A lengyel urbánus hálózat túlzottan kiegyensúlyozott. Mintha tudatosan, magas fokú szakértelemmel, igazságosan helyezték volna el Lengyelország nagyvárosait a Balti-tengertől a Beszkidekig terjedő, 313 ezer négyzetkilométernyi, döntően síksági, ám hullámzó dombokkal szabdalt tájon. Ezáltal városainak mérete, lakosságszáma, gazdasági súlya, a városhálózat szerkezete, a városok közötti feladatmegosztás szempontjából az egyik leginkább decentralizált Európa-szerte. Dinamikusan fejlődő fővárosa, az 1,8 milliós Varsó nem vízfej, nem koncentrálja a legfontosabb gazdasági, politikai, kulturális funkciókat, ehelyett megosztja azokat több százezres lakosságszámú lengyel városokkal (Krakkó, Łódź, Wrocław, Poznań, Białystok, Szczecin, Gdańsk stb.). Ezek egytől egyig rangos építészeti örökséggel, hagyományokkal, jól-létben élő helyi társadalommal, jelentékeny gazdasági tőkével, erős innovációs potenciállal rendelkeznek. Krakkó hozzájuk képest mégis más. Eltérő. Bonyolultabb. Nehezebben értelmezhető. Félve fogalmazom meg: több.
Krakkó tekinthető a lengyel identitás, a lengyel történelem, Lengyelország előbb dicső, majd szomorú, zűrzavaros múltja, büszke jelene és progresszív jövője kvintesszenciájának. Ugyanis ez a város a lengyel kultúra első számú központja. Lengyelország fővárosa volt 1038-tól 1596-ig (ebben az évben tette át székhelyét az egykori uralkodó, III. Vasa Zsigmond király Varsóba). Ekkor épültek gótikus, reneszánsz és barokk épületei (a Királyi Palota, a waweli katedrális, a Szent Mária-templom, a Szent Péter és Pál-székesegyház, a Jagello Egyetem), amelyek – a jelenlegi lengyel fővárossal ellentétben – a II. világháború pusztításait nagyrészt túlélték. A 20. század második felében megkezdett színvonalas és szakszerű műemlék-rekonstrukciós, -restaurációs és -rehabilitációs beavatkozásoknak köszönhetően a világon egyedülállóan komplex történelmi városközpont maradt az utókorra.
Megismételhetetlen báját és kultúrtörténeti jelentőségét bizonyítja, hogy az UNESCO testülete az első világörökségi helyszínek közé választotta – többek között Wieliczka és Bochnia sóbányáival, a Yellowstone Nemzeti Parkkal, a Galapagos-szigetekkel, Quito óvárosával és a Szenegálhoz tartozó Gorée szigettel karöltve. Méghozzá 1978-ban! Abban az évben, amikor 455 év után először ültettek nem olasz pápát Szent Péter trónusára: Karol Wojtyłát, Krakkó akkori püspökét, a későbbi II. János Pált. (Nem csupán püspöke volt a városnak, hanem itt töltötte fiatalkorát, a Jagello Egyetemen tanult – főként filológiát és nyelveket, méghozzá 15-öt, sőt amatőr szinten színészettel is foglalkozott. A II. világháború alatt csatlakozott a krakkói püspök által vezetett titkos földalatti papi szemináriumhoz, amelyet 1946-ban fejezett be.)
Innentől viszont a szűkre szabott terjedelmi korlátok miatt csupán néhány turisztikai szempontból meghatározó helyszínre koncentrálok, a teljesség igénye nélkül.
Krakkóba érkezve mindenki Európa egyik legnagyobb területű (40 ezer négyzetméteres) középkori piactere felé igyekszik. (Összehasonlítás gyanánt: a budapesti Hősök tere 28 ezer négyzetméter.) Ez a város jelenlegi főtere, több száz éven keresztül pedig a Kijevet és Lemberget Nyugat-Európa nagyvárosaival, valamint a balkáni és közép-európai térséget a Baltikummal összekötő kereskedelmi útvonalak kulcsfontosságú csomópontja volt. A teret 700 éve vigyázza a kelet- és közép-európai térség talán legkülönlegesebb egyházi épülete, a brit és lengyel gótika stílusjegyeit magán hordozó Szent Mária-bazilika, amelynek két, egymástól színben, nagyságban, stílusban, a díszítés gazdagságában teljes mértékben eltérő tornya nyújtózkodik az ég felé.
