Feledy Gyulát én nem mint festőt ismertem meg, hanem mint polgármestert, állatorvost és mindenekelőtt: mint házigazdát. Vagy tíz évvel ezelőtt volt szerencsém a vendégszeretetét élvezni, amikor Kötcse fotográfusoknak adott otthont és munkalehetőséget egy jó héten át. Balla Demeterrel laktunk egy házrészben nála. Öreg Döme barátom egészen megrészegedett a hatalmas kifőzött fehér ló- és tehénkoponyák látványától, azokat fotózta feszt, és mivel kicsit később csatlakoztam a táborhoz, az én ágyamat is egy jókora lókoponyával jelölte ki. Pár nap alatt kiviláglott, hogy Gyula nemcsak végtelenül kedves, készséges házigazda, aki föltétlen tekintélynek örvend a faluban, amelynek huszonegy éve polgármestere, de rendkívül értő, finom művészetkedvelő is. Ez a vonzalom nyilván családi hatások – nagybátyja, Feledy Gyula nagyszerű grafikus, festő – és belülről fakadó fogékonyság következtében alakult ki. Komoly kortárs képzőművészeti gyűjteményt fedeztem föl házában, és hamar kiviláglott az is, hogy otthonosan mozog a festők, művészek és mindenekelőtt persze: a művek között; a kultúrával, művészetetekkel való kapcsolata, bensőséges, szerves, lényéből fakadó.
Feledy Gyula Zoltán
Ez a kapcsolat néhány éve új szakaszába lépett. Gyula nemcsak értő lett, de alkotó is. Mégpedig – és ezt nem csak én állítom, hanem nálam komolyabb szaktekintélyek is – rögtön vérbeli, igaz, hiteles, professzionalista művész. Ma már tudom, persze, hogy nem csak úgy gondolt egyet és hatvan éves korában ukkmukkfukk nekiállt festeni; komoly előtanulmányokat végzett, próbálkozott, spekulált éveken át előbb.
Mint láthatjátok, nonfiguratív festészet az övé, monokróm festészetnek is hívják ezt, amelyben a szín, a felület játssza a fő szerepet. Akrilfestékkel dolgozik, ma már főként külön készíttetett, kasírozott, különleges fakeretre feszített vászonra. Az első látásra egy színnel fedett négyzeteket mostanság páccal lekeni, amitől csillogó, márványszerű lesz a képek felülete; súlyosak lesznek képei, és ezt a súlyt csak növeli a vaskos, szélesedő keret, melyre a festék ráfolyik. Gyula képei megkövülnek. És ezt a súlyos hatást növeli, hogy a látszólag egyszínű négyzeteken elmosódott fekete foltok vannak; ódon lesz, patinát, még nagyobb súlyt és mélységet kapnak ezzel Feledy Gyula kő-képei, vagy kép-kövei. A művész száz-kétszáz éves képeket festett nekünk tegnap, tegnapelőtt. Süt ezekből a képekből az idő, a múlt, kiérezhetjük belőle a szülőhaza, a Felvidék derűjét és a szülő-hivatás, a szülői sors, a bányászkodás, a bánya mélységét és komolyságát.
És ezt a súlyt és mélységet tovább növeli a tér, amelyben most a kőképek láthatók: ez a csodálatos, puritán és méltóságteljes templombelső, amelyben olybá tűnnek ezek a képek, mintha mindig is ott lettek volna, mintha a templom részei lennének eleve.
Különösen áll ez az oltár fölött lévő Triptichonra, amely olyan hatást kelt, mint egy becsukott, ódon, középkori oltár. De szinte bármelyik képet el lehet képzelni otthonban is, könyvespolc mellett, dívány vagy fülesfotel felett a falon; sejtelmesek, mégis megnyugtatók, titkuk van, de nem félelmetesek. Egy teljes, színes, gazdag, és a többieket, minket is gazdagabbá tevő emberélet harmóniája sugárzik belőlük.
Elhangzott Feledy Gyula Zoltán kiállításának megnyitóján Budapesten, a Csillaghegyi Evangélikus Templomban, 2011-ben.
