Templomban kiállítást nyitni nem hasonlítható semmilyen más térben kiállított képekről való beszédhez. Mert a templomban minden egyes szó a Biblia szavai által értelmeződik. Ha azt mondjuk, hogy a művészet oltára, nem absztrakt dologra gondolunk, hanem a nagyon is konkrét oltárra, amely itt áll előttünk. Ezért érezhetjük úgy, hogy templomban kiállított képek nem elvont művészi teljesítmények, hanem közvetlen, megszólító erejű munkák.
Duplán igaz ez a mostani tárlaton látható festményekre és rajzokra. Készítőik terápiajelleggel ültek az üres lap fölé, mert segítségre volt szükségük. Hogy meglássák magukat, hogy legyen erejük megszólalni a hangzavarban, hogy az időben elveszett személyiség újra, szó szerint, kirajzolódjon. Ha végignézünk a képeken, nagyon is jól látszik, ahány rajz és festmény, annyi személyiség, illetve ahány személyiség, annyi világ. Vagy hogy az egyik kép szövegét idézzem: „Ahány ember, annyi világvége.”
Napokkal ezelőtt volt szerencsém ugyanitt egyedül végignézni a képeket. A magány itt fontos elem. Ha ketten nézünk egy képet, már nem ugyanazt látjuk. Mert tudjuk, hogy más is nézi, s ezáltal jelen van egy harmadik személy a képpel folytatott párbeszédben. Mert ezek a munkák csak párbeszédben szólalnak meg, négyszemközt. Olyanok, mint a könyv, az olvasás. Aktív részvételt kívánnak. Azt kérik tőlünk, hogy váljunk a részükké, éljük át a papírra vetett személyek sorsát, amelyből most ezeket a képi üzeneteket küldik felénk. Üzennek, hogy elvesztek, de szeretnének újra visszatérni a felszínre, és részei lenni egy közösségnek.
Minden ember egyedül van. Egyedül születik és egyedül hal meg, és közben egyedül éli le az életét. A születés és a halál érzelmi magánya, azt gondolnánk, természettől való, mert akaratunktól függetlenül megtörténik. Viszont az élet magánya túl sok ezer cselekvő pillanat magányát jelentené, ami elviselhetetlen. Közösség nélkül kibírhatatlanul feszítő. Ezek a képek erről is szólnak. És ami gyönyörű bennük, hogy a végtelenségig elevenek, mert nem valamely művészi „manír” jegyében születtek, nem megfeleléskényszerből születtek és nem utánzatok, hanem az öngyógyítás kegyetlenül őszinte motívumait viselik magukon.
Ha szakemberek egy festmény eredetiségét vizsgálják, sok egyéb mellett azt is megnézik, hogy a művet létrehozó mozdulatokban mennyire van jelen a teremtő véletlen. Ugyanis a másolás csak másolás, nem teremtés. Ugyanígy a művészek megfelelni vágyása valamely tradíciónak sem alkotás, csupán ügyes kezű másolás. Mert nincs eredet, nincs mögötte az egyszeri személyiség feszítő jelenléte, nincs mögötte az időbe vetettség, az elveszés, az elvesztés lehetőségének tétje, amitől teremtéssé válik a műalkotás. Itt teremtés történik, személyiségek újrateremtése. Ugye, mennyire mást jelentenek templomban a szavak, például ez is: teremtés.
Az író dolga itt és most az lenne, hogy jól érthető mondatokban kalauzoljon a világban. Vannak azonban nyelven kívüli területek, amelyekhez nincsenek mondatok, legfeljebb lassú történetek. Hogy mit élek át, mikor ezeket a képeket nézem, ahhoz hasonlíthatnám, mint mikor Galambos Ádám evangélikus teológus barátom arra kért, írjak a szegénységről. Nem tehettem mást, átadtam egy korábban megírt történetet, hogy a történetben, a történet lassú dramaturgiája által éljük meg a szegénységet. Most idemásolom a bevezetőként írt pár sort, mert nem tudom pontosabban elmondani érzelmeimet, amelyek hasonlóak az itt látható képek iránti érzelmeimhez (idézem): „Nem tudok beszélni a szegénységről, csak érezni tudom. Át tudom érezni a lényét annak, aki szűkös kis életébe zárva tengeti végig az életét. Nincs eszköze arra, hogy kilépjen belőle, és látom az élete határait, és le tudom írni. Mert érzem az esendőségét. Ez a legtöbb, amit érte tehetek, együtt érzek vele, a szíve a szívemben dobog. Nem tudok máshogy segíteni rajta. Ábrázolom őt, mert gyönyörűnek találom azt az érzést, amit a megrendültség okoz.”
Fogadják szeretettel ezt a megrendítően szép kiállítást.
(Elhangzott a balatonboglári evangélikus templomban rendezett kiállítás megnyitóján, 2014. augusztus 27-én.)