Ki ismerhetné jobban a nőket, ítélhetne Isten kertjének ékességeiről, ha nem a szépségért való szépség szakértője, Renoir?  Persze: még sokan mások. De a szépségbe alámerülő Pierre-Auguste némely fölhozott tapasztalatáért akár még verekedhetnének is a nők. A kincsek kincse, a tán legjelentékenyebb okulás igazi mélységét mutatja a női léleknek, ahol, mint Renoir állítja, fontosságban ugyanegy polcra helyeződik a monumentalitás a háztáji valósággal. Mielőtt a másik nem össz-szerű szemléletére felfigyelt volna, Pierre-Auguste nemhiába festett, tizenhárom éves korától fogva, porcelánt: finomsága gyakorlatias, éleslátása tagadhatatlan: „A nők (…) mindent a maga helyére tesznek, valódi jelentősége szerint osztályoznak.  Igen jól tudják, hogy az ő nagymosásuk ugyanolyan fontos, mint a német császárság megalapítása. Velük biztonságos az élet.”

Ez a Renoir-bölcselet annyira helytállónak tetszik – az ember alig érez kedvet fölébredni belőle.

Mindazonáltal a kérdésre, hogy a biztonságos élet előkészületéhez mennyi köze van a nagy napnak, amikor egy serdülő leány, az erdélyi Csucsáról való Boncza Berta 1911 novemberében nekifog, hogy megírjon egy bizonyos levelet, nem nehéz egyértelműen felelni. A monumentalitás pedig – a levél címzettje – adott. Vajon a költő-császár és egy hétköznapi rajongó ragadja meg itt sors gyanánt az életet?

A lányszív az ötödik évszak: próba-tavasz. Friss, idomíthatatlan, egészséges, egyszerre szelíd és vad, csupa fény, csupa kiismerhetetlenség, csupa vonzerő. Egyáltalán: erő! Márpedig a monumentális verselő, a fenséges poéta éppen fáradt, merő kimulatott életkedv. Amúgy, mint vallja majd az ő Kedves Kis ismeretlen barátnőjének, szereti a bizakodást s a nagy ifjúságot. És nemigen  üt mellé az igazságnak, Bertukához szólva: „Higgye el, hogy a kultúra, a mai, a miénk, nem is olyan nagy dolog, hogy egy egészséges tizenhat éves kislyány könnyen le ne számolhatna vele.”

De valójában ki is ez a kislyány, ismerjük mi ezt az ismerni vélt, leendő asszonypalántát?

A köz emlékezete ugyanis különös manufaktúra, példátlan poétaképzelet dolgozik benne. És míg ott belül ide-oda hajlanak a vonalak, kenődik a festék, ki bánja, ha ehhez a munkához – kedélye diktálására – néhány kéretlen skribler is hozzáteszi a magáét. Hány oltalmazásra méltó arcról őrződik összepingált, eltorzított kép a közönség memóriájában? Továbbá az emberek többsége sírni óhajt a panteon falai közt. De az mégis micsoda perverzió volna: zokogni a nyílt, szép, tiszta, határozott emberi arcon! Az elszabadult, extrém érzésekhez valami végletes dukál, például valami szobor-tárgy, tragikus, gyászos póz, amely a szenvedést és csakis a szenvedést ruházza fel örökléttel. És sírni azt szabad; ha úgy jön a sora, akár a karthágói só-szórásért, aminek semmi tényleges nyoma a históriában, viszont, halljuk innen-onnan, a punok – Karthágó-Kardhágó alapon – magyarok voltak, aminthogy Arisztotelész is magyar, eredeti neve Harisnyás Tóth Illés. De kár, hogy a világra terített ködös pátosz, rendezetlen hév helyett nem egy bevallott, többet ígérő, világos múltat vigyázunk, teljes pompájában, közös hűségben, közös erővel. Máskülönben a jól szeretett múlt is szoborba önthető, csakhogy akár a szótlan, akár a beszédes szobrok a szoborságukat megelőzően, amíg kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell, talán a néma köveknél jobban kedvelték a virágos fákat és napfényt. Tökéletesen igaza van Blake-nek: Az életben az élet a legszebb. Föltéve, hogy megkönyörül rajtunk.

