Manapság, amikor a képzőművészetnek, de általában is a kultúrának nemcsak a fogyasztása, de a művelése is szinte tömegméreteket ölt, ráadásul mind a hagyományokban gyökerező és legtöbbször a művészettörténeti toposzokat ismétlő kifejezési módoknak, mind a nap mint nap magát újítónak kikiáltó, vagy különös egyéni technikákban és tematikákban tobzódó kortárs törekvések inflációját éljük, egy-egy művész sikerét tartósan más nem, mint alkotásainak szakmai és emberi hitelessége biztosíthatja.
A sorozatosan egymást cáfoló és kioltó formai és művészetfilozófiai újításokban bővelkedő 20. századi irányzatok és törekvések képzőművészeti szemlélet átformáló erejének lankadásával eljött, előbb a maga körülírhatatlan sokszínűségével is, az újdonság erejét mutató posztmodern stílus, majd ennek is a kanonizálódása, valamint az ennek farvízén evező új eklektika, a művészettörténet korábbi korszakainak és az általuk előhívott műfaji sokszínűségnek a végtelen tárházából szabadon kombináló művészet kora.
Az elmúlt két évtized erdélyi művészetében azt is tapasztalhatjuk, hogy az egyre szélesedő esztétikai alapvetésű, valamint a műfaji és ízlésbeli differenciálódás mellett jól érzékelhető újdonságként olyan klasszikus alkotói erények is visszanyerik létjogosultságukat, mint a szakmai felkészültség és igényesség rendkívülisége, ami a Ferencz S. Apor műalkotásaiban a csaknem perfekcionizmusig fokozott műgondban nyilvánul meg. Emellett nála a szakmaiság erénye szerencsésen társul egy tipikusan a kortárs művészek sokaságát foglalkoztató problematika, a társadalmi lét normalitása reprezentációjának igényével. Ezeknek az adottságoknak és a napi konfliktusoktól elemelkedni tudó képességének köszönhető, hogy a művész az adott földrajzi-történelmi hely és idő meghatározta erős ellentétekkel terhes társadalmi, kulturális preferenciákat egy általánosabb, a művészet egyetemességét is szolgáló kívánalomnak megfelelően, az elvonatkoztatás, valamint a szürrealitásba és groteszkbe hajló hétköznapiság szintjén képes megjeleníteni.
Ferencz S. Apor munkája
Ferencz S. Apor ezt többnyire úgy éri el, hogy képeinek témájául a nyilvános térben zajló magánélet szféráját választja, azt a társadalmi közös nevezőt, amely az ún. átlagemberek életének amúgy is kitüntetett, számos szimbolikus-affektív, mondhatni a legtöbb romantikus elemmel telített része. Műalkotásainak tárgyát tehát a politikai, munkahelyi és más társadalmi kötelezettségek elvárásaitól mentes civil élet magában is éppen elég erkölcsi és lelki dilemmát felvető témaköréből választja. Gyakran már csak az emlékekben élő, rendszerint régi fényképekből kiemelt, legtöbbször szó szerint kivágott képi szegmenseket és ezekből stilizált ábrákba merevített hangulatokat, máskor pedig csak a vágyott harmónia jegyében vizionált, egy kép vélt bensőségességéből feltámadó, a művésznek, de bizonyára a nézőnek is a hasonló személyes élményeit felszínre segítő életérzéseit jeleníti meg. Képein olyan érzékeny valóságelemek együtthatóinak kiszerkesztett lenyomatai is megjelennek, mint a tekintetek iránya és azoknak egymás közötti viszonya, a testbeszéd csak sejtések szintjén értelmezhető gesztusai, vagy e gesztusok „párbeszéde”, valamint az öltözetek, a tárgyi attribútumok emberies sajátságot hordozó karaktere, esetenként pedig a környezetnek a viszonylagos semlegességén túl is jól érvényesülő szubjektivitása.
Ferencz S. Apor a mindenkori zsánertémákat finom humorral, néhol pedig a vulgáris megközelítést elegánsan elkerülő, a tárgyát vagy alanyát soha ki nem szolgáltató erotikával is fűszerezett, többnyire fotóalapú képregényeket idéző magazinok reklámjaira visszautaló neopop-os képei nosztalgiára és álmodozásra késztetnek. A mások gondtalanságát irigyelő, de ugyanakkor hétköznapi esetlenségét is megmosolyogni hajlamos gyarló befogadói énünknek míves képi táplálékul szolgálnak, miközben kimondva-kimondatlanul számon kérik történelmi és kulturális valóságunkon a civil pillanatok egyre kórosabb hiányát, mondhatni luxusszámba menő kivételességét.
Két újabb munkája, a szárhegyi Korkép művésztelepen készült Őztörténet című installációja és a Gyűjtemény speciális albínóval című assemblage-a, nemcsak a pályája startjánál már használt technikákat (a kerámiát és a készen talált tárgyak újrahasznosítását) hozta vissza, ezúttal újdonságként a művészetébe, és ezzel egy újfajta, kritikusabb magatartást is. Itt, jelesen a globális társadalmi méreteket öltő, az emberi felsőbbrendűség tudatával a természet rendjébe beavatkozó, elbizakodottsággal és önzéssel szembeni fellépés művészetté átlényegített gesztusát. Megteremtve a ferenczesapori művészet közösségi felelősséget vállaló, igaz, továbbra is érzelmesen és mívesen poétikus, de tematikájában sokkal drámaibb, formailag pedig kombattánsabb változatát.
Ferencz S. Apor munkája
Műalkotásainak szakmai gyökereit legtávolabbról az észak-európai reneszánsz mívességére és grafikus jellegű precíz megjelenítő képességére vezethetjük vissza, kicsit közelebbről pedig a klasszikus avantgárd olyan mestereinek alkotói gyakorlatára, mint a dadaista Duchamp, a szürrealista Picabia, az absztrakt Kandinszkij vagy a konstruktivista Moholy-Nagy László, még közelebbről az előbbiek szellemiségéhez is kapcsolódó, Erdélyből indult Bortnyik Sándor vagy Korniss Dezső művészete. Ferencz S. Apor annak az általuk meghonosított építkező, kiegyensúlyozó hagyománynak a folytatója, melynek sajátja a kép síkjában, a műalkotás terében egy olyan soktényezős, de összetettségében is autonóm forma- és viszonyrendszernek a kialakítása, amely képes az egyes vizuális elemek sokszor önmagukban felfedhetetlen jelentéssel bíró jeleiből a műalkotás – mintegy ott és akkor érvényes világmodellnek is tekinthető – egységét megteremteni. Az egyes műalkotásokat, mint külön-külön is karakteres üzenettel terhes kompozíciós egységeket, a világok sokféleségét demonstráló sorozatokká fűzi össze. Ezek összessége képezi Ferencz S. Apor már kezdetektől megható következetességgel és szerves formai, valamint tematikai kapcsolódásokon keresztül épülve gyarapodó, immár teljes alkotói érettséget mutató életművét.
Jelen kiállításának anyaga egy, a sajátos színeit mindinkább elvesztő, a globális folyamatok fogságában vergődő, a fogyasztás oltárán önnönmagát is feláldozó, egy, az emlékeinkben még élénken élő, vágyainkban is még ott tanyázó, mára már csak zárványokban és hamisítottan létező „békebeli” életforma tökélyig feszítetten igényes művészi formába való konvertálása.
