A Zentai Művésztelep az első jugoszláv művésztelep, amely a megalakulásától (1952) máig megszakítás nélkül működik. Létrejötte a 19. század végi és 20. század eleji művésztelepi mozgalomban gyökerezik és némiképp a nagybányai, gödöllői, kecskeméti valamint a nagybecskereki művésztelepek tevékenységének folytatását képezi.(1) Az említett helyeken megforduló szabadkai, zombori, nagybecskereki, zentai, verbászi, verseci művészek a művésztelepi mozgalom első nemzedékéhez tartoznak, ma pedig a vajdasági – esetenként az egyetemes magyar és szerb – művészettörténet jelentős alkotóiként tartjuk őket számon.(2) Az ebben a korszakban létrejövő nagybecskereki művésztelep pedig a mai Vajdaság első művésztelepének számít (1897–1899).(3)

A két világháború között, a topolyai és az új nagybecskereki művésztelep folyatni kívánta a hagyományt, ami már közvetlen kapcsolatban állhatott a zentai művésztelepet alapítók törekvéseivel, annál is inkább, mivel mindkettőt politikai és rendszerbeli változások idézték elő. A zentai és a többi háború utáni vajdasági művésztelep közvetett szerepe a kortárs képzőművészeti tendenciák szabad áramlásának, az aktuális vajdasági művészet és a művészek újfajta mecenatúrájának megteremtése volt. A mind összetettebb képzőművészeti színtér mellett az ötvenes évek elején megfigyelhetőek azok a jelenségek is, melyek a globális jugoszláviai színtéren végbement változások eredményei: a szocialista realizmus ideje véglegesen a múlté, új művészeti gyakorlatnak adta át a helyét.(4) Az alapítók közül elsősorban Ács József (Topolya, 1914 – Újvidék, 1990) festőművészt, pedagógust és műkritikust kell megemlítenünk, aki a zentai művésztelepnek nemcsak alapító tagja, hanem haláláig eszmei vezére volt, s egyszersmind a vajdasági képzőművészeti élet fél évszázadának kulcsfigurája is.(5) Ács József Tripolszky Gézával (Zenta, 1926 – Zenta, 2002), a zentai Városi Múzeum igazgatójával alapította meg a zentai művésztelepet, amelynek – hála neki – az experimentális módszer válik specifikumává: itt alakul meg az EK csoport (1969–1971) és a figyelemre méltó értékeket eredményező, több mint húsz éven át tartó programművészet.

Példaadás és kapcsolatteremtés

A zentai példát követve szerte a Vajdaságban művésztelepek alakultak. A teljesség igénye nélkül: Topolyán 1953-ban, Óbecsén 1954-ben, Écskán 1955-ben, Kishegyesen 1959-ben jöttek létre hasonló bázisok. Ács, mint ahogy több vajdasági alkotó is, számos művésztelep résztvevője és támogatója volt. Topolyán például 1953-ban részt vett a művésztelep megalapításában és többedmagával a művészetek szintézisének – építészet és más képzőművészeti műfajok – egymást kiegészítő programját hirdette. A művésztelepi mozgalom tíz éves sikeres működésének eredményeképpen Szabadkán létrejött a Jugoszláv Művésztelepek Dokumentációs Központja (1962), ami ma is a szabadkai Raichl palotában, az ugyancsak itt található Képzőművészeti Találkozó Modern Galéria épületében található. Hosszú éveken át itt mutatták be a művésztelepek kiállításait és ide gyűjtötték az anyagukat is. Az ország megszűnésével megváltozott az intézmény szerepe, de az összegyűlt művek és dokumentáció ma is itt tekinthető meg. A Zentai Művésztelep viszont természetesen a zentai Városi Múzeum gyűjteményében van legjobban képviselve. Az intézmény kollekciója egyben betekintést nyújt a 20. század második felének gazdag és változatos vajdasági magyar – és nem csak magyar – képzőművészeti életébe is.

