Ma is, mint minden nap, végig a Kossuthon. Meglehetősen sok a járókelő, ami egy picit zavar, előttünk, mögöttünk is jönnek, szemből is sodródik a tömeg a korzón. De hiszen vasárnap van – ötlik fel bennem –, azért ez a zsúfoltság. Ráérősen lépkedünk, én a balján haladok, nincs ahová sietni. Villanytelep utca, folyópart, minden a szokásos. Nadrágja szára néha hozzám ér, de nem érzem benne az eleven testet, amitől hátamon feláll a szőr. Ma kellemetlen minden érintése, ha fejemre teszi a kezét, vagy bármelyik testrészével véletlenül, vagy szándékosan hozzám ér, az fut át rajtam, hogy nem állok jót magamért. Haragszom a tegnapi bánásmód miatt, amikor részegen, gondolkodás nélkül cselekedett, és az forog bennem, hogy talán sosem fogom neki ezt elfelejteni. Ma reggel pedig, mintha mi sem történt volna leült, hogy megfésüljön, aztán nyakam köré fonta karjait. Összezavarodom néha. Nem tudom eldönteni, mi neki a fontosabb. Aztán bekapcsolja a rádiót, mint minden reggel, és megint, újra meg újra ugyanaz a dallam. Érzem, lassan ezt sem bírom már elviselni; valaki egyszer hozzávághatna valamit ahhoz a vacakhoz, egy súlyosabb tárgyat, üveget, bármit.
Ahogy megtesszük szokásos körünket, kissé megnyugszik. A lakásunk melletti fedett kerthelyiségben üldögélünk egy darabig, míg megissza első, aztán a második sörét. Egy piszkot pöccint odébb hirtelen az abroszról, s a gyors kézmozdulattól hunyorítok, amit persze észrevesz, és szemrehányóan rám szól, bár emlékezhetne a tegnap estére. Ahogy néha közel hajol, megcsap az alkohol és a dohány szaga. Ilyenkor érzem, legszívesebben belemarnék a nyakába, ráznám fogaim közt a lágy szöveteket, de valamiért sosem teszem meg. Visszataszító.
Otthon szinte összeér a testünk, ahogy egyszerre lépünk be az ajtón, de aztán előre enged. A nő és a gyerekek elmentek, nem tudni hová, és miért. Egyik reggel kisétáltak innen, úgy tűnik, örökre. Nem mintha különösebben hiányoznának, de azóta összezavarodott minden. Akkor kezdődött ez a látszólag visszafordíthatatlan állapot, az út lefelé a lejtőn. Ülök ebben a szőrös dögben. Ezt érzem azóta. Hogy bosszantsam, nem szólok reggel, hogy ki kell mennem. Az előszobában levő szőnyeg közepén lekuporodom, és kifliformát veszek fel. Produkálok.
***
Bárhogy erőlködöm, úgysem figyel jobban rám – erre már rájöttem. Néhányszor eljutottam egyedül is a folyóig – a park végében a víz feketén, sejtelmesen kavarog, s ott mindig elbizonytalanodom, lelankad a kalandvágyam, és rá gondolok, rá, aki most is valószínűleg önkívületben fekszik otthon. Hónapok óta nem járt a hátsó udvaron, s a köves utca irányába azóta egy megfelelő méretű lyukat rágtam a hálón. A sarokban van, a levendulák mögött, szinte észre sem vevődik. Ezen át szököm ki a félig alvó városba, mikor esténként kikérezkedek. Mi történne vele, ha elhagynám én is? Habár ez egyre kevésbé érdekel. Aki a gazdám volt, lassan eltűnik örökre.
***
Hó nélküli tél van, fekete, nedves utcákkal, nyirkos fűvel a parkban, párás levegővel a be nem fagyott folyó felett. Óvatosan kelek át az utcákon, messze elkerülöm az embereket. Visszapréselem magam a résen a hátsó udvarba ma is. Három utcával odébb két megtermett Rottweiler ugat. Még itt is tisztán hallatszik mély torokugatásuk, s a háttérben a zaj, amint a kerítésnek vetik magukat, ha végigmegy a járdán egy-egy idegen.
Néha éjszakára kizáródom a házból, hiába kaparom a bejárati ajtót és nyüszítek. Míg a nő és a gyerekek itt voltak, ilyen nem történt. Odabent csend van, semmi sem mozdul, bár erősen hegyezem a fülem. Beleugatok a homályba, majd összekuporodva alszom egyet a lábtörlőn. A város ilyenkor olyan, mint egy távoli, omlásnak indult bástya – ezt gondolom. Olyan, amilyent egyszer egy hosszú út végén látogattunk meg, egy igen távoli helyen. Akkor még nem volt gyermekük. Akkor még vittek magukkal. Két lábam végignyújtom a küszöbön, és ráfektetem az orrom. Hallgatok.
***
Azt álmodom, hogy egy réten rohanok a halványvörös ég alatt. Félek. A nyílt teret bozót szakítja meg, s a sűrűből Rottweilerek mély, hörgésszerű ugatása hallszik. Menekülnöm kell, mert összetépnek. Nyakszirtemen érzem forró leheletük, torkomon porcelánfehér fogaik szorítását. Rohanok, ahogy csak erőmből telik, mégis csigalassú a mozgásom, tudom, hogy nemsokára úgyis utolérnek. Egy feketén kavargó folyóhoz érek, megtorpanok, és csak bámulom a vizet. Egy testet sodor az ár, amely egyre közeledik a parthoz, s a szürke, homályos vízben már kivehető, hogy egy ember. Barna hosszúkabátja teste köré csavarodott, arccal a fenék felé lebeg. Néha egy-egy buborék tör a felszínre, ahogy ruháit átrendezik a test körül kavargó áramlatok. Örvények keletkeznek, amint a víz alatti részek beleakadnak a folyómederbe, s a test nehézkesen megfordul. Ahogy meglátom a szürke arc püffedten is ismerős vonásait, megborzongok, és belevetem magam a vízbe. A Rottweilerek közben beérnek, hallom fogaik csattogását a parton, amint nyáltól habzó szájjal ugatnak, de nem nézek vissza, a holttest körül kapálózom, amíg elragad mindkettőnket az ár. Hevesen dobogó szívvel ébredek, talpra ugrom, és hosszú ideig bámulok magam elé. Semmi sem mozdul. Az éjszaka nyugodt, hideg; a háttérben a város örök, álmos mormolása.
***
Mi is jöhet még? Minden nappal csak mélyül az undor, egyre kimerítőbb, egyre kétségbeejtőbb az üresség, ez a nyálkás, eseménytelen idő, amelyet itt töltök ezzel a szőrös döggel, aki a hűség groteszk szobra. Gyűlölöm, s úgy érzem, gyűlöl ő is, minden látszat ellenére. Bárcsak halna már meg. Bárcsak volnék elég erős ahhoz, hogy átlépjem egyszer ezt az önnön ürülékébe süppedt várost.
***
Éjszaka van. A körúton senki. A köd mélyéről Rottweilerek csaholnak, s a park mögött, még a szántatlan földeken innen feketén, lustán hömpölyög a víz. Vissza sem nézek, mert nincs mire. Indok kellene, hogy maradjak. Elől, valahol a zsilipek mögött a túlsó parton még csak sejtem a fényeket. A leszálló hidegben súlyom alatt beszakadnak, ropognak a parthoz tapadó finom jéghártyák: fagyos testével magához ölel, combomig, hasamig, aztán államig tolakodik a folyó.
