Nem tudom, mekkora szellemi-fizikai erőt, hány kínkeserves-gyönyörűséges munkanapot vettek igénybe Kolozsi Tibor majdhogynem negyed százados művészi kísérletei, jómagam már csak a végeredménnyel találkoztam. Kolozsi mitológiai ihletésű, bronzból készült, szerény méretei ellenére is térbe kívánkozó kisszobraival, nagyméretű, hegesztett vas, rozsdásan magakellető, játékosan groteszk plasztikáival, simára csiszolt fekete folyami kőből ránk meredő, prehisztorikus korokat idéző portréival, vagy az emberi történelem évezredeinek homályából előtörő, mégis időszerű művészi üzenetet közvetítő, bronzba fogalmazott arcképcsarnokával, és nem utolsó sorban a szobrászati nyelvet megújító, korszerű térszobraival.
Különleges művészi adottságaira idejekorán felfigyelt a szakma, s már 1992-ben Bukarest nívódíjjal tüntetik ki, amit aztán többek között a Budapest Artexpo-díj, a Barabás Miklós Céh nívódíja és az EMKE Szolnay Sándor-díja követett, hogy aztán 2011 márciusában, mindössze 45 évesen megkapja a legnagyobb szakmai elismerést jelentő Munkácsy-díjat.
Kolozsi Tibor pályájának alakulását kezdettől fogva figyelemmel kísértem. Őstörténeti, bronzos kiruccanásai a látványosan izgalmas esztétikai kaland lehetőségével kecsegtettek. A múltba fordulás azonban nem csupán formai lehetőségeket kínált számára – a manapság divatos ősi alakzatok és kifejezésmódok modern átfogalmazását –, hanem olyan mélyenszántó szellemi kalandozást, amelynek állomásai ezernyi, a mának is szóló üzenet potenciális hordozói. Kolozsi Tibor a plasztika nyelvére ülteti át az őstörténet és a mitológia kimeríthetetlen kincsestárát. Méghozzá a legmeggyőzőbb, a leghitelesebb módon. Nem „szó szerint”, hanem annak mélyről fakadó szellemiségében. Módszere ilyenformán a variációs lehetőségek fölöttébb gazdag skálájának megszólaltatására alkalmas. Kolozsi pedig él a maga teremtette lehetőséggel. Az eredmény: új, meditációra sarkalló vizuális struktúrák megteremtése.
Kisméretű bronzszobrai részleteiben alaposan kidolgozottak ugyan, az ábrázolat prototípusának azonban mindössze néhány, alapvetően fontos jegyét jelenítik meg, sajátosan archaizáló, ugyanakkor mégis a legmodernebb változatban, a bronzban rejlő lehetőségek maximális kiaknázásával. Esetenként a formák egyszerűsége és az alkalmazott anyag jellege dominál, máskor viszont – mint az Apokalipszis sorozat esetében is – a dinamikus kompozíció jut főszerephez. A magyar őstörténet által ihletett lovas szobrocskák szinte mindegyike a látvánnyal párhuzamosan, egy-egy sokatmondó allegória is.
A művész hegesztett fémszobrai is történeti, biblikus, mitologikus témákat dolgoznak föl. Az előbbiektől való eltérésük a felhasznált anyagban és az ebből adódó sajátosságokban mutatkozik meg. A felületek szándékosan durva megmunkálása és a lényegre törő, mindössze néhány szerkezeti elemre építő megjelenítés tömör és rendkívül szuggesztív struktúrákat eredményez.
Fontos szerepet töltenek be Kolozsi Tibor alkotóművészetében a portrék, amelyek az idők folyamán szintén kategorizálódtak, külön alkotási periódusokba rendeződtek. A szobrászi adottságok próbakövének tekinthető arckép viszont korántsem egyfajta bizonyítási szándékból került túlsúlyba, s nyert formát a legkülönbözőbb anyagban, kőben, vasban, bronzban. A formai bravúrokon túl Kolozsinál a portré az elmélyülés, az absztrahálás és általánosítás olyan lehetőségét teremti meg, amellyel a szobrász – különböző alkotói periódusaiban – különbözőképpen élt. A skála a karakterábrázolásokként fogant portrésorozattól a jelzésszerű arcábrázolatokon keresztül a sajátos típusokat jelölő portrékoncentrátumokig terjed.