Itt jegyezzük meg, hogy a művésztelep kiváló alkalmat nyújtott a kortárs képzőművészet megismerésére, akár a kiállítótérben és katalógusokban, akár az utcán és másutt, ahol az alkotás folyamata volt tetten érhető. Jó lehetőség nyílt például – és alkalomadtán még most is nyílik – a zentai művésztelep 1966-tól máig megrendezett Akvarellfestési Napján a művészek és különböző alkotói technikák közelebbi megismerésére. Az akció lényeges része a tárlat és a nyereményjáték, melynek során minden évben egy-egy akvarell kerül a szerencsés zentai lakosok birtokába – így a zentai házak falán több jelentős vajdasági képzőművész képei találhatóak. Az akvarellek másik része a már említett zentai Városi Múzeum gyűjteményét gazdagítja. A közintézményekhez, múzeumokhoz csatolt művésztelepek – így a zentai is – ugyanis hagyományosan az adott közgyűjteményt gyarapítják a résztvevők munkáival, s így a vajdasági múzeumok és képtárak közkincsét folyamatosan, mára már pótolhatatlan értékekkel látták el.

Ács József: Kocsi és ló, 1965

Ács József: Kocsi és ló, 1965

A hatvanéves zentai művésztelepről szólva meg kell említenünk a negyven éves Tóth József Alapítványt is, amely legnagyobb részben 1955-től az itteni művésztelepen gyűjtött képzőművészeti alkotásokat foglalja magába. A gyűjteményt Tóth Margit zentai származású, Németországban élő műgyűjtő hozta létre és ajándékozta szülővárosának az 1970-ben történő Tiszai árvíz után. A zentai múzeum ezzel nemcsak egy értékes gyűjteménnyel gazdagodott, hanem képzőművészeti kiállításokra alkalmas kiállítóhelyhez is jutott. Korábban ugyanis az Eugen elnevezésű régi szálloda épületében tartották a művésztelep munkáit bemutató tárlatot. A gyűjteményről szólva megállapítható, hogy az leginkább a hatvanas években keletkezett alkotásokat foglalja magába.(6)

1965-ben a zentai művésztelep megkezdte leendő testvérvárosának, Hódmezővásárhelynek művésztelepével való együttműködését. Sztálin halála után, 1953-ban, a jugoszláv külpolitikában végbement változásokat követően az államhatárok nyitottabbá váltak. Több vajdasági művész tehetett külföldi tanulmányutat. (A szabadkai Mihajlo Dejanović és Sáfrány Imre az elsők között, 1954-ben, utaztak el Párizsba, Vinkler Imre 1955-ben; Sáfrány az utazást a 7 Nap című vajdasági magyar hetilap támogatásával tehette meg.) Zenta és Hódmezővásárhely közreműködésének köszönhetően a több mint száz művésztelepi résztvevő között magyarországi művészek is jelen lehettek, így például Almási Gyula, Fontos Sándor, Fülöp Erzsébet, Füstös Zoltán, Hézső Ferenc, Koszta Rozália, Pleidell János és mások, de a kapcsolat fordítva is működött.

