai élményekből, amellyel az utazó gyakorlatilag utcasarkonként szembesül Rómában.) A tér közepén Marcus Aurelius lovasszobra. A legenda szerint azért hagyták meg az eredetileg Kr. e. II. században készült alkotást, mert a lovas antropogén jegyei hasonlítottak Nagy Konstantin császáréhoz. Az iránta érzett mély tisztelet a keresztény vallás elismertetéséért és elterjesztéséért végzett munkájának köszönhető. A szobrot, amely a reneszánsz kor lovasszobrainak példaképe, eredetileg arany borította. Úgy vélik a helyiek, ha egyszer ismételten bearanyozzák, megszólal a paripa két füle közötti sörényrész, és az utolsó ítélet napjának megérkezését fogja hirdetni. Csak győzzük kivárni.
Esquilinus dombja a város egykoron legnagyobb temetkezési helyszíne volt. Itt található Traianus fürdője, amely 2100 éve a világ leghatalmasabb fürdőkomplexumaként (330 × 340 méteres alapterület) építészeti példaként szolgált a római birodalom területén későbbi évszázadokban emelt thermák számára. Mai napig látható a tepidarium, a caldarium, a frigidarium és a gymnasia. Alatta pedig a 8 millió liter tárolására alkalmas ciszterna struktúrája válik vizsgálhatóvá.
Az ókori Róma Rózsadombját, a Palatinus hegy oldalait a város legelőkelőbb magánházai, uralkodók pazar fényű palotái foglalták el. Sikk volt itt építkezni. Augusztus császár hatalmas palotát épített, miután számos villát megvásárolt, Caligula pedig mérnöki bravúrként számon tartott híddal kötötte össze a hegyet a Capitoliummal. A domb ad otthont a botanikus kertek ősének, a XVI. században, lépcsőzetes térstruktúrában kialakított, buja Farnese-kertnek. Botanikai jelentősége, hogy számos növényfaj innen terjedt el Európa-szerte. Emellett pedig az ókori Róma kedvelt örömtanyái is a hegyen sorjáztak, a leghíresebb és legdrágább kurtizánokkal lehetett itt találkozni. (Ókori Dubai?! Ócska vicc…) A magaslat szimbolikus jelentőségét az adja, hogy a város alapítója és névadója, Romulus szalmával fedett viskójának eredeti helyszínét itt fedezték fel archeológusok.
Quirinalis dombján éltek a szabinok, a Tevere (Tiberis) folyó torkolatvidékének legrégebbi lakói. A római időszakból származó romok alig észrevehetők, ugyanis a hegy az újkori urbanizáció egyik jelentékeny helyszíne volt. Házait elsősorban a reneszánsz korban építették, közülük kiemelkedően fontos az 1583-ban XIII. Gergely pápa utasítására emelt Quriale-palota. 1871-től az olasz király székhelye, a II. világháború óta pedig az olasz köztársasági elnök rezidenciájaként funkcionál. Az olasz államiság, az olasz egység, a köztársaság egyetemes szimbóluma. No meg a politikai botrányoké, ezzel összefüggésben pedig az egyre gyakrabban megrendezett tömegdemonstrációké.
Végezetül a Viminalis. Az egykoron fűzfákkal borított kiemelkedés a hét római domb közül a legkisebb kiterjedésű. Jelen korunkban szinte észre sem venni, hogy létezik, a városközpont épületerdejében sétálgatva. (Igaz, Jeruzsálemben sem tűnik fel, hogy a Golgota eredetileg egy pozitív domborzati elem.) 1880-ban itt nyitotta meg kapuit a 18 hónap alatt, rohamtempóban felépített Teatro Constanzi, Róma első számú operaháza. A hatalmas épület adott otthont többek között Mascagni Parasztbecsülete és Puccini Tosca című operái világpremierjei számára.
Római panoráma, kupolákkal (forrás: Pixabay)
Ami számomra meglepő, bárhová utazom, a vízfelületeket nélkülözhetetlen városkép-formáló elemként tartom számon. Az esetek többségében a vízpartra fűzött épületsorok, terek, a templomtornyok tükröződése, a hidak látványa beleég retinámba. Róma viszont még ebben is kivételt formál. A Tirrén-tenger 30 kilométerre hullámzik a városközponttól (Fiumicinónál, a Leonardo da Vinci Nemzetközi Repülőtér szomszédságában). Átfolydogál rajta a mediterrán nyárra jellemző aszályos időszakban gyakorlatilag észrevehetetlen Tevere. Mégsem vált jelentőségteljes vizuális emlékké Róma esetében a városi épületek és a víz kapcsolata, harmóniája. Miért? Mert Róma sok. Túl sok, megterhelő, és roppant nehezen értelmezhető. Még a víz sem képes enyhíteni azon a feszültségen, amit ez a város nyújt. Egyszerre óhajtja az utazó vadul felfedezni, ugyanakkor megijed attól a felfoghatatlan tudástól, amit ez a város rejt, amivel szembesíti. Rómában akarva-akaratlanul ráébredünk önnön tudásunk korlátozottságára, önmagunk jelentéktelenségére. Remek önismereti út. Kicsit helyrepofozza a fölösleges hiúságot, önteltséget, nagyképűséget.
Önismeret, így tükörbe néztem. A Róma városnév hallatán a múltban és a jelenben egyaránt szégyenérzet fog el. Földünk legtávolabbi, gyakran Isten háta mögötti zugaiba sodort a Sors, a közép-ázsiai Karakum-sivatagtól a dél-amerikai Tűzföldig, Izland gleccsereitől a Szaharáig, viszont Rómában méltatlanul kevés alkalommal töltöttem szégyellni valóan csekély időt, annak ellenére, hogy minden körülmény (szabadidő, anyagiak, érdeklődés, útitárs) adott volt az elmúlt években az örök város részletes bebarangolásához. Csak a Jóisten a megmondhatója, mikor lehetséges ismét korlátozások nélkül utazni. Mindazonáltal most megfogadom, az első repülőjegyet Budapest–Róma útvonalra vásárlom meg. Csak odafelé.
