Iancu Lauráról

1. (névtelen nap) Ifjú vagy olyan hajtású emberek, akik hosszú ideig képesek fiatalságot nyújtani: szinte mindenre kaphatók; a legbátrabbak talán még arra is, hogy saját lelkük megtestesítőivé váljanak. Érezzünk alázatot a belső élet e hajlandósága előtt, mely két erény ébresztője: a szabadságé és a merészségé. S ez nem csekélység. Mivelhogy a legletaglózóbb tapasztalatok egyike, amikor az ember rádöbben, hogy gondolatai, képzetei, szenvedélyei és cselekedetei nem következmények nélküli csodák, előbb vagy utóbb, de mind visszatérnek hozzá. Igen, az ember, mint szilaj folyam, árad és visszaterelődik medreibe. A lélek egyetlen rezdülése sem lehet puszta fényűzés; s természetesen műveinek sincs sok értelme, ha hiányzik belőlük az az ambíció, amelyről a névtelen nap egyik szép sora beszél: „Meztelen nyúlok igazamért… újraírom a csendet.”

Amikor Isten szabadjára engedte (ha úgy tetszik: kiűzte) az embert, nem a romlásba parancsolta, mert az átokkal egyszersmind áldást is nyújtott: ekkor emelődött ki az ember a puha önfeledésből, és ébredt rá a felelősségre. Amit egy magára kicsit is adó művészetcsináló egy pillanatra sem nélkülözhet, s minél nagyobb a képessége, annál nagyobb a felelőssége. (Ki ne ismerné a hírneves angol férfiú kijelentését arról, hogy: „A nagyság ára a felelősség.”) A polgári Európa modernjei az 1900-as évek elején, egy időre megpróbáltak hátat fordítani a felelősségnek, s a kor árnyalatai helyett lehetőleg csak koruk absztrakcióival foglalatoskodni – formális, elvont és főleg vértelen művek sokasága mutatja, milyen eredménnyel. A művészetnek joga van a magányra, de aligha hihető, hogy az a valóság, amelyet távol a közösségtől hoz létre, ne hideg kreálmányként hatna. A gondolat is, a tett is valóság, ezt ismerjük, megérteni viszont csak annak a valóságnak a jeleit értjük meg, amit együtt láttunk, ami minnyájunké. Mire ezt a szimpla igazságot a fölébredő modernek eszményükké tették, már (Iancu Laura szavaival) „elemeiben állt a világ”.

Lám: amit valamivel veretesebben Ady küldött előre, az most egy fiatalember költészetének misztériuma és mineralógiai nemessége.

De az elementum legalább kétségbevonhatatlan. Ahogy a névtelen nap szerzője írja: „hatalmas hordalék a világ / / sem ott sem itt / sem mindenütt vagyok / / találjon rám / aki elhagyott” (Fától fáig) Az olvasó legszebb reménye szerint ez a felhívás oda óhajt szállani, ahol az ember tanyázik, ahol a szépség és árnyalatai élnek, vagyis a közösségbe. És ebben az invitációban benne rejlik egy másik gesztus is, a hűség szomja: Iancu keres, vár valakit, aki valamikor meghódította, s aki nemrég megvolt még: „találjon rám – mondja – aki elhagyott”. Nem nehéz felismerni e szavakban a kétségbeesés (vagy szelídebben mondva: a magány) hangjait. De mielőtt valami mártírság előállását gyanítanánk, muszáj észrevennünk, hogy ugyanezek a szavak az akaraterő példái is: erős szavak, a semmitmondó értelmetlenséget tagadják, meg akarnak értetni valamit a titkok és talányok, a belső nap kimeríthetetlen ragyogásából, s méghozzá játékosan, ugyanis minduntalan ott csillan rajtuk, mint a hajnali füvön a pára, az irónia fénye.

A nagyságnak nekiveselkedő s e dimenzióban nem alaptalanul buzgólkodó poétákhoz hasonlóan Iancu Lauránál is az ihlet győz a sóvárgás fölött, ezt támasztja alá hite; hogy hisz a jelentésben és a jelentőségben, a tárgyilagosság és a lefojtott szenvedély keskeny választóvonalán halad, kőből és párából épített utakon, ahol sosem egészséges, s kiváltképpen nem egészséges a költészet vidékeire érve: szellemmel cserélni fel a lelket. Az önmagára mért becsvágy diadala és felelőssége abban áll, hogy sikerül-e megalkotnia az érzékenység, az elmélyülés, valamint a hit és tagadás között rakoncátlankodó fanyar énjének összefüggésrendszerét.