A költés persze akkor is furcsa offícium, s egyes poéták olykor tényleg kőasszonyokról verselnek. De az nem kőasszony, hanem A könnyek asszonya, akinek „Az ajka itt már édesen, / A haja ide lebben, / Az egész asszony itt pusztít, / Itt, itt: az én szivemben.” És egy szobor elé térdelve be furcsán hangzanék: „Irigyellek, szánlak, utállak, / Szerencsés koldusasszonya, / Királyi koldusasszonya / A Vágynak. / / Csak tudnék én mást úgy kívánni, / Mint téged. Óh, csak jönne más, / Egy más asszony. Valaki. Más. / Akárki.” A királyi koldusasszonyról, aki nélkül Adyból egy rész: száraz kút lenne, a királyi koldusasszony adja az egyik legtalálóbb nyilatkozatot, amidőn egy autogramkérőt azzal utasít el, hogy nincs módja leírni a Léda nevet, minthogy Léda nem eleven személy, hanem legendabeli alak. Igen, Brüll Adélt a poézis könyörgő, gőgös ura emelte oda, ahova emelte: a legendába. S egy komplikált meséből zörög le, mint rég-hervadt virág, a gyönyörű vers, az Elbocsátó, szép üzenet jóslatának megfelelően. Jelentős félreértése a dolgoknak, hogy Ady teremtette Lédát, ő meg Adyt – Léda valóban Ady teremtménye, ám Léda Adyn legfeljebb csak alakítgatott. E kegyetlen, durva, a végén nívótlan, túlságosan is egyszerű szitokszavakkal terhelt nász 1912-ben zárul; Ady szanatóriumba vonul, a pár itt találkozik utoljára. Léda új társ oldalán tűnik föl, az elbocsátó költeményben szereplő bosszú-hím alighanem az a pesti ügyvéd, akivel ez idő tájt gyakran látni a főváros sétányain.

1912 májusában a költő, aki Csinszkához írott egyik korábbi levelét beteg bátyja titulussal zárja, azt írja a Kedves kis Húgnak: „Azt hiszem, most már szabad vagyok, nem könnyen izgatható, egészséges, bízó.” Íme a szelíd, kisvérű érzés, amely hamarosan szenvedéllyé fog dagadni.

Boncza Berta és Ady Endre már úton vannak egymáshoz, a fátum szerint. És a szónak egy bizonyos értelmében Ady ekkor hadilábon áll az önismerettel: mint férfi nagyon is könnyen izgatható. Találkozása a református erdélyi leánnyal: sorsszerű. Sokan és sokszor leírták ezt, a baj (ha baj) az, hogy sokféleképp; például gyakran szajkózott gyanú, hogy a Csinszkáé előre megfontolt szerelem, vagy legalább valami érdekből fakadó praktika. Berta 1912-ben egy üde, vagány, művelt, játékos, szecessziós – s főképp tizennyolc éves leány. Ady harmincas éveinek közepén jár. Voltaképpen a költő szemszögéből az ifjúság örök visszavágyának igen egyszerű lélektanai státusza ez; ki egy csöpp férfierővel is bír, érti. Megerősítésképp, tessék csak elolvasni napjainkból az ír Heaney versét, amelyben a szerző egy ablakból nézi az éjjeli mulatozó, hazatartó fiatalokat. Majd hirtelen kimerevítve a képet, így fogalmaz: „Hangjuk vastag volt és nyugtató, / mint az alkonyatkor táplálkozó compó / olajos buborékjai – a nyálkás compó, / régi nevén az orvos hal, mert nyála, / mondják, meggyógyítja, ha hozzáér, a sebesült halat”. A vers a továbbiakban elárulja, hogy a hazafelé rajzó fiatalok egy fehérruhás lánynak udvarolnak. „…cikázott – írja Heaney – és csobbant a nevetése, / s én sebekkel dekorált, öreg csuka lettem, / ki odaúszott volna, hogy megérintse a puhaszájú élet.” Hát erről van szó; a korosodó Adynak a mutatós, nem mindennapi egyéniségű Csinszka a gyógyító, puhaszájú élet. („Hiszen nem ok nélkül volt az, hogy száz levél közül csak a magáé érintett úgy, mint elevenség, élet, melegség és őszinteség” – írja egyik levelében Ady.)

