(amit a bikaviadalról feltétlenül tudnunk kell)
Táncjáték Hemingway Halál délután c. könyve alapján
Állok egy vörös fapalánkkal körbevett tér közepén. Nincs már jelentősége hogyan kerültem ide, egyszerűen csak itt vagyok és várok. Körben, a palánk mögött emelkedő sorokban emberek ülnek és várnak ők is, talán ugyanarra, mint én, talán másra, ezt nem tudni még pontosan. Tanácstalan vagyok. Mit tegyek? Várjak még, vagy menjek el? Nem látok kiutat. Talán nincs is. A mezőn, ahol eddig éltem, nem voltak korlátok. Lovasok tereltek néha arrább, ennyi volt. A vízhez iszonyú messzire kellett menni, kilógott a nyelvünk, mire odaértünk. Napokig tartott a hajtás, míg megérkeztünk ebbe a kisvárosba, ahol a bikaringhez vezető út mellett koldusok ülnek, állnak, élnek. Már félúton lehettünk, s lemaradtam kicsit. Nem vette észre senki. Az öregembert láttam meg először, mikor körülnéztem a többieket keresve. Az alacsony ház ajtajában állt. Nekirontottam, persze hogy neki. Az utolsó pillanatban ugrott félre, már nem tudtam megállni, becsörtettem a szobába. Az asztalnál egy öregasszony ült. Felökleltem, nekicsaptam a szekrénynek, aztán a falnak. Mint rongybaba hullott le a szarvaimról. Az öreg jött közben vadászpuskával. Gyorsan felökleltem őt is, mielőtt lőni tudott volna. Összetörtem minden bútort. Kirohantam az utcára, a gyönyörű lányra néztem épp, mikor a tinók közém és közé száguldottak, porzott az út, ahogyan lefékeztek. Már csak őket láttam, tudtam, hogy menni kell tovább. Nem volt több kaland. Hacsak azt nem említem, mikor a válogatáskor egy fazon teljesen felhúzott a hülye cuppogásával és kaffogásával. Legszívesebben átdobtam volna a ringen. Mindegy. Most már nyugodt vagyok. Itt állok és várok. Ha jól látom, egy alak közeledik, valami vörös köpennyel rohan keresztül előttem. Azt akarja, hogy utána eredjek. Jó, ha neki ez kell. Gyerünk. Idegesít ez a köpenyes csesztetés. Minek? Még fiatal voltam, mikor két kölyök ébresztett fel egy éjszaka. Lámpásokkal jöttek, köpenyekkel és botokkal. Játszottunk. Az alacsonyabb lengette a köpenyt, én kergettem, ő félreugrott, majd újra kezdtük. Jó játék volt. Ez itt most nem játék. Itt valami másról van szó. Itt van valami tét, amit csak én nem ismerek. Fordulok, rohanok. Nem értem. A jobb szarvammal már majdnem elkaptam. Ügyesen megállt, én már csak elrohanni tudtam mellette. Ezt még párszor megcsináltuk. Határozottan szórakoztató volt. Aztán lelépett a tag. Egy lovas jött helyette. Nem olyan, mint amilyet a mezőről ismertem. Ennek satnya kis lova volt, egy paplannal körbetekerve. A lovas egy hosszú rúddal tartott felém. Láttam már ilyet. Kétéves voltam, mikor egy karámba tereltek, és egy hasonló alak, csak sokkal magasabb, szebb ló hátáról a nyakszirtem mögé vágott be egy hasonló rudat. Csak pár pillanat múlva éreztem a fájdalmat, akkor se nagyot. Inkább a düh, hogy megtette, az forrt bennem. Most, hogy közelít a lovas, hirtelen kitérek jobbra, ő azzal számolt, hogy balra fordulok. Egy félfordulattal mellé kerülök, lehajtom a fejem, érzem, ahogyan a szarvaim áthatolnak a paplanon és még valamin, ami mögötte van, megfeszül a nyakizmom, felemelem az egész francos csomagot a levegőbe, majd ledobom, a lovassal együtt a palánk tövébe. A lovas beszorul a deszka és a ló közé, nem férek hozzá, örült mázlija van az ipsének. Körülnézek, hárman rohannak felém köpenyeket lengetve. Ezek hülyék! Bármelyiket felöklelhetném. Rámozdulok az elsőre, ügyesen kitér. Nem tágítok. Üldözöm. A