A névtelen nap még nem a minden ízében kész, koherens mű, ugyanakkor az éves érvénnyel lármázó versbajnokokéhoz képest messze magasabb rendű könyv. Iróniája, nyílt és rejtegetett pátosza, kegyetlensége, igazságai és igazságtalanságai mind e koherencia sokat ígérő jövőjéről beszélnek. „éhes ki csak a földet eszi / és éhen hal az is akit / az ég etet” – írja a Fűszálban. Ennyire közel lenne hát egy nagyigényű költészet a csalódáshoz; olyan elkötelezettséget kíván, amelynek beletörődés a vége? Az emberben persze nem könnyű szétválasztani a hangulatot a mély ösztöntől. Különben pedig Rimbaud és Abesszínia éppúgy egyszeri eset, Rimbaud csak egyszer hallgatott el, tanúbizonyságot téve, hogy az írás és a hallgatás a legteljesebb kontradikció. S ha már itt tartunk, a hit-­hitetlenség kérdésében Iancu a Fűszál sorainál többet is magára vállal, egy ízben így ír Istenről: „Ő vigyázott az életre, / Húsvétkor meglocsolta, / Vérét ontotta. Megijesztett! / Isten létére fára szegeltet.” Csakhogy a „keress Isten” is az ő szava, és sírásából fölemelkedve ő deklarálja az Úrról boldogan: „álmait őrzöm s látom / velem is táncolt valahol”.

Tévedés, hogy csak egy világ van, és a bizonyosság sem egy. Az árnyalatok igazsága az, ami messzire vezet, és megfelelő formába öltöztetve szinte mindig sokatmondó; most, a névtelen napban ott tart a szerző, hogy alig akad dolog, amelyhez ne lenne köze. Játszik reménytelenül és reménykedőn, forr benne a felelősség, és nagyon komoly, és olykor fel-felkacag. S néha-néha munka közben tapasztalataival együtt az álmok anyagát is magához veszi. Talán e sok­szomjú fogékonyságnak és temperamentumának köszönhető, hogy már-már szerelmesen vonzódik a töredékhez. És mégis, valami különös módon Iancu Laura verseinek lényege az a szó, amelyet épp a töredék mentén óvatosan illik kiejteni: a szerkesztettség. Szűkszavúságából és néholi jelszerűségéből a konstrukció energiája sugárzik; egyszer eszesen jéghideg, máskor misztériumot sejtető forró képekben beszél. Verseinek alapos böngészői azt is felfedezik majd, hogy rengeteg hatás átsuhant Iancu líráján. Talán azé a francia mesteré is, aki egy helyütt ekként fogalmaz: „A kenyeret meg kell gyógyítanunk!” Char makacsul ragaszkodott ehhez a költészettanhoz, amelyre mintha visszhangként szállna a névtelen napból: „sivár hátadra hánytál / Szülőföld! Szűnünk / / A hontalanság malma / Zilál szent törmelékbe / / Melegítsünk Istennek / Szép álmokat is végre”. Jól értjük-e, hogy az Istennel való hívő vagy nyugtalan foglalkozás után a legfőbb munka itt lent, a kenyér meggyógyítása: személyes és kikerülhetetlen tennivalónk – ez az Istennek melegített szép álmok ára.

2. (Szeretföld) Attól a pillanattól fogva, hogy megfogan, a hűség tiszta felismerés; amennyiben az egész ember azonosul vele, ez lesz számára a legfőbb jó. A hűség nem az a vak türelem, ami elhomályosítja a másutt zajló kalandok felé vezető utakat.

Meglehet, a test kevés ahhoz, hogy a világ rokonságáról kimerítően beszéljen. Különben így is, úgy is a lélek tartományánál fogunk kilyukadni, érvelésünk azonban egybeolvad a test szókincsével. Valahogyan mintha a lélek minden módon azt akarná szóvá tenni, hogy a szerelem és a szeretet az egyetlen, ami olykor ugyan pusztít, de nem tagad meg bennünket. Hogy mi az ígéret az efféle feltételezésekben? Talán nem sok. Vagy mégis – ha arra eszmélünk, hogy egyszerre csak közel jön, elháziasodik a mágia.