Koszta Rozália: Tanya

Koszta Rozália: Tanya

Emellett a művésztelep évi tárlata több éven át szerepelt Hódmezővásárhelyen is, mint ahogy az ottani művésztelep résztvevői is kiállítottak Zentán. Sőt: ezekre az alkalmakra külön katalógusok is készültek. A művésztelep monográfiájában Tripolszky Géza erről így számol be: „Már 1965 nyarán nálunk tartózkodott Németh József vásárhelyi festő, őt az év végén Fontos Sándor követte. Bennünket Benes József és Stojan Trumić képviselt Magyarországon. (…) 1966. január 30-án nyílt meg a Zentai Művésztelep első tárlata Hódmezővásárhelyen. (…) Emberi számítás szerint minden rendben volt már, csak éppen a tíztagú küldöttségnek kellett elutaznia Vásárhelyre. Az utazás előtti napon azonban megidézték a küldöttség vezetőjét, azaz jómagamat a Szocialista Szövetség külföldi kapcsolatokat intéző bizottságának színe elé. Kiderült, hogy nem kértünk engedélyt a kapcsolatok felvételére. Nem is kérhettünk, mert nem tudtuk, hogy egy hónappal ezelőtt ez a bizottság megalakult. Úgy döntöttek végül, hogy Vásárhelyre küldöttség nem utazhat, menjek egyedül, s vállaljam később a felelősséget mindenért. Leforrázva hagytam el az épületet. A megnyitó előtti napon hét ember, a »gonoszok küldöttsége« mégis elindult Magyarországra. Rajtam kívül hat kiállító művész is vállalta a kockázatot. (…) A vásárhelyi fogadtatás minden várakozást fölülmúlt. Tornyai János nagyszámú közönség előtt nyitotta meg a Zentai Művésztelep tárlatát.”(7) A következő években több jugoszláv és magyarországi város testvéri kapcsolatot létesített. „Az úttörő, mint 1952-ben is, ismét Zenta volt.” – összegzi Tripolszky. Miután Zenta Hódmezővásárhely testvérvárosa lett 1968-ban, a következő évben, 1969. november 14–16. között Pécsett tanácskozást tartottak a két ország képzőművészeti kapcsolatairól. A Zentai Művésztelep vezetőjét külön meghívták, s a pécsi művészek kifejezték óhajukat, hogy Zentával is kapcsolatot teremtsenek.

Az EK csoport

Az EK csoport a zentai művésztelep programtevékenységének kezdetén jött létre, 1969-ben. Az elnevezés az „erőt kölcsönző” szavak kezdőbetűiből ered és a művészi cselekvés közvetlen társadalmi akcióvá való transzformálását jelképezi. Az alapító tagok Ács József, Baráth Ferenc (1946), Benes József (1930), Kapitány László (1937), Maurits Ferenc (1945), Markulik József (1935–1994) és Petrik Pál (1916–1996) voltak. A fő kezdeményező itt is Ács volt, aki a sajtóban is megindokolta a csoportosulás szükségességét – ennek egyik indítéka részéről a temesvári művészek vendégszereplése és kísérletező művészetüknek számbavétele volt.(8) Szerinte az egyéni utakon haladó művész nem érhet el jelentősebb eredményeket; fontos a közös program, a korszerű kifejezésforma, az aktív hozzáállás az aktuális, vajdasági témákhoz, mert „a korszerű művész csak aktív hozzáállással válhat a társadalom funkcionális részévé.” Az EK csoport létrejöttében szerepet játszott a vajdasági művésztelepek több mint egy évtizedes fejlődésében jelentkező differenciálódás szükségessége is, valamint a vajdasági művészeti monográfia előkészítésének rekapitulációs törekvése. Ez utóbbi megbeszélése végett Zentán 1969. július 10-én találkoztak az újvidéki Kortárs Képzőművészeti Képtár (Đorđe Jović), a szabadkai Városi Múzeum (Bela Duranci), Képzőművészeti Találkozó (Szilágyi Gábor), a Csurgói Művésztelep (Torok Sándor) és a zentai művésztelep (Tripolszky Géza) képviselői, amit Ács József, mint a Magyar Szó képzőművészet felelős újságírója kísért. Az EK 1969-ben, a szabadkai Képzőművészeti Találkozó őszi, művésztelepek munkáját bemutató kiállításán, a klasszikus formákat kedvelő művésztelepi tagok alkotásaival debütált. A csoport közös munkája environment formájában készült és Szabadkán, majd Zentán a december 28-án nyíló tárlaton volt látható. A művet Tripolszky Géza ismertette a zentai művésztelepről szóló monográfiájában „Architektonikus objektumot állítottak fel a művészek. A terem közepére egy panelokkal körülhatárolt, labirintusszerű építmény került. Az objektum belsejében, alacsonyan helyezkedett el Vajdaság térképe. Fölötte kötélen hatalmas fekete kocka lógott. A kötél másik végét kivágott emberi alak tartotta. A kocka kirojtozódott kötéltől rázuhanhatott a tartományt jelképező térképre. A súlyosnak tűnő fekete tárgy alsó szélein újságkivásások emlékeztettek Vajdaság gazdasági, társadalmi és kulturális gondjaira-bajaira.”(9)