A krakkói főtér, a bazilikával (Forrás: Pixabay)
A helyi legendárium szerint két testvért bíztak meg a tornyok építésével. Szorgosan munkálkodtak a tervezésen, majd a kivitelezésen, azonban bárminemű összefogás, egyeztetés nélkül, mind a ketten saját csökönyös eszméik alapján. Amikor a fiatalabbik befejezettnek vélte munkáját, megdicsőülten a testvére által épített toronyra nézett, gondolván, az bizonyosan kisebb lesz, sőt, talán be sem fejeződött ilyen rövid idő leforgása alatt. Aztán kővé dermedt, ugyanis azt látta, hogy bátyja díszesebb és magasabb tornyot kreált. Irigységtől felbőszülve, a fiatal testvér kést rántott elő mellényzsebéből és leszúrta bátyját, majd visszafogottan díszített sisakkal fedte le az általa épített félig kész torzót. Saját építését azonban ezek után is folytatta, így tornya – az eredeti tervektől eltérően – még magasabb lett, sőt egy fenséges koronadísszel is ellátta.
A templom felszentelésének napján viszont a gyilkos testvér, bűntudattal béklyózva, titokban felmászott a templom tetejére és ugyanazzal a késsel szúrta magát szíven, mint testvérét. Halott teste 82 méteres magasságból csapódott a piactér bazaltkockáira, a több ezer főnyi ünneplő tömeg pedig mindezt végignézte. A gyilkos kés a mai napig a templommal szemközti Posztócsarnokban látható. (Izgalmas kísérletként javallott a csarnok standjainál portékáikat árusító kofákat megkérdezni a toronyépítéssel kapcsolatos misztériumról, ugyanis képtelenség két egyforma történetet hallani. Legalább megtudjuk, miként fejlődik/alakul a pletyka, torzul az információ…)
A borzalmas testvérgyilkosság legendája mellett egy másik szomorú, ám dicsőséges haláleset tanúja is az épület. Tornyai a középkorban megfigyelőállomásként funkcionáltak. Az őrök kereskedők, politikai delegációk, ellenséges csapatok érkezését, sőt az árvizeket és a várostüzeket egyaránt kürtszóval jelezték. 1240-ben a tatárok érkezésekor is hosszasan fújta kürtjét az egyik toronyőr, viszont a mongolok nyila torkon találta, így a kürtszó hirtelen abbamaradt, az őr pedig holtan esett ugyanazon piactér kövezetére. Mementóként azóta minden órában eljátszanak egy lélekszorongató melódiát, amelyet ugyanolyan hirtelen vágnak el, mint annak idején a nyíl a kürtöt fújó életfonalát.
A város kapcsán fontos említést tenni Steven Spielberg Schindler listája című filmjéről. Arról az 1993-ban bemutatott alkotásról, amely 1994-ben megkapta a legjobb filmért, a legjobb rendezőért, a legjobb operatőrért, a legjobb adaptált forgatókönyvért, a legjobb vágásért és a legjobb eredeti filmzenéért járó Oscar-díjat. A filmet Krakkó Kazimierz nevű városrészében forgatták. Abban az egykoron élettel teli zsidónegyedben, amely több tízezer zsidó otthonául szolgált a II. világháború kezdetéig. Az itteni lakosságot telepítették ki a Visztula folyó túlpartján kialakított gettóba, ahol a film egyik fő helyszíne, Oscar Schindler német üzletember gyára működött. A szocialista időszakban ezt az építészetileg kifejezetten eklektikus, hangulatos negyedet tudatosan hanyagolták el, rossz hírű, veszélyes, bűnös városrészként élt a köztudatban, amelyet mind a helyiek, mind a turisták igyekeztek elkerülni. Az elmúlt két-három évtizedben aztán számos funkcióbővítő városrész-rehabilitációs projektnek köszönhetően a lengyel kultúra pezsgő gócpontjává fejlődött, amely a legnépszerűbb európai bohémnegyedekkel (londoni Soho, a párizsi Quartier Latin, a bécsi Leopoldstadt, a budapesti VII. kerület vagy a belgrádi Skadarlija) méltán veheti fel a versenyt.
