Hosszú ideig voltam egy nem akármilyen barátság szellemi értelemben vett haszonélvezője. Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy máig meg vagyok győződve róla, hogy e mély és őszinte barátságra a gondviselés választott ki. Cserébe eléggé potom készleteimmel: hűséggel, s azzal a lerombolhatatlan hálával igyekszem viszonyulni a dolgokat medrükbe vissza-visszaterelő titokzatos erőhöz, amelyről olykor úgy vélem, maga az eleven igazságosság. De nem mindig az, és nem okvetlenül békés angyal.
Prágai Tamás, 2014
Korábban egy hosszabb esszében (sajnos tragikus alkalomból) leírtam: hol, hogyan milyen körülmények között fogtam kezet először Prágai Tamással. A mindmáig hálára fakasztó barátságról elmondtam néhány részletet. Finoman céloztam rá, hogy a személyes szimpátián túl mi ragadott meg Tamásban. Ma úgy vélem, nem kis részben az, hogy elém tett és nálam hagyott verseiben, még ha azok mindegyikét nem is éreztem makulátlannak, a briliáns kínlódás nyomaira véltem rálelni. – Megismerhettem egy sokra hivatott költőt, akinek csak azért se nyegle hecc az írás, és aki elhatározta, hogy (ha belefeszül is) addig utasítja, dolgoztatja tehetségét, míg munkáiban rá nem talál a természetesség és a művésziség szükséges és szétzilálhatatlan egyensúlyára. Ne legyenek illúzióink. Önjelölt zsenikkel túltömött irodalmunkban nem olyan nagyon sokan játszanak efféle terhekkel.
Tamás komolyságát akkor is tisztelni kellett, még ha ő maga filozofikus mosollyal nyugtázta is ezt. Érzelmi tartalmaitól megtisztítva azokat a pillanatokat, ma is vallom: tanultam tőle.
Emlegetett esszémben e derűs önszigoráról és az egyre inkább sajátjává váló aktív, cselekvő panteizmusáról ejtettem egy-két szót. Bár ne akkor, ne azért kellett volna megírnom azt az esszét, amiért megírtam; a hírek arról beszéltek, hogy kilépett a mi dimenziónkból. Szentül hiszem, hogy egy másutt zajló élet várta, és most már mindenről és mindenkiről többet tud, mint itt bármelyikünk. Átlát az univerzumon. Magánya és nagysága elegendő, hogy lássa, az ember alapösztöne, mindennek ellenére, az alkotás. A gyönyörű, egzaltált komédiát azért kell végigcsinálnunk, hogy a bejezését jelző fekete dátumhatárt átléphessük egy másik életért.
A legmagasabbról dirigálták oda, ahol most van. Igen, ebben kell lennie valami végzetszerűnek, úgyhogy egy fiatalemberé mellett a saját sorsképünket is szemlélhetjük az övében; Tamás fönt célba ért, de célba fog-e érni itt lent is, az egyre kuszább, az egyre inkább össze-visszafésült földi fövenyen?
Nem vagyok hivatva válaszolni.
Lassan egy éve, hogy Tamás nevének egy tragikus hírrel kellett összekapcsolódnia. Nekem ez az egy év nemcsak a gyász, hanem tán sokkalta inkább a töprengés éve volt. Eltűnt egy határ, amit védőfalnak tekinthettem. És értem, hogy e fal sosem akkor tűnik el, amikor szeretnénk. Egyszerre megsokasodtak halottaim.
Prágai Tamás egyik utolsó földi kötelezettsége a Képírás kézben tartása volt. Részemről köszönet illeti a lapot, hogy lehetőséget és feladatot kínált: mint vendégszerkesztő keressem fel barátaimat, Tamás barátait, ismerőit, egykori munkatársait, s kérjem meg őket, mondják el, mi jut eszükbe Prágai Tamás nevének hallatán, feltételezhetően több millió kilométernyire tőle, és mégis egészen közel hozzá.
Végül a legőszintébb köszönetemet szeretném kifejezni mindazoknak, aki vették a bátorságot, s Tamás évfordulója alkalmából hangot adtak az ittlét és az ottlét kiszámíthatatlanságának és ebből fakadó érzéseiknek. Látom, mindnyájunkon átfutott a reánk váró rejtelmes kaland remegése.
> Az Olvasó figyelmébe: Prágai Tamás részletes életrajza és könyveinek jegyzéke