Benes József: Szakadékos part, 1963

Benes József: Szakadékos part, 1963

Ács a tárlat leírása során Benes absztrakt informel rövidfilmjének időnkénti vetítését említi, mint a Vajdaság elmaradottságát a művészet elmaradottságnak látószögéből szemlélő munkát.(10) Az EK második közös fellépése az 1970-es árvíz károsultjainak szervezett Tisza című kiállításon történt. A csoport továbbá a Tisza-part ihlette nagyméretű grafikát hozott létre a szabadkai Képzőművészeti Találkozó tárlatára, amelyet a Moša Pijade Képzőművészeti Alap külön díjban részesített. A művésztelep tárlata 1971. május 17-én nyílt meg Zentán, amikor a korábban nagy vonalakban körülhatárolt program konkrétabb formát öltött. Ezt követően a csoport tagjai a mezőgazdaság problémáit kívánták művészi eszközökkel láthatóvá tenni. Baráth, Maurits és Kapitány ekkor már nem vettek részt a munkában, de új tagként jelentkezett Csernik Attila (1941), aki mindvégig elkötelezettje maradt a programtevékenységnek és 1973-tól a Bosch+Bosch csoport tagja is volt. Lantos Ferenc (1929) pécsi képzőművész 1971. évi a zentai művésztelepi tartózkodása idején ismertette az előző évben alakult Pécsi Műhely elnevezésű csoport koncepcióját és tevékenységét, amely az EK-hez és a Bosch+Bosch-hoz hasonló aktivitást képviselt Magyarországon.(11) Meg kell említeni, hogy az Új Symposion című vajdasági magyar művészeti folyóirat 1969. februári számában ismertette a magyarországi nonfiguratív törekvések képviselőit: Moholy Nagy Lászlót, Korniss Dezsőt, Gyarmathy Tihamért, Lantos Ferencet, Fekete Nagy Bélát, Jakovits Józsefet, Lossonczy Tamást, Marosán Gyulát.  Az EK csoport ugyan nem volt hosszú életű, 1971-ben felbomlott, de addigra a zentai művésztelep kísérletekre kiélezett csapata már az elkötelezett programművészet jegyében alkotott. Lantos Ferenc zentai látogatásának folytatásaként, 1971-ben a mecseknádasdi művésztelepen a zentaiak közül Benes József vett részt, olyan alkotókkal, mint Pinczehelyi Sándor, Koppány Mária, Kismányoki Károly, Lantos Ferenc, Csutor Csilla, Fiszek Ferenc, Nádor Katalin.(12)

Programművészet

A zentai művésztelep művészéinek közös tartalmi, társadalmilag elkötelezett alkotótevékenysége 1966-ban vette kezdetét az akvarellfestési nap létrehozatalával. Előzménye a művésztelep első szakaszának tájfestészetét követő változás volt az 1950-es évek második felében, amely a művészeti nyelv újítására vonatkozott, elmozdulási kísérletet jelentett az absztrakció és az informel irányába. Ehhez az akadémiáról a Zentán 1956-ban letelepedő Benes József járult hozzá, akinek Ács József és Tripolszky Géza mellett elköltözéséig 1978-ban egyre nagyobb szerep jutott a művésztelep és Zenta képzőművészeti életében. A telepen történő válságok után, a nemzedékváltással, 1966-ban jött létre az első közös program: az akvarellfestési nap, aminek mindenekelőtt a közönséghez való közeledés volt a célja. A következő évben megismételték az akciót, és a szabad témák mellett megjelent a közös is: „az ember és a gép”. Ez volt az első alkalom, amikor közös program keretében a résztvevők tartalmilag elszakadtak az addigi gyakorlattól: a zentai motívumok ábrázolásától. Többen előtte is új motívumokkal próbálkoztak egyénileg, Ács például 1965-ben az autó motívumát variálta.

