„Ebben a városban mindig vasárnap van, itt soha nem történik semmi,
Ételszag ömlik az utcákra, de hová lehet innen még menni?”
(Éhező Apácák 1988)

A kezdeti, még zenekarral felfegyverkezve elkövetett menekülési kísérletek után úgy döntöttem: nincs is annál célravezetőbb megalkuvás, mint meghúzódni egy ingerszegény, de a városi lét illúzióját azért felvillantó településen. Egy ilyen környezetben az embert nem zavarja meg semmi abban, hogy önmagával ismerkedjen, s leljen valamire odabent. Mi is lehetne felemelőbb annál, mint kotorászni naphosszat az önvalóban, és a külvilággal csak esetlegesen érintkezni. A terv egészen addig tökéletesnek tűnt, amíg a mindenképpen szükséges tennivalók át nem vették az irányítást.

Odakint mínusz 14 Celsius-fok. Akár életre kelthetném a cserépkályhát, csak ki kellene menni a hidegre, behozni egy kosár fát, és begyújtani. Lehetne bor is az asztalon levő üres pohárban, csak választani kéne egy jó vöröset a spájzban, aztán szakszerűen eltávolítani a dugót, majd tölteni egy-két decit az üvegből. Melegedni a kályha mellett, hallgatni a tűz pattogását, kortyolni egyet-kettőt… Akár lehetne így is, ebben a kisvárosban különösen.

1987. Az igazi hideg – a saját hidegem. Azon a télen mínusz 20 fokban óránként váltottuk egymást a katonai börtön kerengőjén. Hiába a bakancsra húzott őrcsizma és a téli viseletre ráadásnak felvett őrkabát: azonnal a bőrömig ért a fagy. S amíg az előzetesben levő sorkatonák és tiszthelyettesek jól fűtött celláikban egy szebb életről álmodtak, én a talpam alatt összeroppanó jeges hó szemközti tűzfalakról visszavert hangjától kísérve jártam körbe-körbe a kijelölt útvonalon. Számoltam a másodperceket, a lépéseket, a járdaszegély tégláit, az idő pedig egyre lassult, majd egy ponton megállt. Nem is tudom meddig lehettem ott, kettesben magammal, mire megérkezett a váltás.

Visszatérő álmomból 1995 októberében egy kisbusz sofőrje ébresztett valahol a Himalájában, 4000 méterrel a tengerszint felett. Sötétedett már, és a gépjármű megsüllyedt egy vízátfolyásban. Reménytelen volt a továbbutazás. Hátunkra vettük csomagjainkat, aztán egy zseblámpa fényénél elindultunk a tibeti éjszakába. Az oxigénhiány miatt kissé kábán, apró lépésekkel megtettünk pár száz métert, mire nyilvánvalóvá vált, hogy a közeli település fényeinek hitt pislákoló fénypontok csak a tájra buraként boruló égboltozat távoli csillagai. Így tanultam meg járni ég és föld között.

Késő tavaszi, nyár eleji reggeleken kisétálok a kertbe, és megnézem, mennyit nőttek a növényeim. Pirosodik-e már a cseresznye, sárgul-e a barack? Azt hiszem, egy nagyvárosi nem is lehet kellőképpen tisztában azzal, hogy nyáron a kora reggelekért érdemes élni. Mint minden igazán fontos dolognak az életben, a tökéletes nyári reggelnek is megvan a maga receptje. Először is a napnyugta utáni órákat sötétítő függöny nélküli, keleti ablakozású szobában kell pihentető, mély alvással tölteni. Aztán, amint az első napsugarak a bőrön át a testbe hatolva visszacsalogatják otthonába az éjszaka ki tudja hol kóborló lelket, érdemes fizikai valónkat be- és kilégzésekkel, esetleg néhány mozgássorral tesztelni. Ha mindent rendben találunk, jöhetnek a rutinos tennivalók: a papucs megkeresése, víz töltése a vízforralóba és pár egyszerű gyakorlat a kávéskanállal. A csúcspont természetesen a kerti asztalnál reggelizéssel, olvasgatással megszentelt idő, ami más elfoglaltság híján akár kilenc, tíz óráig is kitolható. A nagy kertészek persze csak mosolyognak rajtam.

Az aznapot magamról az útfélre vetettem, s baktattam hazafelé. Sötétedett, és a város zaja lágy zsongássá gyengülve húzódott vissza a bizonytalan formákká puhult házfalak mögé, s a távolban az autók fénycsóvái a járókelőkből születő árnyakkal kereszteződve oldódtak fel a folyékonynak látszó térben. Csak a légzésem hangját figyelve haladtam, mikor egy leginkább kutyának látszó teremtmény tűnt fel az ostorlámpa fényénél. Mintha rám várt volna, úgy szegődött a nyomomba, s léptei ott kopogtak mögöttem az aszfalton. Róttuk a várost, kettesben, tekeregtünk utcáról utcára órákon át. Nem emlékszem, mennyi idő telhetett el, mire hazáig értem. Kissé zavartan, olykor-olykor hátrapillantva álldogáltam még pár percig az ajtó előtt. Bentről gyerekzsivaj hallatszott és egy figyelmeztető hang a kihűlőben lévő vacsorát illetően. Nem voltam éhes.

Szóltam időben, hagyd kint a sáros cipődet az ajtó előtt! Ez egy tisztaszoba, neked is tudnod kéne. Nem mindegy, hogy az eseményhorizont melyik oldalára állsz.

Tegnap nem főztem, nem ettem, nem mosogattam, nem mostam, nem vasaltam, nem takarítottam, nem olvastam el a híreket, nem néztem tévét, nem sétáltam, nem válaszoltam az üzenetekre, és nem osztottam meg semmit a Facebookon. Egyszerűen csak nem csináltam semmit. Ültem a félhomályos nappaliban, s a majdnem üres monitort bámulva le-leütöttem egy kiválasztott karaktert a billentyűzeten. Aztán töröltem, kerestem a szavakat, újra begépeltem, újra töröltem… Talán meg sem szólaltam egész nap, csak némán társalogtam a számítógéppel.

Egy előrelátó kisvárosinak szüksége van menekülési útvonalakra, s jó, ha ezeket már előre számba veszi, gondolatban mind bejárja. S ha eljön a menekülés ideje, nem mérlegel, nem tétovázik, csak teszi a dolgát.