Csinszka nem égi jelenség, de nem is egészen a földé, nem keveri össze a szépet a hasznossal, ugyanakkor hajlomos a képzeltet és a valót egymásban azonosítani. Mindenesetre akiben éhe sincs költészetnek, abból a zseni sem csihol elő költészetet. Végre is: a valódi élet tényekben és történésekben merül ki, az igazi élet azonban elképzelhetetlen szándékok és gondolatok viharzása nélkül. Másrészt állíthatja-e bárki is: csodálatos, spontán, de csupán véletlen eset az irodalomban és a művészetben, ha egy mű mélysége hajszálra megegyezik a művet inspiráló személy vagy dolog mélységével? Márpedig A Kalota partjántól az Óh, fajtám vére című versig, a Minden nagy megújhodottságomtól, a Vihar és fától, a Szerelem és ravataltól, a De ha mégis?-től az Egy háborús virágénekig, és még tovább: számos nagy vers középpontja, indítéka, ihletője, társhőse Csinszka. Olyan egyszerű lenne hát belelátni az ő egyéniségébe, elintézni őt két jelző árán? Ment a fantáziája, az álmai után – a protestáns kisasszonyokat gyakran hajtják előre merész, akaratos álmok.

Nem kevesen írtak róla. Bölöni például ezekkel a szavakkal: „Csinszka akaratos, makacs, de játékos, vágyakkal teli (…) jókedvű gamin, (…) akiben a gyerekes külső s a pajzán modor ritka nagy emberséget takar.”  Akarata, játékossága, vágyai: váltakozva magasztosultak fel és aláztattak porig, csak mert Ady Endréné lett. Azt ígérte, úgy fogja szeretni Adyt, ahogyan egy szentet illik: nem hazudott. Védte, óvta, gyámolította férjét (az utolsó időben Jászinál vizitált, Károlyihoz akar menni, hogy kijárjon urának egy külföldi gyógykúrára szóló lehetőségét); védte, óvta, gyámolította – és néha idegesítette a férjét; ahogyan az más emberpároknál is előfordul. Meglehet, ugyanabban a pillanatban kezdődött üdvössége és tragédiája. De ha csak egy világ van, üdv és tragédia, ez a kétfelé húzó erő kit ne tépne meg. Nagyon oda kellett volna figyelnie Hatvany báró intelmeire: „Akár hiszed, akár sem, kicsi Csinszka, szép, nagy, golyóbis szemeddel tudós disszertáció lesz belőled – ha akarod, ha nem, mindenféle lélekbúvár-, irodalmár-, történésznépség számára probléma leszel a kekk-fitos orroddal. Ezért csak jó vigyázz a problémádra, kicsi Csinszkám, az utókor minden mozdulatodra figyel.”

Úgy lett. Nem kevesen írtak róla.