másik kettő már nem érdekel. Ezt akarom elkapni. Menekül. Átveti magát a palánkon. Félti a szaros kis életét. Belevágom a szarvam a vörös deszkába. Alig bírom kihúzni. Most már elég a viháncolásból. Megfordulok. Megint jön egy. Magasra emelt kezeiben csíkos botok lógnak alá, egy fordulat és ugyanezek a botok a gerincem mellett fityegnek. Nem értem, mi történt. Rohanok felé megint, már majdnem elérem a jobb szarvammal, mikor balra kifordul, s miközben elrobogok mellette, belém vág megint két szigonyt. A francba! Fordulok megint. Rohanok, ő kifordulni készül, de elkapom, végighasad az inge. Bennem a harmadik pár zsibbasztó, bizsergető szigony. Vérzek. Most jön a harmadik alak. Meglehetősen rosszkor. Már sík ideg vagyok. Egy leplet tart, vörös posztót. Ez lesz a szemfedőd, gondolom és rohanok. Ott kell lennie a lepel mögött. Már majdnem elérem, mikor elrántja. Nincs mögötte semmi, senki. Továbbrobogok, majd megállok megint, megfordulok. Gondoljuk át, mi történt. Ez szívat engem! Megint lebbenti a falécre tűzött anyagot ballal. Nem mozdulok. Mintha hívogatna. Egész szélörvényt kavar a mulettával. Ez a neve, most hallottam, a palánk mögül kiabál be valaki, hogy ügyesebben vele. A palánk mögött nagy szád van, gondolom, ez legalább itt van, szemtől szemben. Nem rontok rá. Vagy mégis? Gyerünk! Megint kifordul, a lepel mögött a semmibe öklelek. Ezt még eljátsszuk párszor. Az utolsónál csak félig fordul el, fékezek, iszonyú fájdalom nyilall a nyakamba, ahogyan próbálok megállni. Nem fordulok meg azonnal, nem is tudnék, minden izmom egy görcs. Az emberek ordítoznak. Csak most veszem észre, mennyire felhevültek. Láthatóan a halálomat akarják. Ezek megőrültek! Nem azért vagyok itt, hogy feldobjam a patám. Lassan hátrafordulok, óvatosan, kis lépésekkel. Az alak a pálcás lepel mellé beszerzett közben egy kardot. Na, jó, fejezzük be, mindjárt fél hat. Nekirontok. Ahogy az anyagot elérem, leszegett fejjel, látom, hogy behajol a szarvaim fölött és már fordulna ki, mikor felemelem a fejem és döfök. Ő is döf a karddal ugyanekkor. Megtántorodok. Ő lecsúszik a szarvamról. Nem bírok mozdulni, oldalra dőlök. Ő mellettem próbál felállni, de visszaesik a földre. Emberek rohannak felé, vállukra kapják, viszik. Velem miért nem törődik senki? Megsebesültem én is. Vérzek erősen. Körülállnak páran. Néznek. Az a férfi, aki a szigonyokat döfte belém, most hozzám hajol. Mond valamit. Fekete bőrtokból rövid pengéjű kést húz elő. Láttam már ilyet, a mezőn, az ember, aki ennem adott, ilyennel vágta a kolbászt és a kenyeret. A mezőre gondolok, a szabadságra, a vízre, amihez messzire kellett mennünk, a kék égre, a fűre, a paták dobogására, a száguldásra, a szélre. A férfi a nyakam mögé szúr a késsel, miközben a szemembe néz. Elfordulok. A matadort, akit a vállukon vittek el, most leteszik. Leveszik a sapkájukat az emberek. Nem tudok mozdulni. Fekszünk a porban, húsz méterre egymástól. Sajnálom. Komolyan. Lehunyom a szemem. A kisfiú most odaszalad hozzám. Felébreszt. Felállok, rogyadozik a lábam. Ügyesen forgolódik a lepellel. Én követem, amíg csak tudom, mozdulok utána, kifordul, kifordulok én is, ügyes gyerek, nagyon, egy kis művész. Fordul, fordulok, ez a mi táncunk. Igen. Elfáradtam. Nézzük egymást. Hozzám lép. A nyakamba borul. Jó így. Érzem a szíve dobbanását. Lehunyom a szemem. A mező most haragos zöld, hajladoznak a bokrok a szélben, a fű hullámzik, mint a tenger, a nap épp a horizonthoz ér, narancssárgán, melegen.