Petrik Pál: Gép, 1967 körül

Petrik Pál: Gép, 1967 körül

1968-ban egy happeningre került sor, aminek apropóját egy olyan határozat jelentette, amely arról intézkedett, hogy minden művésztelepi találkozó kezdetét valamilyen eseménnyel kell emlékezetessé tenni. Június 15-én a zentai korzón a gimnáziummal szemben emelvényt ácsoltak és óriási vásznat feszítettek ki rá. Több száz röplap invitálta a művészek esti fellépésére a lakosokat. A happening résztvevői Ács, Benes és Petrik Pál festők, Guelmino Valéria (1926–2007) zentai rajztanárnő, a Csurgói Művésztelep (Bíró Miklós, Magyar János, Petrik Tibor, Siskovszki András, Torok Sándor, Török István),(13) Domonkos Ottó és Tolnai Ottó írók, Torma András gimnáziumi tanuló és Tripolszky Géza a művésztelep szervezője voltak.

Az írókkal való kapcsolat a következő, 1969-as év májusában folytatódott. Ekkor rendezték a Kép és vers című kiállítást, ami a két művészeti médium összekapcsolásának eredményeit mutatta be és a művésztelepen újításnak számított.(14) A résztvevők egy része Ács munkahelyének és műtermének holdudvarából, az újvidéki Forum kiadóház körül kialakult körből került ki, akárcsak az 1969-ben létrejövő EK csoport egy része. A programművészet konkrét gondolata 1969-ben vetődött fel. Eszerint a vajdasági problémák képzőművészeti megfogalmazása a cél, s így 1969-től a művésztelep elkötelezett programművészetének jegyében minden évben más-más aktuális vajdasági témát választottak az erre vállalkozó alkotók számára. Ez Ács József halálával, 1989-ban ért véget. A művésztelep utána is folytatta ugyan a közös téma hagyományát, de már a közös képzőművészeti koncepció és az előző korszak részvevőinek többsége nélkül. Ács kétségtelenül új értékeket teremtett, ami szervesen épült az általa kísért kortárs modern európai törekvésekbe: 1969. november 23-án például cikke jelent meg a VI. Párizsi Biennáléról és benne a gyáripar anyagáról a képzőművészetben.(15)

A közös témák egyébként a következők voltak: 1970-ben a Tisza; 1971-ben a sertéstenyésztés, a halászat és a paradicsom; 1972-ben a virág; 1973-ban és 1974-ben szabad témák; 1976-ban aratás Tornyoson, illetve a zentai textilgyár; 1977-ben a zentai készételgyár építése és a kukoricaszedés; 1978-ban a kender és a zentai kendergyár; 1979-ben a zentai MIK – öntözés, jószágfarm, tehenek, fejőgép; 1980-ban a cukorrépa, a cukor és a kender; 1981-ben a paprika; 1982-ben a társas termelés: a borjú- és sertéstenyésztés; 1983-ban a Tisza-parti új rakpart; 1984-ben a növényvédelem és a kártevők; 1985-ben a környezetvédelem és a környezetszennyeződés; 1986-ban a tornyosi jószágfarm; 1988-ban a mezőgazdaság válsága; 1989-ben pedig az erjesztés a Fermintben, valamint a zentai dohánygyár. A közös program állandó résztvevői Ács József és Csernik Attila voltak, továbbá részben az EK csoport többi tagja Markulik József és Petrik Pál. A projektum szerves részét képezték a Csurgói Művésztelep egyes tagjai: Gyurkovics Hunor (1940), Torok Sándor (1936–2006), Török István (1940), Zsáki István (1942), de időnként csatlakoztak hozzájuk más művésztelepi résztvevők is (pl. Miloš Bajić, Bogumil Karlavaris, Deák Ilona, Guelmino Valéria, Juhász Illés, id. Novák Mihály, Penovác Endre, Pósa Ede, Tomislav Šebeković, Szalma László, Branislav Vuleković, Tari István). Az alkotók életművén belül a Zentán alkotott munkák elválnak a többitől és koherens erőt képeznek. A programművészet keretében készült alkotások kivitelezése újszerű stílusban és technikákkal készült, mint például: objektum, installáció, montázs, kollázs, alternatív grafika, primáris nyomtatvány, fénymásolat – a fénykép, üveg, fa, textil, és más anyagok felhasználásával. Jellemző volt a ciklusokon belüli kifejezésforma. A művek egy része a zentai Városi Múzeum gyűjteményében maradt, a többi egy-egy alkotó életművének sorsát követte – így került be például ajándékként Torok Sándor ide vonatkozó alkotásainak egy része a szabadkai Városi Múzeumba,(16) vagy Ács József alkotásai a Topolyai Múzeumba.(17) A munkák elemzése a zentai művésztelep éves tárlata alkalmából a Magyar Szóban minden alkalommal Ács Józseftől származott,(18) így elmondható, hogy szélesebb körben is ismerték a csoport működését, de szűkebb szakmai körben is. S bár a Képzőművészeti Találkozó művésztelepek éves munkáját bemutató tárlatai 1974-ben abbamaradtak a művésztelepeken készült alkotásokat továbbra is láthatta Hódmezővásárhely közönsége. Újvidéken pedig, a Képzőművészek Egyesületének kiállítótermében 1982 szeptemberében Ács József ide vonatkozó húsz alkotását mutatták be. A programművészet utóélete a délszláv háború idején és azt követően folytatódott az akvarellfestési nap formájában és a közös témák megválasztásában.

