A nem korlátozott materialitásra, a nyelvi és a kulturális kimeríthetetlenségre, a kontempláció, a biofátum, a védekezés és a vezeklés, a félelem és az agónia művészeten, irodalmon, zenén, szexualitáson, valláson, politikán keresztül megmutatkozó szerkezeti alapvázára és formavariációira épülnek Fenyvesi Ottó kollázsai, alkalmazott grafikai eljárásai, reprofotográfiai munkái, mail-art alkotásai és videoinstallációi az 1970-es évtized vége és az 1980-as évtized eleje óta. Költészeti, műfordítói, naplóírói és képzőművészeti tevékenysége szinte teljesen egybevágónak mutatja magát a végtelen potencialitás, a textuális, piktoriális és muzikális aktusok bevégezhetetlenségének konstatálásakor, értelmezésekor. Mintha Derek Jarman 1977-es kultuszfilmjének, Jubilee című punk-apológiájának falfeliratai elevenednének meg képein: Negative World Status, No Reason For Existence, Obsolete.
Önmaga illusztrálta két verseskötete (Kollapszus (1988), A káosz angyala (1993)) és a Buzz Off! (1994) című első kollázs-gyűjteménye, valamint a jelen kiadás anyagának a sérült, a megszakadt formákat, a torzót, a hibridet, a töredékest, a befejezetlent támogató és reprezentáló poétikája a hatalomgyakorlás módozataira, az erőszak esztétizációjára, kulturálisan eltérő legitimációira és különböző diskurzus-típusaira hívja fel a figyelmet. Műalkotásai a vaskos realitás, a traumatikus tapasztalatok szondáiként is funkcionálnak, legyen szó az intézményes vagy az önszerveződő jellegű, a vékony héjú intellektualizmussal megspékelt vagy a kimódoltan pragmatikus-haszonelvű változatokról, netalán az utópikus vagy a mitikus színezetű, esetleg a szupremációtól megfertőződött, az individuális perverziók és a csoporturalom kódjaival átitatott, szexuális alapú erőszakról.
A művész munkáin felbukkanó szó-együttesek grafikai, tipográfiai elrendezése, a címadás versszövegek létrejöttét imitáló karaktere, továbbá a képek manifesztumos irányultsága, kiáltványszerűsége és intermediális informativitása az antiművészeti, az ellenkulturális akciók és reakciók táptalaján kap erőre, tenyészik és burjánzik tovább. Pontosan azért, hogy minden olyan provokatív célzatú artisztikus operációt, vizuális absztrakciót, képi erodálódást, reklámipari és árukereskedelmi megnyilatkozást céltáblájává tehessen, amelyek valójában csak a még nagyobb termékfogyasztásnak adnak teret, a még szélesebb körű konzumálást irányozzák elő. A szegedi Impala Ház galériájában 2003 áprilisában rendezett kiállításnak megnyitóját tartó Szombathy Bálint szemléletesen érzékeltette: „Fenyvesi fiatalosan szertelen műhelyében a dadaista poétika egyik technikai bravúrja – tudniillik a destrukció – a rock’n’roll csapkodó pörölyévé, illetve a punk-kultúra anarchista sarló-kalapácsává lényegül át. A szubkultúra egy sajátságos szegletében a nyelvtöredékek, a szöveg- és képtörmelékek lávaként fortyognak, szinte egymást nemzik újjá. Sajátos ellentmondás, hogy ezek a szélsőséges állapotok látványként határozottan vonzóak és élvezetesek.” Ugyanő emelte ki azt is, hogy az alkotó a „szó- és képözönben mintha csak a modern civilizáció drágaköveit keresné, valami morzsányi értelem után kutat, atipikus összefüggéseket emel ki a mindennapok kaotikusan pulzáló üzeneteiből”.
