Egy összetört alkotmányra
Egy lakat feltöretett,
egy pecsét feltöretett,
nem vettük észre, mikor —
egy vasláda pántjai pattantanak,
a fejünk fölött átsuhant az angyal,
a régi alkotmány széthasadt,
erélye nincs, múzeumi áru,
műemlékszag és reminiszcencia: ilyen
vasalatot nem csinál többé kovács,
forgácsait tapodjuk,
ami bent volt, most kívül került,
ami sötétben hevert, napvilágra jött,
kívül rekedt, amit őriztünk sokáig,
kintre, de nem a szabadba:
kívül van törvényen, időn.
Törvény lett, hogy mind kívül legyünk,
ha bent nincs, nem is nehéz ez:
betyárok, mámorok kivetettjei,
kint a csalitban, csipkefa alatt
faggatjuk egymást: komám, miért?
Fejét mindenki önként veszítse el,
egy elomlott tornác oszlopai közt
álljon és várjon a töke mellett,
jön hóhér vagy jó hír: a tőke kihajt,
nohát, vadszőlőt, fürtöst, delevárit.
Egyetlen húr zörög az agyban,
cimbalomé, vak zenésze
tépi-cibálja, siralomházi idill —
a széllel bélelt ajtón szél gázol keresztül,
ennél kijjebb már nincs emberfia,
a levegő húrjait pergeti két verő.
Barbárokra várva
Talán a kert. Talán
az volna jó: körték, aranyló dáliák
közt egy csordultig hamis, de másik élet,
kerti szék és kinti asztal
a lugasban, fölhevült virágok:
szeptemberi idill, kiinni egészen-
a kehely, a kép üres, üres, üres,
senki a kertben,
senki a parton, a fák közt, a túlságosan
romantikusra festett tájból kilépett
valaki, magára maradt
körtefa, vénülő cseresznye-
renyhe embertelenség. Alig hiszem,
megérem: távol, kényes szordínóban
munkazaj dongója zümmög,
szitál, egy helyben fonalat húz, feszül
a pillanat, fényes selyemszál:
véget érni, elszakadni nem fog,
Légy te nyugodt. Légy víg. Nézd,
asztalon a sajt is rohad már,
beérett. Így romlik rád
időd, szeleteld, falatozd bölcsen,
míg lehet. Vadállat-szag és sötét lesz
úgyis, barbárok, miattatok!