A felvázolt események, illetve törekvések párhuzamba vonhatók a hatvanas évek vajdasági magyar irodalmában végbement változásokkal. Bori Imre irodalomtörténész az ötvenes évek végét korszakhatárnak tekinti, ami az új írónemzedék fellépésével és új kulturális közízlés és szemlélet, valamint az irodalmi szervezeti formák kialakulásával következett be. „A jugoszláviai magyar irodalom nagy fellendülését vezetik be ezek a változások: a művészetek modern szemlélete ekkor aratja döntő sikereit. (…) Ám ez nem pusztán a társadalmi élethez való írói viszonyulásokban szemlélhető, hanem a »vajdaságiasság« két világháború között kialakult formáit illetően is. (…) (A vajdasági művészet) Tisztázni kezdte tehát helyét abban a társadalmi és szellemi képzeletben, amelyhez vagy nyelve és hagyományai, vagy történelmi helyzete kapcsolta. (…) A modern törekvések irodalmi megjelenési formái alapjában véve jól tükrözték a társadalmi és politikai élet akkori átalakulását, a liberalizálódási folyamatokat gondolkodásban és írói felfogásban.”(19)


Hivatkozások

1 A legjobban a Nagybányai Művésztelep művészeinkre gyakorolt hatást dolgozták fel, lásd: Bela Duranci: Nagybánya és a Vajdaságiak, Képzőművészeti Találkozó, Szabadka, 1996; Gulyás Gizella: Délvidéki művészek és Nagybánya 1896–1918, Logos, Tóthfalu, 2003.

2 Mály József (Zombor, 1860 – 1901), Streitman Antal (Nagykároly, 1850 – Nagybecskerek, 1918), Boromisza Tibor (Bácsalmás, 1880 – Szentendre, 1960), Pechán József (Dunacséb, 1875 – Verbász, 1922), Farkas Béla (Fiume, 1894 – Palics, 1941), Oláh Sándor (Magyarcseke, 1886 – Szabadka, 1966), Solymos Beatrix (Szávaszentdemeter, 1889 – Budapest, 1974), Balázs G. Árpád (Felsőtőkés, 1887 – Szeged, 1981), Petar Dobrović (Dobrovics Péter: Pécs, 1890 – Belgrád, 1942), Ivan Radović (Radovits Iván: Versec, 1894 – Belgrád, 1973), Zora Petrović (Petrovics Zorka: Kevedobra, 1894 – Belgrád, 1962).

3 Német Ferenc: A polgárság pompázó színei. A nagybecskereki képzőművészeti élet a 19. században és a 20. század elején, Nagybecskerek, 2009.

4 Arsić, Miloš: Likovna umetnost u Vojvodini, Muzej savremene umetnosti, Novi Sad, 1980, 18. A közvetlenül a második világháború után kialakult képzőművészeti légkörben az Agitprop idején működő képzőművészekről lásd: Ninkov K. Olga: Adalék az Agitprop kultúra idején keletkező képzőművészet áttekintéséhez – a szabadkai figurális rajztanfolyam és Hangya András, Szabadkai Városi Múzeum, 1992.