Íme, például, ahogy a Szeretföldben Iancu Laura egy kis szerelemtornából és szerelemszagból kibontva vadonatúj lexikográfiáját adja a ragaszkodás egy változatának: „– Jaj, fehérnép, jaj, mit akarsz te tőlem? – kérdezte a férfi. Az asszony az ember testére terpeszkedett, két kecses tenyerét a mellére tette, akárha kézen állna, úgy nyomta, egész testével szorította, mintha megfojtani akarná. Azután az asszony fogta magát és… és a szeme láttára, ott a sűrű levegőben, vetkőzni fogott. Előbb csak a vállát mutatta meg, egész a melléig kitakarta, azután oly nagyon csillogó lett, hogy teste többi részét a vakító fény eltakarta… – Jaj, fehérnép, jaj, mit tesz velem? (…) Ha lehet, még szebb volt, mint amilyen a valóságban! Sőt, azon a bizonyos jelenésen, vagy álomban, vagy mi a csoda lehetett, úgy tűnt, Magdolna nem is Keleti Jeremiás felesége. Magdolna nem is asszony. Angyalféleség inkább, de a sápadt angyalnál szebbecskébb egy kicsivel. Tündér. Az lehetett.”

Egy bizonyos határig, mondják, bármely út megengedett. A hűségével összekapaszkodó ember, aki útra kel, tükröt tart maga elé. Iancu Laurának láthatólag eszében sincs lemondani önmagáról, tükrébe pillantva nemcsak magát látja, hanem hűsége történéseit is. Szeretettel érezni néhány ember iránt, kötődni egy darab égbolthoz, egy tájhoz, a felénk forduló arcokhoz: az ilyesféle egyszerű nagyságból sarjadzik fel teljes valójában a hűség.

Iancu Laura vonásai maradéktalanul kirajzolják az övéinek vonásait, miközben számos földije, a szeretföldi figurák legtöbbje az ő vonásait is hordja. E csodálatos kötődés és élettani cinkosság jószerivel maga követeli, hogy meséljenek róla. És nincs ellenszólam, tanult művészi rafinéria, artisztikus kunszt: a szívnél jobb mesélő még nem akadt.

Tud valamit, ami meghat és izgalomba hoz, s nem elbűvölni, hanem oltani igyekszik a lélek szomját. Az élet lényeges, a rendeltetés számít, ésszerű vagy ördöngös történéseivel, ahogy száraz logikája mögül előtűnik az emberre hárult naiv és visszaverhetetlen álomerő, a líra. Édeni álom egy túlságosan is nyomasztó és mesterkélt korban? Csakhogy a nagy lélek számára nincs kibúvó: nem akarhatja meddővé tenni, és nem szökhet meg a termékenység elől. Hiszek benne, mondja Macondo meglehetős hírnévre szert tett teremtője és nótáriusa, hogy a valóság előbb­-utóbb igazságot fog szolgáltatni a képzeletnek, és csodákról beszél, amik nem ámítják, hanem gyötrik vagy felemelik az embert, mert kamatjai vagy adói az életnek. Macondo nem közvetlen szomszédja Szeretföldnek. De bizonyosan tudnak egymásról. Kettejük krónikáját lehetetlen felismerni egymásban, de lehetetlen fel nem ismerni termékenységüket.

A termékeny próza igét és eszmét áhít, egységet és átláthatóságot (holott nem-egyszer bukfencet vet), mesét és varázslatot, tárgyszerűséget és élethasonlóságot, annak a valóságnak a nevében, amelyet tagad, de amely nélkül e valóság ugyanakkor vértelen és fonnyadt mondatok göngyölegévé sorvadna. Az íróiskolák fáradt óráin kreált szövegtekercsek ilyenek: markolunk egy kicsit ebből az eredetiségből, csenünk egy kicsit amabból, összegyúrjuk: hátha akad, aki gyönyörét leli benne. Csak ne visszhangoznának számonkérésképp a nagy poéták, a nagy írók szavai, például az Amado-féléké, amelyek tágabb értelmét bajos kikerülni: „(…) egy író csak akkor termékeny, csak akkor tud írni, ha abból indul ki, amit a lelke legmélyéből ismer… Egy regényírónak a dolgokat egyszerűen belülről kell ismernie.”

Szeretföldön templomot építenek. A templom, a szentélykörzet: energiatelep. „Düledezik a fal, roskad az ember, hallgat az Isten…” Ezt az állapotot kell a romokon felmérni, s mielőbb az ellenkezőjére fordítani. A romhalom szimbolikus vonatkozása világos, egy közösség lelkiállapotát jelképezi.