A hirdetésipari jelszavak, a propagandisztikus kulcskifejezések, a képregények, a játékautomaták parafrazált képvilága, a koncertplakátok motívumai, a rock-magazinokból, fanzinekből átemelt vizuális betétek, intarziák fokozzák fel a képmező ritmikus tombolását. A tárgyi, témaköri, zenei hasonlóságok, a monokróm és a polikróm pszichedelia váltakozása, a gyakran árnyékok és távlatok nélküli színmező harsánysága a szubkultúrák lázadó potenciáljára és a szirupos, negédes tömegszórakoztatás hiteltelenségére reflektál az internacionális tinédzserizmus kortalanságának s az iparosodás bizonytalansági faktorainak parodisztikus kifordításával, megtépázásával. Az asszamblázs-készítés, a kollázsolás, a szortírozás és fixálás egyben kilépés az anyagok mámorából meg a technikai vívmányok bűvköreiből. A perspektíva-áthelyezések a periferialitás, a margóhelyzet konstruktív szerepének és a központlogika fellazításának, széttördelésének(1) kiemelései, felvetései. A különböző nyelvű szövegdarabkák, mondatcsonkok, kifejezés-töredékek létrehozta érzékeny feljegyzések, lírai hangulatfutamok, stilizált benyomások az alkalmi jelleget erősítik fel. A látszólag nem látványos, a mindennapi uralkodóvá tétele pedig az ad hoc szokatlanság torzított profiljának, a jelenségek, események, történések tragikomikus sémájának, bizarr egymásmellettiségének vizsgálatát irányozza elő. A szórakoztatóipari diktatúra megfékezése az individuális sorskutatás, a felforgatás és a lázongás melléküzemága révén, a kalandtevékenységek közötti intellektuális szörfözés segítségével következik be, vagyis a serdülőkori fantáziajátékok meghosszabbításával, újraaktiválásával. Az ízlésficamok kíméletlen fricskázása, még erősebb marginalizáció és tabusértés, még több felelőtlenség, kötelességmulasztás és szabályszegés, még ádázabb szembehelyezkedés az ódivatúság, a begyöpösödöttség, a merevség sivárságával, leszámolás a fals eszményekkel, követhetetlen elvárásokkal: ez lenne hát a posztmillenáris éra kihívása(2).
A festészeti valószerűség ironikusan kiemelt hiánya az előfutárnak, mértékadónak tekintett alkotók emlékezetességét, a trendkövető fiatalok önprezentációját, a rockbandák vezéregyéniségeinek elévülhetetlen érdemeit, a vadító férfi-női zsánerek szexuális kisugárzását nyomatékosítja, azaz a reprezentatív alkati jegyek elválaszthatatlanságát a megidéződő személy szellemi, testi, érzéki, vágykeltő és vágykiélő összetevőitől. A sikkes és sármos pózok, modoros testtartások színpadias kifejeződése, katasztrófa-balettje, antijógája a médiaszféra újraeffektezése, defetisizálása. A határok és a korlátok lerombolása, az ösztönös viselkedésfajták közhasznúvá tétele, a mindennapi beszédkincs átfordítása közköltészetté, átminősítése közvagyonná, közösségi és közönségi univerzummá a kölcsönös érintkezések új terrénumainak kitűzésével.(3) A független zenei színtér poszt-punk ikonjának, az independens kultúra dark-rock dívájának és csapatának (Siouxsie Sioux, Siouxsie and the Banshees) vagy a többi emblematikus személyiségnek és zenekarnak a nevesítése, megjelenítése (Laurie Anderson, John Lydon, David Byrne, Stephen Patrick Morrissey, Nick Cave, Ramones, Sex Pistols, The Clash, Anti-Nowhere League, UK Subs, Bauhaus, The Jesus and Mary Chain, New Model Army stb.) az alternatív művészeti szcénákkal, zenei irányzatokkal, műfajokkal szembeni elutasítások és idegenkedések stresszhatásait oldó mechanizmusként jut finoman érvényre. József Attila tablóképi funkcióba helyezett portréja mellé szinte odakívánkozik, könnyedén odailleszthető a költő egykori expresszionista hangütésű megnyilatkozása: „Hát akkor fütyülök a művészetre, én többet akarok, én azt akarom, ami kell.”
Fenyvesi Ottó: Evoque
Az eredeti kontextusukból kiemelt, fotográfiákkal, vizuális jelekkel módosított, hol humoros és könnyed, hol pedig mélyenszántó komolyságú szókapcsolatokkal, mondategységekkel felületkezelt képarchitektúra zsibongása, dőzsölése nyomán az applikálás, a felragasztás, a mellétapasztás folyamatai, kombinációs fázisai homogenizálódnak. A sokneműség olyan sűrű állagúvá kondenzálódása ez, amely a multiplikativitásnak, a telítettségnek mint a nagy üresség teltségének a diadalát biztosítja. Fenyvesi Ottó kollázsai kortörténeti, művészettörténeti, kulturális intézménytörténeti, mentalitástörténeti, rocktörténeti, divattörténeti dekollázsok is egyben. Számot adnak az összeterelés, az egymáshoz illesztés, a tekercselés, a felhangosítás, az optikai illúziókeltés műveleteiről, és tanúskodnak a ráragasztás, a megbontás, a lecsupaszítás, a hangtompítás, a szétmarcangolás gesztusairól. Wolf Vostell-i alapú begyűjtő és újratermelő munka az övé, fellelt motívumok, magazinképek, újságkivágatok, plakátfecnik, szórólapok, poszterek reproduktív montírozása, inzertálása, egymásra hajtogatása, összetoldása, kasírozása, amely mindig a részletek összehangolásának, szétforgácsolásának a revíziója, a színskála átrendezésének és a tónusok kifakításának a szuperkontrollja is.