5 Ács József topolyai iparos családból származik, édesapja Ács Ferenc (1878–1946) lakatosmester, kisebb vasüzem és vaskereskedés tulajdonosa. Gyermekkorát Topolyán tölti és a szabadkai gimnáziumban érettségizik (1934). A belgrádi Királyi Művészeti Iskola pedagógiai szakán végzet 1938-ban, majd az újonnan alakult belgrádi Képzőművészeti Akadémián folyatatta tanulmányait. 1938-ban a szabadkai Népkörben a Híd folyóirat köré csoportosuló fiatalok tárlatán szerepelt, ahol a Bácsmegyei Napló napilap különdíjával tüntették ki. A zentai Gimnázium rajztanára (1942–53), Topolyán az alsó gimnázium igazgatója (1945-től), Újvidéken az iparművészeti iskola igazgatója (1953–56), a Magyar Szó képzőművészeti kritikusa (1956–1980). Életrajzát lásd bővebben: Miloš Arsić: Jožef Ač, Galerija savremene likovne umetnosti Novi Sad, 1986; Kortárs Magyar Művészeti Lexikon I. Kötet, Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1999.

6 A Tóth József Alapítvány kollekciója digitalizált formában megtalálható a Vajdasági Magyar Digitális Adattárban a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet honlapján

7 Tripolszky Géza: A művésztelep története, In: Zentai Művésztelep – Umetnička kolonija u Senti, Forum, Újvidék, 1980, 33–34.

8 Ács József: Programozott művészet, Magyar Szó 1969. szeptember 14., 15; Ács József: A képzőművészet lemaradása Vajdaságban, Magyar Szó 1969. december 14., 14.

9 Tripolszky Géza i.m., 42.

10 Ács József: Programozott művészet, Magyar Szó, 1969. szeptember 15., 14.

11 Ács József: A Zentai Művésztelep kapcsolata Péccsel, Magyar Szó, 1971. szeptember 8., 9.

12 Aknai Tamás: A Pécsi Műhely, Jelenkor Kiadó, Pécs 1995., 47.

13 A Csurgói Művésztelep fiatalok művésztelepe volt és az első ilyen jellegű formáció. Ács József felkarolta őket, s így 1968. április 8–20 között kiállíthattak a Forum Klubban Újvidéken. Ennek folyatásaként a tagok részt vettek az Ács vezette zentai művésztelep elkötelezett programtevékenységének kezdetén rendezett happeningen 1968. június 15-én, majd a zentai művésztelep épületében táboroztak június 19. és július 8. között. 1969. február 9–18 között kiállítással mutatkozott be Zentán.

14 Az elhangzott, illetve bemutatott anyag csak később jelent meg nyomtatásban Kép Költemény Képköltemény címen Újvidék 1975-ben.

15 Ács József: A gyáripar anyaga a képzőművészetben, Magyar Szó, 1969. november 23.

16 Ninkov K. Olga – Vuković Dulić Ljubica: Torok Sándor alkotásai a vajdasági közgyűjteményekben, Szabadkai Városi Múzeum, 2009.

17 Ninkov K. Olga: Ács József Ajándékgyűjtemény, Topolyai Múzeum, 2009.

18 Például: Ács József: Programozott művészet, Magyar Szó, 1969. szeptember 15., 14; Ács József: Vajdaság problémái a képzőművészetben, Magyar Szó, 1970. január 13., 10; Ács József: Társult munka, kultúra és művészet, Magyar Szó, 1978. január 22., 14; Ács József: A művészet társul a termeléssel, Magyar Szó, 1978. december 19., 12;  Ács József: Aktív környezet – kísérleti műhely, Magyar Szó 1979. április 10., 11; Ács József: Művészet és mezőgazdasági termelés, Magyar Szó, 1980. június 10., 12; Ács József: Művészet és termelés, Magyar Szó, 1980. december 16., 13; Ács József: Növényvédelem és művészet, Magyar Szó 1985. február 12., 12.

19 Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom rövid története, Forum Könyvkiadó, 1993., 186.


Galéria