Egy ifjú ember benne áll egy világban, ahol nem keresnivalója van és tanulságai, hanem ő maga a valóság, ő maga a tanúság. Iancu Laura ízről ízre, színről színre kiteríti a valóságot, alakjainak szinte az illatát is érezzük, tündökletesek és gyarlóak, kapunk esendő látszataikból, naivitásukból és megrendítő pillanataikból, de ez a világ egy másik világgal geminált. A Józsa Péterek, a Magdolnák, Tálas Gyurik, Luca, vagy Keleti Jeremiás: vér, velő, hús és csont. S meg vannak ők építve valami fényféléből is! Annyira bizonyosak és maguktól valók, mint egy mítosz alakjai. Aki ráérez emberi érdekeikre, tüstént újabb és újabb életet ruház rájuk. Iancu Laura pedig lelkes engedelmességgel meséli őket, egészen mélyen belelátva hovatartozásuk titkaiba.

Hadd lássa Isten a nyomorúságunkat, halljuk tőle egy helyütt. A tiszta, természetes beszéd, a különös ritmusoktól csobogó szöveg szörnyűségekről szól és nevetséget keltő esetekről. S ami szinte kiragyog belőle, az a hitelesség. Minden kaland és eset futó alkalom, viszont a karakterek finomsága és életteljessége pazar. Az egész együtt, ahogy tömörsége ellenére, szinte elburjánzik az olvasóban, teremtőnek és teremtménynek, földnek és kultúrának az egybefűzése egy hatalmas szerelem: ennek a hatása alól nehéz volna; de nincs is kedve kivonnia magát az embernek. Félúton a tökéletes tárgyszerűség és a stilizálás között olyan mágiát sikerül megteremtenie a szerzőnek, amibe belemerülve ki szabad mondani: sejteni vélünk valamit arról, hogy mi is az ihletettség.

Kényes dologról van szó, ám ha az ember az író mondatain át tisztán látja, mennyivel fontosabb a Generális oldalán legelésző nyáj jó étvágya, mint az, hogy a Naptól számítva hányadik bolygó a Neptunusz, már szükségtelen féltenie a szerző elhivatottságát.

Ó, az ihlet, persze! Csakhogy a Szeretföldnél kevés könyv cáfolhatná meg határozottabban azt a tévhitet, hogy a spontán líraiság és az elbeszélés előadás­jellege, enciklopédikussága: csizma az asztalon. A lírikus az egész világot saját lényéből nézi ki. A próza mást kíván. Példának okáért Németh László szerint a jó prózának saját algebrája van. Ez igaz, ám úgy látszik, a törvénytágító eredetiségben mindig akad kivétel, éppen a szabály erősítése végett. A Szeretföld szerzőjének algebrájában az x­érték egyszerre megállott és változó eredmény; talán nincs hőse, aki ne érzékelné, mennyi bizonytalan remegés jutalma a bizonyosság, amelynek aztán egyaránt eljön a dele és éjfele. Voltaképpen nincs ebben semmi különös; „van úgy – írja Iancu Laura –, hogy egyesek hiába rendezkednek be az új kezdet várakozására: ama új világ bizony gyakorta késlekedik, vagy feszt oda érkezik meg, ahol senki sem kívánkozik utána.” Hát persze, mindig új és mindig más a világ. Vagy mindig: semmi; vagy mindig: minden. Ezen épül prózaisága és líraisága, ezen az egyszeregyen.

Hogy feltört­-e a Szeretföld? Inkább hullámzik, mint maga az élet, és nem kuriózum; legföljebb azok szemében, akiknek kevés fogalmuk van róla, mi az eredet, mi a mag. Iancu Laura pedig nem fölfedezte, hanem megkapta a szó hatalmát. Bizonyos, hogy a Szeretföld hivatásszerűen is töviről hegyire kidolgozott szöveg, de akárhogyan is, sűrítettsége, világosságból varázsolt csodája, retorikai eleganciája, anekdotikusságából kinövő szimbólumai, stiláris gördülékenysége Iancu Laurát kivételes természetességgel viszik közel a már-már teljes írói készültséghez. A szuggesztív kifejezés bírásának hatalmához és kockázatához. Mert az írói illetékességnek hazajáró szelleme a kockázat.

