Képsorsról lesz itt szó.

S minthogy a két kifejezés (kép és sors) összevonása tudomásom szerint tőlem ered, kivételesen alanyi jogon beszélhetek egy olyan dologról, amelynek lényegét (kerülgesse ugyan bárki) legföljebb közelítheti a hétköznapi nyelv. A művészetet szubsztanciális értelemben csakis a művészet képes velősen szóvá tenni. Mégis képsorsról lesz itt szó, Bátai Sándor egy munkájáról, mely egy írózug falán függ. Íme, közvetlenül a kép alatt, egy apró asztalkán kedvelt és éppen aktuális olvasmányok, könyvek hevernek, például Adytól A kék álom, vagy Babits A magyar jellemről című kötete. Fülep Lajos, Camus-kötetek, s az ébresztőóra. Még egy-két száma a Nyugatnak is. S egy másik folyóirat, ennek egyik esszéjében szerelmes költőkről ír a szerző.

Azaz: itt már maga a puszta jelenlét is vallomás.

Dőlt betűs

Nem vagyunk, ha nem vagyunk művek céljai és okai.

Aki először hitte ezt, ő volt a legeslegelső művész. Azóta az alkotás gondolatok önkéntelen párbeszéde az időben.

Dokumentumrangra jutott kisebb-nagyobb emberi igazságok kiáltanak át századok távolán. Hogy a tavaszi zápor nem úgy üt arcul, mint a jégverés; viszont zápor múltán, mikor kisüt a nap s a méhek mámoros zenével köröznek illatos virágtestek vonzásában, az nagy szerelem, de föltétlenül több holmi gazdasági ambíciónál – az efféle észrevételeket újra és újra le kell fektetni. Tanácsos továbbá nem megfeledkezni némely jegyzésekről: „…eltűnt ügynökök kezén az Európa-térkép, / vagy tán, mi megmaradt, az öt világrész esne végképp / túl messze tőlem?” És ha érdekes, amit Brodszkij mond, pláne érdekes Heaney-től a Dolgok látása: „Nézem magunkat, és látom, milyen / Kockázatos így e reggelnek útja, / Ó, szegény, szép, szerelmetes, számlált fők, mi.”

– Ne csak jegyzőkönyvek tanúskodjanak a hűségről és a gondról. S ne csak naplólapok susogjanak gyönyörűségekről.

Amit Vivaldi elzenélt (Le Quattro Stagioni), abból erős kétszáz évvel korábban legalább egy részt (Primavera) Botticelli megfestett.

Hang és visszhang – gondolat és képzet és érzés, az érintettség egyedüli törvényének engedelmeskedve, önkéntelen száll lélekről lélekre, lebírva teret és időt.

Az összes úgynevezett alkotó ugyanazt a földbe tűzött s néha kivirágzó ágat, azaz a teremtést és annak árnyékát mintázza. Csupán a formák egyenértékűségében és más-másféle elrendezésében differenciáltak. Az, hogy az idegélet meg az égövek, szerencsére, különbözőek, csodálatos árnyalatokat eredményez. A többi akarat és erkölcs kérdése. Az egész művészet nem ez? Az örök-egy új társulása és új viszonya a személyiségben. Elég taktikátlan poétának tetszik Rimbaud, mikor fölényeskedve szavalja: az „újaknak jogukban áll utálni az ősöket: itthon vagyunk és ráérünk.” Igaz, ugyanő földig hajol a görögök előtt. Sorokkal, talán versekkel lenne kevesebb nélkülük. Ő ne tudta volna? Minden leírt szava a múlt perbefogása.

Perelhet és hadonászhat az ember, és eltelhet újdonságaival, csak hát ősök és előképek híján mind e bizonyosság: mit mér? S mihez képest bizonyít? Erős vár a mi istenünk, ha tisztában vagyunk vele, hogy övé a privilégium a teremtésben, mi legföljebb bedolgozókként csatlakozhatunk munkaprogramjához. Az evangélista Jánosnál olvashatni: „Minden, a mit nékem ád az Atya, én hozzám jő…” Vagy ahogy egy költő mondja a hitetlenekre: „mi náluk ravaszabbak vagyunk, vannak verseink”. Az egész művészet ez: keresni és megszerkeszteni a magunk igazát. Nem meglévő és tanult álmokat átírni! Keresni! Méghozzá minél hatékonyabban – vagy lemondások romjaivá züllik az élet.