Megírták, hogy nem akart a nemzet özvegye lenni huszonnégy évesen. Hogy üldözte, szinte legyűrte az örök nősülendő Babitsot. A legyűrtek szoktak ilyképp szóra fakadni? „jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket / – mily öröm énnekem, hogy öröm vagyok én neked, / s elindítád a lankadt órát, szivemet!” S ha valóban legyűrte volna, lejegyzi Babits a Költészet és valóságot? S 1934-ben, Csinszka végbúcsújára megírja egyik legnagyobb létfilozófiai költeményét? („miért van, ami nincsen? / miért fáj, ami mindegy? / miért nagy dolog a halál? (…) Minden élő szertefut, / csak a halotthoz van út…”) Megírta róla Móricz Zsigmond, hogy „erdélyi urak vérét és a modern kultúra pezsgőjét hozta magában.” Megírták róla – ki árnyalatosan, ki igenek és nemek látszólagos egyértelműségével – harmadik múzsakorszakát, amikor is a festő Márffy Ödön felesége lett, jószerével hirtelen felindulásból. Megírták róla, hogy ez a frigy teljesítette ki a festő-férj portréművészetét. Megírták róla – például Lesznai Anna –, hogy Márffy mellett a vidám, beszédes, csipkelődő nő: majdnem vidéki nagyasszony. És aztán Csinszka a férjéről: „Végtelenül szeretem ezt az embert. Neki köszönhetem, hogy ma is élek, és Adynak, hogy ember módra tudok kívánni élni.” De mindhiába a sorok, bekezdések, könyvek – mintha valahányszor az irigyei mondanák ki róla a végső, a hangosabb szót. (Mennyire jellemző, hogy egy rosszértesültség konok fönntartása következtében a Csinszka név születése is tévesen él a köztudatban. Jól adná ki magát, ám a Csinszka nevet nem Ady találta ki, hanem a viselője. A költő ugyanis egyszer azt találta mondani, hogy kóbor lengyel ritterek mintájára vetette meg lábát Csucsán. A lengyel érzéshez lengyeles név illik, ebből az ötletből kiindulva keresztelte át Boncza Berta a költőt Csacsinszkyre, így született meg előbb a Csacsinszky-Csacsinszka, majd a Csinszky-Csinszka páros.)

Akárhogyan is: ha eljön a tiszta emlékezet ideje, eljön a tudásé is. Babits például nem felejt: „..ültünk olykor a nagy könyvpolc alatt: úgy pihent mellettem, mint egy kedves könyvem, amit nem nyitottam ki hónapok óta: nagyon is kedves, hogysem futtában fölnyissam” – olvasható a Nyugatban. S noha nem tudja nem észrevenni aranyfürtű pajtása, Csinszka „igazán formás lábait”, neki a kedves játszótárs fölnyitásra váró könyv. Mi egyéb is lehetne a forma, amelyben a Hatvany jósolta halhatatlanság (az utókor minden mozdulatodra figyel) testet ölt, mint a könyv. Mostanában ráadásul nem is egy könyv, hanem a Noran Kiadó jóvoltából, kis idő alatt mindjárt két kísérlet Csinszka életének föltárására és megértésére.

A jó biográfus, a jó életelemző az, aki mélyen képes érezni. A mélység itt tulajdonképpen a tárgyra rányíló intelligenciát jelenti; a közvetlen belső ismeretből vagy utólagos föltárásból eredő mélységet. Péter I. Zoltán és Rockenbauer Zoltánnál – minthogy ők Csinszka jelenéhez mérten az utókor – természetesen csakis a föltárás, a kutatás, a rekonstruálás jöhetett szóba. S minthogy okosság, érzés egyaránt az övék, kétségkívül hivatott auktorok adják nekünk Csinszka képét. Az már csakugyan külön ajándék, hogy bőséges adatkészletüket mesterien külön tartják a következtetés kényszerétől. Tisztában vannak vele, hogy a külső élet-megnyilvánulások többnyire egyáltalán nem véletlenek, hanem lelki okok eredményei. Ezért a két, egymásra következő életrajzban a megörökítés perspektíváját a kutatás és a rendszerezés mérve szabja meg. A tények műtermében festenek; érvek, érzések, impressziók, emlékezések kiegészítő színeivel komponálják a képet. Méghozzá abban az egyszerű, de kimunkált esszéstílusban, amelyben tényleg szabadon hatnak az adatok. S e helyt nem is igen lehetne magasabb cenzusú szempont a személyre vonatkozó tények és a korabeli kultúrviszonyok kiterítésénél.

