Amikor Kováts Albert mintegy húsz évvel ezelőtt feltűnt képeivel, nyomatékosan hangsúlyozta kötődését a magyar szürrealista festői hagyomány Vajda Lajos képviselte örökségéhez. Nemcsak Vajda jellegzetes, érzékeny vonalvezetését, de formáit, sőt motívumait is felidézte. Nem epigonizmus volt ez, hanem tisztelgés és odaadó tanulmányozása választott mesterének. Ezeken a képein Kováts – jóval megelőzve a művészettörténeti irodalmat és a kritikát – Vajda elevenségét és érvényességét is demonstrálta: azt, hogy létezik egy szinte érintetlen örökség a magyar képzőművészetben, amelyből meríteni lehet.
Vajda Lajos és közvetlen művészi utódja, Bálint Endre olyan fajta szürrealizmust hoztak létre a magyar festészetben, amely alapvető jegyeiben rokon a francia szürrealista művészettel – motívumaiban és utalásrendszerében azonban jellegzetesen magyar. Ez azt jelenti, hogy művészetük alapvetően éppúgy a pszichikai realitást fogadja el kiindulópontul, mint a klasszikus szürrealista képzőművészet, éppúgy az álmok és fantáziák, a belső tájak birodalmában jár, mint amaz; ugyanakkor nélkülözi a felszabadult könnyedséget, a játékos és szemtelenül polgárpukkasztó hangot, amely a francia szürrealisták sajátja. Szorongásos víziók, történelmi és nemzeti kataklizmák, súlyos emblémává vált folklorisztikus motívumok teszik sűrűvé a képek atmoszféráját.
Míg a nyugat-európai szürrealistáknak sikerült a magasabb légköri rétegek ritka levegőjébe felemelkedniük és ott szabadon, kedvükre játszaniuk, addig a kelet-európai szürrealizmust inkább a magasabb légköri nyomás, a szinte fojtogatón sűrű közeg jellemzi.
Ez természetesen nemcsak a festmények, hanem a szürrealizmus jellegzetes műfajai: a kollázs és a montázs esetében is így van. Kováts Albert legújabb művei, a Helikon Galériában (1982) októberben kiállított kollázsai mutatják, hogy ezúttal is következetesen kitart a vajdai örökség mellett, még akkor is, ha időközben saját hangját is megtalálta.
Kováts kollázsaiból rend, már-már pedantéria árad, ha néhány lépés távolságból nézünk rájuk. De már egy kissé közelebbről megérezzük e nagy gonddal megteremtett rendnek a különös karakterét: mint egy Eliot-versből, úgy csapja meg a nézőt egyszerre a hivatalnok fegyelmezettsége és egy kobold démonisága. A képi elemek a kereten belül egy másik, láthatatlan keret mentén, illetve hol vonallal jelzett, hol csak érzékeltetett szerkezet-vonalakat követve helyezkednek el. Ám hiába minden tiszta kompozíciós tagolás: Kováts fegyelmezett képi határai mentén mélységes hasadékok nyílnak. Egyfolytában szakadék peremén járunk, ahol egy elgondolt rend emlékképei jelentik az egyetlen kapaszkodót. Ebben a renddé szervezett térben hol tépett, hol pedánsan kontúrozott, hol barokk formák helyezkednek el. E formákat a ráció lecsupaszított hordozója, az egyenes vonal építi kompozícióvá.
Kováts Albert: Falak 4x,1980
Kováts kollázsain – nagyrészt – levegősebb a tér, mint egy Vajda- vagy Bálint-montázson. Mégis ugyanolyan magas nyomás alatt vagyunk: a tematika, a motívumok nem engedik sem a könnyedséget, sem a játékosságot. Megpróbálhatjuk ugyan úgy tekinteni ezeket a kollázsokat, mint virtuóz formavariációkat, zenei etüdök képi megfelelőit, de ellenállnak: például a Falak sorozat, amelyen tisztán követhető, hogyan válik a majdnem konkrét fal motívumból egyre tagoltabb kompozíció, egyszerre hadaró, már-már gyorsírásszerű fogalmazásba csap át, egyre baljósabb és szorongatóbb lesz – a Falak 8x már valóságos Kafka-kotta. E sorozatában Kováts egyúttal azt is megmutatja, miként lehetséges egy érzelmi, szellemi állapot árnyalt és pontos lejegyzése olyan képi elemek segítségével, amelyek önálló formai értékkel is rendelkeznek, és konkrét tárgy-emlékekhez is kapcsolódnak.
