Gemkapocs
Gemkapocs közt a gondolat,
a dossziéban ott hever:
hagyjuk a Földet, szálljon el,
jó nekünk üres ég alatt
vaklálni a csillagokat:
ez a Mars, Vénusz, Jupiter,
s ott az a Föld! A Sár, amely
esőben ázik, úgy dagad.
Aztán fény, csönd. A sugarak!…
Elringatott. Ez az a hely,
hol fekve még, puhán, hanyatt
fújkáltuk a csillagokat –
gyerekek voltunk s Jupiter
szappanbuborék, űri hab.
Kaposvár, 1967
Fűvetők
Jön a cigányhad
asszonyostul.
Éle az árnynak
megcsikordul.
Jön a cigányhad
asszonyostul.
Amikor ásnak,
gyanta csordul.
Jön a cigányhad,
fű, fa kiárad,
rügyet csinálnak
minden virágnak.
Kaposvár, 1967 tavasza
Lavina
Hó és korom lehengerül,
vakító fényekkel szakad.
E kisváros nem néz körül.
Hét dombja van. És vak. De vak!
Nézem, nézem a lavinát.
Fiának ugyan ki fogad?
Urak és hölgyek, a világ
adjon maguknak kosarat!
Megérdemli, ki engemet
így elhagy és magamra hagy.
Azt tettétek s most nincs kinek
eladni boldogságomat.
Kaposvár, 1967
Itt lakom
Itt lakom
ahol a busz se jár
A börtön előtt
virágot locsol
egy-egy jó magaviseletű
gonosztevő
Kora reggel
amikor még néptelen az utca
és csak az én lábnyomom
potyog el gőzölögve
félve lépek
a bűnös én vagyok
Kaposvár, 1968
Az első fényes délelőttön
Az első fényes délelőttön
a hivatal előtt
ma sírni kezdtél, mintha rögtön
szétesne a Föld.
Holnap munkaszünet, aztán
kezdődik újra a hét,
s itt, idegenben, mindhiába
virágzik újra a rét.
Kezed a mappát tapogatja.
A fény mocskos ecset.
Színeket véltél a világban,
de mind-mind odalett.
A folyó fölöslegesen mos
új meg új homokot,
a parton újra visszaépül
a régi-régi fok.
Itt, errefelé, idegenben,
letesz a földbe a szó:
csúfolnak, űznek akaratlan,
de bogozni mire jó?
Sírsz? Minek? Itt van a zsebkendőm,
a vászon nem idegen.
Fordítsd ki, töröld le az arcod!
Ne sírj, majd elviselem!
Kaposvár, 1969. március
Kard
Nem szakadnak meg a forradalmak,
a virágok, a puszta évszakok,
a muskátli pirosát kigyújtja,
ha tavasz van, kipiroslik újra,
már a hóban is tudja, hogy kihajthat.
Hát te is tudj, hát te is bizakodj,
terajtad már nyoma van a kardnak.
Kaposvár, 1969
Nesz
Remete vagyok, a város
messzire tőlem.
Fekszem a fűben.
Csönd van, de mi ez a titkos
nesz? Mitől omlik a horhos?
Mi van a neszben,
hogy összerezzen
fullánkosan a csalános?
Mi közelít a homályhoz?
Messze az Isten,
közte, közöttem
szomorúság van és pátosz.
Kulcsolódj össze, imádkozz!
Aki a mennyben,
eljön az Isten,
a Más, ki húz és elátkoz.
Jön, jön, jön a vízmosásos
domboldalon, jön,
jön, jön a földön
keresztül a pusztulásos
Ninivéken át a város
idegen, árva fiához,
hogy rabul ejtsen
ő, ki az Isten,
s hiszi, hogy kötöz magához.
De menekültem?
Nem, idejöttem,
magamhoz jöttem, senki máshoz.
Kaposvár, 1969
Sivatag
Áldassék az a kéz,
amely idehozta,
ahogyan a tűzre,
nézek a homokra.
Iszonyatos a tűz,
amely a vízre néz,
a víz, az óceán
a tűzre visszanéz.
A sós, a keserű,
a mocskos árdagály
a földet kikezdi,
sziklákat eldarál.
Taraja, mint a láng,
röpül és ellobog,
kigyullad a tenger,
hamvad a sziklafok.
Üszköl és hamusít
a tenger. A homok
betemet és elás
a tűzzel ugyanott.
Tökéletes a hely,
hol a föld szennyeit
nyaldosva víz, homok
összeölelkezik.
Kaposvár, 1970. december 15.
Rügyek
Rügyek össze-vissza,
kuszán az ágakon.
Verejtékben úszva
felőlük álmodom.
Virágok fehére
zivatarul essék,
kerítse be végre
a fekete tüskét!
A fa terebélye
ablakokon át
verje be fehéren
szirma sugarát!
Kaposvár, 1970
Illyés Gyula a Balatonon
Egy csónak megy a vizen
a tó belseje felé,
evező lóg az oldalán.
Üres a nyele.
Hol a kéz, amely hajtaná?
A derűs deszkaszál
előre imbolyog
a kék s még kékebb ég alá,
szinte mozdulatlanul.
Szülőföldjére derül
a fényes deszkaszál,
a boldog hajótörött
alél, már mozog.
Jó lélegzetvevés,
az evezőn a kéz,
siklatja hosszan,
a partra kilép,
Tihanyba visszarúgja,
hogy megmutassa újra
a dühét.
Várja a parton a hajdani nép.
Kaposvár, 1971. január
Kis ars poetica
Fegyelem kell, mert anélkül
széthull a sok szó, szétgurul,
keresheted, merre készül
a gondolat, ha szertehull.
Figyelem kell, egyenesség,
a kusza úton megvakul
a szem, ízekre esel szét
magadnak láthatatlanul.
Szabadság is, a szabadság
a legnehezebb: az az új
hon, a puszta, hol a vadság
kötelező: ki öl, ki hull.
Képzelet: a gondolaté,
gondolat: a képzeleté,
ez az a két fémű szalag,
mely a hidegben-melegben
egymást feszíti, de szebben
valami jelet tehet-é
a képzelet s a gondolat.
Kaposvár, 1971. december 7.