Választékos és érzéki prózazenéjével Iancu Laura újra bizonyítja, hogy az epika is csenghet, s ez mit sem sérti tárgyias tematikáját. És mit sem vesz el a történetmondás összhangjából, ha gazdag variánsaiba éppúgy belefér a csontosan szikár közlés, mint a köznyelvitől jócskán elütő képies előadás.

A Szeretföldben hovatovább egy nyers, érdes, kálváriás (ne feledjük: háború van; s mivel egyre jobban értünk hozzá: majdnem mindig háború van), szóval kálváriás, mi több, öntörvénye bizonyos fokain kíméletlen élet ölt testet. Olyan élet, amelyben roppant méltóság és sirattató nyomorúság olvad egybe. Ami a tartalmasság és a kiüresedés kontrasztjában valami masszív tömbszerűségként tűnik föl, holott csupa változatosság, őriznivalóan hamisítatlan és serény.

Akarta­ e vagy nem, de Iancu Laura e világ Istentől való összerakottságát, egyszeri remekségét mindvégig igazán alakhűen, de legmegfoghatóbban tán a Pap-hegy felé tartó, a vastag kánikulában támolygó körmenet különlegesen briliáns rajzában adja. Nem kell hátrahőkölnie az olvasói tetszésnek, tehát szögezzük csak le: az elbeszélésbeli körmenetnek ez az ábrázolása a próza egy operaáriája. Hasonló írói bravúr, mint a kötet befejezése.

Az érzéseknek, a mozdulatoknak, a szavaknak és a csöndeknek különös tódulása és építettsége. Földtől az égig húzó sóhaj. Mint amikor zuhogni kezd a tavaszi eső, nekiered az élet. A finálé akkordjai – a távolból az asszonydalra emlékeztető harangszó – visszatérítenek a szakadatlan futáshoz. Ahány pillanat, annyi ütközet. És ne csitítsuk, egy szív énekel: Fölülről lefelé, folydogál egy patak, Sírva keres ingem, sírva én kedvesem…

S engedjünk csak a felsőfoknak. A Szeretföld rendkívülisége és nagyszerűsége alig vitatható. S ha hódít (mert egyébként hódít), azt az írói intellektus és az írói ösztön ki tudja, honnan fakadó, kinek a keze által mért arányaival éri el. Természetesen a szerző itt a legnagyobb inventor.

De legyen ő a szerénységben és a tisztánlátásban is invenciózus, sőt visszafordíthatatlan. Mert abban, hogy egy pillanatra sem válik a parasztmesélőket mímelő irodalmi dublőrök egyikévé, mértékletességén és tehetségén túl kétségtelenül közrehat, hogy nyelv- és képzetkincse, kifejezőeszközei, s talán egy közösség egész gondolkodásmódja belülről áll a rendelkezésére. A Szeretföld századok zamatát felhozó, inkább megragadó, semmint fontoskodó képcifrázásai, szóhímzései, regionalizmusának az egyetemessel való mostani egyenértékűsége; az, hogy nincs állapot, mely a hűség és az életvágy igazát szétszakíthatná; így, ebben nyers, ősi, mégis családiasan csevegő, józan, romlatlan, néhol intim mitológiai formában, és a könyv elejétől a végéig kitartott virtuozitásban csak egyszer vihető át a prózai akarattól a szépségig. A mű egy darab a teremtésből; minden hozzáadás vagy továbbszövés csak tompítaná.

A tökély mindnyájunk számára töredék formájában adatik. De az akaraterőt tekintve, úgy lehet, folytonosan izgató forrás. Evidencia, hogy megközelítése ugyan szavakon, de elsősorban nem csodaszavakon, hanem a szemléleten múlik.

Evidencia továbbá, hogy a tökéletesség felé törve minden művész a saját igazát nyomozza. Így lesz egyeseknél a tökély hajcsárja a rutin, az átlagon fölülálló írói hatalomból pedig megrészegedés.

A Szeretföld szenvedélyes mű. Attól lélegzik egészségesen, mert ismeri és betartja a szenvedély mértékét. Világának tengelye az a fajta élet, amelyről csak a talányhoz fogva lehetséges becsületesen szót ejteni. E talány épp akkora, hogy a földtől az égig ér. Az ég is, a föld is kimeríthetetlen. De hallottunk már olyat, hogy a menny belefulladt az égbe. Tessék tehát szeretni Szeretföldet – és őt, akiben egyszer s mindenkorra kikelt a képesség, tessék oltalmazni, óvni Szeretföld krónikását; ez legelsősorban persze Iancu Laura kötelessége.