De hiszen Csinszka személyiségjegyei jóformán maguktól föltárulnak, ha észrevesszük, hogy e karakter mindahány eleme egy látomásos életből fakad. Csinszka elképzeli magát valamilyennek, aztán nagy revelációval vagy elfogadja, vagy tüstént fölülírja e látomást, érzékleteit és lázait. Van benne akart misztikum, de van benne nem kevés önkéntelen titokzatosság is. Úgy tűnik, alaptermészetéhez tartozik egyfajta élményszerű metafizika; a maga sorsában, de okvetlenül az élet nyelvén akar kifejezni egy hétköznapinál magasabb létezést. A saját kis köréből nézve: a lehetetlenhez imádkozik és a lehetetlennek grimaszol. Véletlen-e, hogy tehetségével is ide-oda rebben; hol képet szándékozik csinálni, hol az írást választja lelke kikiáltásának eszközéül. (Fegyelmezett periódusaiban egyébiránt kitűnően fogalmaz. Az Életem könyvének legalább a kétharmad részétől még a legbőszebb ellenszenv sem veheti el a figyelmet: e töredék mondatritmusai, szóválasztása, képzetes kitérői, néhol mesemenete messze elhagyják az írás műkedvelői szintjét.)

Elégszer bebizonyosodott már, hogy aki sejti, merre keresse, akárhol is áll, meglátja a napot. E felismerés jegyében áll a források rengetegétől övezve, számtalan adat, vélemény, levél, vers, mendemonda, érv és ellenérv gyűrűjében Péter I. Zoltán és Rockenbauer Zoltán. Mint előbb szó volt róla: világosan akarnak látni és láttatni. Péter a krónikájában azt a hozzávetőleg nyolc (igazán jelentőséggel bíróan hat) évet követi végig, amely az első Csinszka-levél megírásával kezdődik és 1919 januárjában, Ady eföldi pályafutásának utolsó napjával zárul. Az Ady és Csinszka hasonlóan Rockenbauer Zoltán A halandó múzsájához: kivonás az összes előítélet alól, s mindamellett hűvös, szép, körültekintő, tiszta szemmel vezetett utazás egy távolról sem átlagos nő minél hívebb megismeréséért. A szerzők alaposságáról sokat elmond, hogy a két könyv jegyzetanyaga, a felhasznált forrásokra való utalása – kis túlzással mondva – kitenne egy harmadik könyvet. Péter és Rockenbauer jobbára nem maguk, hanem a Csinszkához kapcsolódó dokumentumok és a körötte nyitott originálé-kútfők szóra bírása révén mondják el az anyátlanul felnőtt erdélyi lány különös élethistóriáját. Látjuk őt a fővárosi Erzsébet nőiskola növendékeként, látjuk a svájci lányinternátusban, gyermekkori barátok oldalán és Ady mellett, a költőért folytatott heroikus küzdelmében, megjelenik mint törékeny lefátyolozott nő, olvashatjuk, mit üzen az évjáradékot felajánló Kunfi miniszternek: „Nem akarok a nemzet özvegye lenni.” Rockenbauer Zoltán bőven taglalja Csinszka és Babits sokszor félremagyarázott viszonyát; beleláthatunk: miként kerengenek egy nyugodni nem tudó kapcsolatban, amelyet Csinszka annyira kívánt, de amelynek viszonos fordulatairól sem árt eltöprengeni. „Gondolj rá mindenképp, hogy van itt egy ember, aki szeret és vár, akinek minden nap, ameddig Téged nem lát, böjt és keserű vezekelés” – ez bizony az állítólagosan vonakodó Babits Mihály szerelmes konfessziója. A halandó múzsa töviről-hegyire, az apró intimitásokig menően kibontja a végességekbe torkolló Csinszka-Márffy házasság részleteit: itt találkozunk az otthonát építgető asszonnyal, a Márffy-képek ábrándos, még meg nem tört, szép úri modelljével, és az élet farsangjaira kívülről tekintő, fáradni kezdő asszonnyal. Unt, morcos, ránclepte házasféllé nem kellett válnia. Három hónappal a negyvenedik születésnapja után hátat fordított az életnek. Móricz a zseniális író kérlelhetetlen tekintetével néz szét a szertartás után. Csinszka még most is olyan, mint egy tizenötéves lány – írja. „…itt kint – teszi hozzá – mindenki megvénülten… Fáradt arcok, veszettül kifestett öreg nők… Mindenki öreg…a mi generációnk hullafoltosan és reszkető nyakak, kievett rágott arcok… – Parafinnal fecskendeztek be neki, hogy sima legyen az arca – mondja valaki. Rátok is rátok férne.”