Utca a Kazimierz negyedben (Forrás: Pixabay)
A Visztula folyó mellett magasodó Wawel-hegyen áll Szent Gereon kápolnája. Úgy tartják, az épület alatt található a hét fő Földcsakra egyike, emiatt múlt századunk második felétől fontos célpontjává vált a spirituális okból utazóknak, akik órák hosszat töltenek a fal érintésével, az épület körbesétálásával, a padló kövezetén való üldögéléssel, meditációval. A merengést követően pedig lehetőségük nyílik kisétálni a folyópartra, ahol kialakították Európa leghatalmasabb városi strandját. Hasonlatosan a párizsi Szajna-rakpartok vagy ük-ük-ükunokáink idejére talán elkészülő budapesti Duna-rakpartok homokkal borított plázzsá átalakításához. És vajon kik piszkálják lábukkal leginkább a folyópart forró homokját? A kétszázezer helyi egyetemista. Ők azok, akik a város 28 felsőoktatási intézményében (közöttük a Jagello Egyetemen, amely az ország legidősebb ilyetén oktatási helyszíne, 1364-ben alapította III. Kázmér király) tanulnak, és akik miatt Krakkó Lengyelország legfiatalosabb városa. A város nyolcszázezres lakosságához viszonyítva ez a szám világviszonylatban gyakorlatilag egyedülálló.
Az éjjel-nappal emberektől nyüzsgő, zajos piactér kedvelt találkozópontja Igor Mitoraj helyi szobrászművész Eros Bendato (Összekötözött Erósz) fantázianévvel ellátott alkotása, amely egy hatalmas, jobb halántékára és fülére fektetett, bekötözött arcú, üreges szeméből sötétséget árasztó fejtorzó. 2003 és 2004 között – időszakos szabadtéri kiállítás keretében – 14 darab hasonlóan bizarr, abszurd, groteszk szobor borította a Piacteret, ezek közül a művész Erószt, a Szerelemistent Krakkó városának ajándékozta (sokak szerint bár ne tette volna…). Mai napig megosztja a helyieket a helyszín megválasztása; a régi városháza tornya előtt, a középkori történelmi városi miliő közepén. (De gustibus!) Népszerű fotótéma, főképp a szerelemre éhező, szerelem állapotában lebegő, vagy épp a szerelmi csalódást elfelejteni óhajtó krakkói lakosoknak. Az alkotás mondanivalója közhelyszerű; a szerelem vak, gúzsba köti az ember testét-lelkét-szellemét.
Igor Mitoraj: Eros Bendato
A másik népszerű találkozóhely (mint nekünk anno a Moszkva téren lévő óra) egy kőhajításnyira magasodó monumentális bronzszobor. Adam Mickiewiczet ábrázolja, aki a három lengyel bárd egyike, a 19. századi romantikus költészet kiemelkedő alakja. A költőt egyébként Belarusz és Litvánia is nemzeti irodalmárjának véli, ugyanis szülővárosa jelenleg fehérorosz területen található, kamaszkorától kezdve pedig Vilniusban tanult, majd oktatott, majd szerelembe esett, majd visszautasította szerelme, majd kis híján belehalt a szerelmi bánatba, majd politikai összeesküvésbe keveredett, ahol ismét csaknem életét vesztette, végül Szentpétervárra, onnan Odesszába száműzték. (Úgy gondolom, oda sokunk menne szívesen „száműzetésbe”.) A szobrot a II. világháborúban elpusztították, pontosabban ezt hitték, ám az ’50-es években nagyobb darabjaira ráleltek Hamburgban, így részint eredeti elemekből sikerült rekonstruálni.
Ha már a krakkói piactéren sétálva a Mitoraj-alkotás eszünkbe juttatta a vakító szerelmet, Mickiewicz pedig a megvalósulatlan/megvalósult, ám csalódással végződő szerelmet, akkor egy, a jeles bárdtól vett idézettel búcsúzom Krakkótól. Hogy miért így? Ugyanis nagyanyám a ’60-as években halálosan szerelmes volt egy lengyel ügyvédbe, akivel közös életet tervezgettek. Aztán egy családi tragédia közbeszólt. A szerelem nem teljesedett ki, nagyanyám visszaköltözött Magyarországra, a szerelme pedig New Yorkba emigrált, családot alapított és bíróként dolgozott évtizedeken keresztül. Így számomra ez a lengyel város, amióta az eszemet tudom, a szerelmi bánat, a sors igazsága/igazságtalansága miatt boldogságuktól megfosztott szerelmes pár szimbóluma. Ismét személyes lett a befejezés. És örömtelen. Elnézést. Legközelebb más lesz. Vagy nem.
„Félre szememtől… s lám, szemem enged,
félre szívemből!… a szív heve hűl,
emlékezetemből félre!… Nem! Ennek
a szónak az emlék szembeszegül.”