Ami a kollázsok tematikáját illeti, e kiállításon mindenekelőtt a Kováts által újrateremtett Übü-mitológiával találkozunk. Az Übü-képek nemcsak a világ rémítő ürességére nyílnak, hanem elsősorban befelé, az ember feneketlen, és – minden pszichológiai közműveltség ellenére feltáratlan – sötétség-tartalékaira. Kafkai dimenziójú szorongás és a dadaizmus vigyora találkoznak Kováts Übü-képein. Vajda ikon-fejeinek helyét átvette Übü apó: brutálisan, derűsen ostoba, infantilisan gyilkos figura lép elénk valahonnan a „sorok közül”: vásári komédiás és a világ gyilkosa egy személyben. Egyfajta válasz ez arra a vajdai kérdésre: milyen jövő vár arra a kultúrára, amelyet nála az ikonok szimbolizálnak. Az Übü-önarckép, amely kétségtelenül a kollázs-széria kulcsműve, tulajdonképpen pszichoanalitikus önarckép. A csupasz halálig rántja le a rétegeket önmagáról, de ott a pipadohánycímke is – ez a Schwitters-i embléma –, a halállal szembenéző bátorság ellenpólusaként, a nagyszerű gesztus kicsinyes ellenpontja és kigúnyolása, a papucsos örömök önironikus lenyomata. Ugyanakkor Übü bőrébe bújik: vállalja az Übü-figurával való pszichikai rokonságot is.
Kováts Albert: Übü és megláncolt Übü, 1984
A kollázs lényegéhez tartozik egyfajta színházszerűség. A felhasznált alapanyagok saját karakterrel és önálló kifejezőerővel rendelkeznek, és saját arcukat is kölcsönzik annak a műnek, amelynek alkotóelemeivé válnak. Így szándékolt szerepcseréjük, „alkatukkal”, illetve eredeti jelentésükkel ellentétes értelmű felhasználásuk újabb fordulatot jelent a mű értelmezésében, újabb dimenziót adhat a kollázsnak. Kováts többek között az Übü-önarcképen is él ezzel a lehetőséggel, amikor egy növényi motívum koponyát, szemüreget „jelenít meg”, egymásba játszva életet és halált. Kováts anyagai egyébként éppúgy régi könyvekből vett metszetek, fekete-fehér figurális motívumok, mint Max Ernst kollázsainak alkotóelemei. Míg azonban Ernst egy bizonyos metszetet alapul vett, és abba más metszetekből vett részleteket applikált – épp csak egy kissé kilendítve világából az alapul vett képet – addig Kováts minden egyes motívumot külön-külön illeszt a kép terébe, és Vajdához és Bálinthoz hasonlóan önálló formai világot is teremt, nemcsak motívumok közti utalásrenszert. Kollázsainak sajátos hangulata részben annak is köszönhető, hogy sok biológiai motívumot alkalmaz, s a legkülönbözőbb formák, illetve alak-motívumok között újra meg újra feltűnő sejtábrák mintegy konkretizálják azt a félelmet, amit az Übü-figura áraszt maga körül.
A kiállítás néhány darabja – elsősorban a Fehér Übü és az Übü my love – azt is megmutatja, milyen irányt szab Kováts további műveinek. Kollázsai egyre plasztikusabbak, s a felhasznált motívumoknak is egyre inkább a kivülről rájuk szabott formai, illetve plasztikai értéke kap fontosságot. Az azonban lassan relieffé alakuló kollázsaira is jellemző, hogy erős kézzel megvont, fegyelmezett kompozíciók – a vajdai hagyományokból kiindulva Kováts megteremtette saját rendezett és precíz szürrealizmusát.