Lám, Csinszka még most is lázad. Halandó és korlátolt változata ő a lázadónak, de talán mégis igazi lázadó. Az ész-uralom, a tudomány-hit, a viszonylagosságok, az abszolútumtól való megfosztottság felé induló korban ő korlátai dacára egy olyan eleven transzcendencia, amelynek titokzatossága ígéretet hordoz. Heves és szelíd, rideg és emberséges, egyszerű és affektáló, nyakas és gyöngéd, más szóval: sokfélesége a végtelen hódolatát ígéri. Sorsában van valami kényes, nyugtalanító, szimbolikus; az alázattól a dacig feszülő jelentőség.

Gondoljuk csak meg: mikor is kezd összesimulni Adyval, mikor is száll föl Adyból ez a férfifohász: „Láthatom-e nemsokára legalább távolból?” 1912 májusát jelzi a naptár. Éppen csak egy hónapja, hogy a kor egyik legkézzelfoghatóbb jelképe, a tartósság, a technika-mánia, a birtoklás már-már brutálisan gyönyörű konstrukciója, a hosszú béke, az úri jólét cizellált szimbóluma, a Titanic mindjárt az első útján megsemmisült. Egy zárt, féltett, hiú, arisztokratikus látszat-egység végleg alámerült. Katasztrófák következnek. A jéghideg éjszakák Nietzsche-t visszhangozzák: „Az Egész nem egész többé.” Ami a nem egészből marad, alig kínál félteni-, rajonganivalót, eleganciát és összetartást meg végképp nem. A tízes évek elejétől a szárazföld degradált Titanicja, a számtalan régi ábránd egyre gyorsulva merül alá; háború jön és forradalmak jönnek. S közben a szellem is megpróbál hadigépezetként működni. A túlságok kora ez. S ha a túlság ott van a kor gyökerénél, átgondolt (vagy ösztönös) túlság lesz rá a lázadó válasza. Ha vasra verik a gyöngédséget – én szárnyra bocsátom; ha erőtlenség önti el a környezetemet – elhitetem magammal, hogy Hercules vagyok; ha engedelmet, választékosságot és érzékenységet várnak tőlem – vad leszek, nyers és érzéketlen. Egy kizökkent világban az ellentmondások vonulatán kívül milyen másik élet létezhet? Az, amit talán a modor, a viselkedésmód, a jóság esztétikájának lehetne mondani?  Ez nem fog diadalt aratni a lehetetlenen, nem fogja legyőzni a lélekkábaságot, a bűnt. De munkára bírja a maradék emberséget, napvilágra hozza a mértékét, s ami fő: játékosságával, ingereivel, szépségével és kölykös szertelenkedéseivel el tudja hitetni, hogy a pokol napjai meg vannak számlálva.

E roppant kísérlet egy kicsiny változatát próbálta véghez vinni Csinszka. Szerelemmel igyekezett legyőzni a szerelem dühöngését, szenvedélyességgel az őrületet, egyszerű emberséggel a túlzásba vitt jólneveltséget. Ő is, mint minden lázadó, kettőbe szeli a világot. Vagy-vagy. Jelképes értelemben bizonnyal szívesen lenne utasa a Titanicnak: az önkörét meghaladni akaró hajlandósága (ha úgy teszik: a dicsvágy) a félárván – sőt: némely vonatkozásban apa híján – felnőtt gyereklány zűrzavaros (a helyest és a helytelent saját szabályok alapján értelmező) énje. A másik Csinszka viszont melankolikus vagy laza fölénnyel legyint a partról, és fütyül a megmoccanó csodálatos gépezetre. Különben is: sietnie kell. Még nincsenek kiválasztott, kiérlelt érzései és szenvedélyei; s ugyan 1912-ben jóformán gyerek, de érzi, hogy kevés az ideje; most a szeretet képzelődése köti le, terveket sző, játszani akar – még az ő parádéja e szörnyű minden. S persze: még legföljebb csak sejti, hogy közel van, aki segít emberien megformált történetté kerekíteni a kalandját, aki majd megérteti vele „Hogy sorsa: külön szándék / S az élete: ajándék.”