Hegesztett fémlapokból, fémgyűrűkből összeálló rozsdafejek, domborított, tömör lemezből szerkesztett női portré, vagy ugyanennek „áttetsző” változata, a fémkeretbe foglalt űr, a pozitív és negatív forma sajátos elegye valósággal alakítja maga körül a teret, ugyanakkor a spontaneitás látszatát is kelti. Mellettük ott találjuk a finoman megmunkált fényes fekete követ is, amelyből tömör tömegként bontakoznak ki az elvonatkoztatás különböző fokozatait képviselő ábrázolatok.
Szilárdságával „a kő lefékezi a képzelet felelőtlen látomásait, s mindig érvényesíti a maga megváltoztathatatlan anyagának törvényeit” – véli a művészeti íróként is elismert László Gyula. Kolozsi esetében azonban még a kő sem szab határt szárnyaló fantáziájának, bár az anyag természeténél fogva a kőből készült szobrai befejezettségük, teljességük által mintha némiképp feleselnének a fémszobrok szándékos esetlegességével. Hogy aztán egy következő alkotási szakaszban a művész eljusson a tömören megfogalmazott, lényegre törő, de mindazonáltal a részleteket sem mellőző, expresszív alaptípusok megfogalmazásáig. A részletező és nagyvonalúan összegző fogalmazásmód frigyéből összeálló portrék e kettősség okán válnak különlegesen kifejezőkké, egyediekké.
A művész látszólag archaikus jegyekkel ruházza föl tárgyait, ezek a portrék azonban éppen időtlenségükben, korok és stílusok fölöttiségükben jelentenek újat. Kolozsi évezredek mélyére nyúl, hogy a legmodernebb korok életérzését sugallja, hogy a művészi általánosítás legmagasabb fokára lépjen. Teszi pedig mindezt olyan formai bravúrok felvonultatásával, ami a tehetségen kívül tökéletes mesterségbeli tudást is feltételez.
Az egyedi formanyelven túl, a portré Kolozsinál lelkiállapot is egyben. Sajátos viszonyulás műveihez. Ezek a részleteiben tökéletesen kidolgozott, archaikusnak tűnő, de 21. századi szenvtelenséggel a jövőbe tekintő arcok mi vagyunk. Mi, akik voltunk, s akik leszünk. A mindenkori ember, gyarlóságaival és erényeivel, akit a művész mintha felülről, egyfajta megértő bölcsességgel szemlélne. Teheti. Hiszen immár saját teremtményeiről van szó. A több ezer típusból összesített, tömörségükben szinte pattanásig feszülő portrékról.
Különös hangsúlyt kap Kolozsi Tibor életművében a szakralitás. Emlékmű az áldást osztó kéznek – jellemezhetném egyik, letisztult formáival, robusztus tömbjeinek magabiztosságával valósággal tüntető, szimbolikus mélységeket sejtető, érzelmi felhangoktól sem mentes formai bravúrját, az Áldás című alkotást. S a kéz, úgy is mint mesterjegy, de úgy is mint szimbólum bukkan fel időről időre az életműben.
A szinkretizmus szellemében fogant Kolozsi-szobrok egyedi művészi program megjelenítői. Alkotójuk vállalja a mindenkori újjal járó kockázatot, a kísérletezés és szuverén értékteremtés kínját-gyönyörét. Teszi pedig mindezt olyanformán, hogy mindvégig hű marad önmagához. Ahhoz a minden fölösleges sallangot mellőző, célratörő, tiszta és egyenes szobrászi beszédhez, amelynek lényege az egyszerűség, tömörség, dinamizmus és kifejezőerő. Innen az a sokrétűségében is egységes életmű, amely a kisszobroktól a térszobrokig, s a klasszikus hangvételtől a legmodernebb formanyelvig terjedően tesz tanúbizonyságot Kolozsi Tibor sokoldalúságáról, veleszületett és kiművelt tehetségéről.
Fortuna istenasszony kegyeltjének pedig még az is megadatott, hogy fémrestaurátorként is jeleskedhessen. Különleges szakértelemmel párosult empátiával és tisztelettel adózott a nagy elődöknek, s varázsolta újjá az aradi Szabadságszobrot és a kolozsvári Mátyás-szobrot.