A kulturális kész-termékek különbözősége helyett az anyagrészek között létesülő és létesíthető mágikus kapcsolatok tűnnek elő, a stiláris alakzatok poeticitása válik fontossá, a szemantikai parabázisok és az ontológiai modalitások jutnak döntő szerephez, miközben ellentmondásaik abszurditására szintén ráterelődik a figyelem. Az alkalmazott grafikai szériákban, a tablóképi komponáltságban, a montázstechnikák felfokozta anyagszerűségben korántsem a szavak szótári hovatartozása, történeti etimológiája lesz kitüntetetté, hanem a hangzóssági faktoruk, súlyuk, töltésük fokozódik lényegileg meghatározóvá. Felsorakoztatásuk akcionális és dikcionális összefüggéseit viszont geometriájuk, tipográfiai mintázataik és méretarányaik szabják meg elsősorban. A szöveghézagok, szakozások, a betű-metszések, ollózások, a mondategészek, sortagolások egybeolvasását, a képszilánkok, ideogrammák, reklámszkeccsek, video spotok invenciózus összefésülését az intuitivitás és az asszociativitás költői logikája szavatolja. Ráadásul az osztott képmező szövegszerkezeti modelljeinek, a szó-tárazás és a szószedet-beomlások folytán kialakuló képhasítékoknak, barázdáknak, spáciumoknak, betűk szántotta felületi hegeknek, mondatok vájta hosszanti réseknek a dekorativitása a zsaroló levelek, váltságdíj-követelések, gyilkos indulatú dühkitörések, anarchista és terrorista fenyegetések kapkodós fogalmazványait, eszelős „szépírását” karikírozza fergeteges módon.
Fenyvesi Ottó képzőművészeti alkotásai az ikonográfiai stabilitás és a képrombolói attitűd szervesülésének példái. A városi nomádok, az urbánus gerillák és az utcai harcosok zabolátlan ritmusokkal kísért, harsány képekkel, foszforeszkáló színekkel láttatott posztindusztriális mitológiai gyűjteménye a most közre bocsátott kötet. Az átsurranások ösvényeinek feltérképezése, az elslisszolási útvonalak fürkészése, a street art eszköztár, a graffitis festőpaletta alkalmazása voltaképpen a művészeti hierarchia és a kulturális szeparáció tarthatatlanságának a demonstrálása. A biztosítótűkkel és láncokkal lazán egymáshoz fércelt rock-partitúrák elementáris erejű installációjaként, verbo-voko-vizuális szimfóniájaként egyaránt felfogható művek az idegenség, az idegenszerűség pólusaira, végleteire koncentrálnak. Az ismerős, a megszokott és az idegen folytonos helycseréire, globális balettjére, amely nem hagyható abba, nem állítható le tetszés szerint, hiszen éppen a folyamatos felcserélődés kínálja az egyetlen lehetőséget arra, hogy megkülönböztethessük és nyugodtan elfoglalhassuk ezeket a mindannyiunk számára nyitott pozíciókat4, tárva maradó réseket, járatokat. Fenyvesi Ottó késő huszadik századi kulturális talizmánjai, okkultista folyamatábrái, ezredvégi abraxasgemmái talán nem is annyira komor lenyomatok és látomások, talán nem is annyira keserű fragmentumok és álommásolatok az emberi testről, az élvezet-gépezetről, a konzumerizmus bábjáról, a két lábon járó időzített bombáról, a biológiai pokolgépről.
1 Vö. H. NAGY Péter: Kalligráfia és szignifikáció, Veszprém, Művészetek Háza (Vár Ucca Tizenhét Könyvek 19.), 1997, 12.
2 Vö. Gilles LIPOVETSKY, The Empire of Fashion (Dressing Modern Democracy), trans. Catherine PORTER, Princeton, New Jersey, Princeton University Press, 1994, 252.
3 Erről Greil MARCUS, Lipstick Traces (A Secret History of the Twentieth Century), Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1989, 437.
4 Ehhez Boris GROYS, Art Power, Cambridge – Massachusetts, The MIT Press, 2008, 182.
