Térfigyelők

Szerelik a kamerákat. Őrszem híján helyettünk ők látnak. Ugatni ugyan képtelenek, de segítségükkel utólag lebuktathatjuk a gonoszt. Eltöprengtem, mi lenne, ha egyszer előre figyelnénk, de másként, mint a nyomozók és többet érzékelnénk a fizikusoknál.

Megpróbálom, amit eddig nem mertem. Leírom, hogyan látom a hazát, a tüzet és a vizet, az embert és a gépet, a munkát, a nótát, meg a halált, egyszóval a világot. Szerintem mindez, amint Szent Pál Athénban megfogalmazta /ApCsel 17,28/, majd ahogy a jezsuita tudós Teilhard elnevezte, isteni miliő. A minket körülvevő mindenség túlmutat puszta létén. Fensége némán, de Keresztelő Jánosként hirdeti, utánam, vagy előttem, körülöttem vagy bennem, jön, aki nagyobb nálam /Mk 1,7/, közel a Teremtő! A világ, s benne a munkás, az érzékeny szem, a halló fül számára „üzenő-fal”, része egy szellemi internetnek, vagyis teológiát hordoz. Ami létezik körülöttünk, az a Szentháromság első személyének, az Atyának nyomát viseli. Szépsége és igazsága láttán illik imádni, no persze nem az elemeket, hanem azok alkotóját. Így mondta ezt már Izajás próféta /Iz 1,3/ és erről írt Pál apostol /Róm 1,21/. Eddig a hittudomány zöme számunkra a legsürgetőbb igazságokkal a megtestesüléssel és a megváltással foglalkozott. A Biblia első olvasatra előkészít Krisztusra, majd bemutatja Őt és országát. Erre épül az Egyház, ezt járja körbe a liturgia, és ez így jó, de úgy érzem az evangéliumi gazdag ifjúnak mondottak nekünk is szólnak: „valami még hiányzik” /Lk 18,22/.

A művészek, a feltalálók az „elfelejtett” harmadik személynek, a Szentléleknek prófétái. A mérnökök, a kutatók a nemegyszer káromolt Atyaisten választottai. Lényegi egység van a Szentháromságon belül, és az ő „kifelé” áradó szeretet tartja össze a teremtést. Az Egyház papjai, akik a lényeget tanítják nem féltékenykedhetnek a Világ „papjaira”, akik a részleteket megvilágítják. Jézus nem mondott el mindent /Jn 16,12/, mi pedig azt a keveset is alig jegyeztük meg /Jn 20,30/. Ezért a teljesség megközelítésére minden forrásra szükségünk van. A kinyilatkoztatás nem csak leírt betű. A Szűzanya tehát figyelt a pásztorokra, Jézus pedig nem engedte elhallgattatni az „idegeneket” /Mk 9,39/. Eddig is tudtuk, ahol véget ér a fizika, ott kezdődik a metafizika, a pszichológia nyomában a parapszichológia settenkedik, amikor pedig az intenzív osztályon reanimál a professzor, csodát gyanít. Ezek a titkok azonban látóhatáron belüliek, immanensek. Szerepük csak annyi, mint a gondolkodás trambulinja, a következtetés startpisztolya. A titkok java ekkor és itt kezdődik.

És még valami. A látszatokkal ellentétben érlelődik a vallás új hajnala, hiszen nyomra vezet maga a világ /Róm 1,20/. Igen ám, de a kereszténység nem egy „vallás” a sok közül. Az első pünkösdkor a „térfigyelőket” hazaküldték /Ap Csel 1,11/. Isten nem akart félrevezetni minket. Már Kopernikusz felfedezése előtt megkaptuk tőle az elirányítást az ügyben, hogy az égiek nem „fönn” laknak. Isten országa felé nem lehet utazni, az érkezik. Nem csinálni, hanem befogadni kell, nem az ág hordoz, hanem a gyökér /Róm 11,18/, és a szüretnek az a törvénye, hogy a szőlőtő termi gyümölcsét /Jn 15,4/. Isten előbb szeret minket, mint mi őt /1 Jn 4,19/. Ezeket egy térfigyelő mind nem sejti, de aki mindent tud azt is tudja, hogy szeretjük /Jn 21,17/.

„Márciusi szél”

Ki a boldog?

Boldog ember, aki megérzi a titkokat, amelyektől megszépül életünk. A szerelmes másként lát, irigyeljük is érte.

Boldogabb, aki ki is tudja fejezni azt, amivel többet lát társainál. Ő a művész, vagy a költő. Figyelünk rá, mert tanulhatunk tőle.

(…)
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
(…)

Juhász Gyula sorai elgondolkodtatnak, de van, aki még többre is képes.

Az a legboldogabb, aki nemcsak érzi, hanem érti is a „sírokat simogató” szél üzenetét. Ő a szerencse fiából igazi „kegyelmes” úrrá válik. Felfogja a szerelem virágnyelvét is, és túl a tavasz jelein, szíven találja őt a húsvéti jó hír, az evangélium. Ettől szépül meg az élete. Rajta csodálhatjuk, hogyan szereti Isten a világot. Sorsa maga a kinyílt Biblia. Lángol a szíve, mert örömét el nem veheti senki sem. Kivágódnak előtte az addig zárt ajtók, mert vele a Lélek, aki nem ismer lehetetlent, ha menteni kell a másikat. Önfeledten szolgálja a gyengébbet, hiszen őt is ingyen szerették. Telve van gyönyörű tervekkel, vágyakkal, mert, mint a megtért Pál, az egész világ adósának érzi magát. Szívesen telepszik az utolsó helyre, elvégre az is része a végső lakomának s egyébként is számára egyértelmű, ez a világ nem végállomás. A legboldogabb akkor is boldog, ha ártanak neki, ha mocskolják, hiszen ő ahhoz tartozik, aki mindezen már túljutott és valóban feltámadott.

És a lemaradtak?

Aki mindebből még semmit se észlelt, az sincs veszve. Még él, tehát minden lehetséges. Azért bontakozik a történelem, azért ismétlődik az ünnep, hogy meghalljuk üzenetét. A „márciusi szél” ma is simogatja a sírokat…