Kinek a szekerét őrzöm?
Én, aki azt hittem, hogy kazlak himbálódznak a napban,
földjük sárgaszálas, rókát, nyulat, menyétet kerít,
hol is lehetnének, itt, itt, a pajta mögött, a pajta előtt,
miért jut eszembe megint, hogy nem lesz nyár,
hol mulattál, botolva hol jártál, hol nevettél,
az ágyaknak, a felhőknek szalmazsákszaguk van,
s a szoba falán ólomszínű, sovány szentek szíve
hullámzik a kőképek, ilyen-olyan urak körül,
mint kakas tarajának tüze az udvaron,
hova honnan repültek tyúkhordó kányák,
loccsant csapdosó szárnyuk alatt a fortyogó pocsolya,
hidegült a vér, szemekbe tört a menny elferdült rácsa,
kinek a szekerét őrzöm, lőcsöt, saroglyát, kereket,
kimenjek-e oda, fagyott káposztákhoz, lepkékhez,
hordoz engem a Szedres ló, kinek a szecskavágója kiált,
milyen pajtából, milyen pókhálós porba süllyed a kése?
egy kakas sarkantyúja a húsomba túr,
szögez tömören becsukott kapura a bazalt ég,
verődik hozzá elvásott fogam,
ezért vacogok úgy, mikor szüntelenül villámlik és dörög,
mit keresek ebben a balsorsú faluban? mi az enyém itt?
hatvan év, nyolc békélten halott, egy forradalom,
postaút mennydörgő forgalma,
barackfák, őzek, minden, ami belevegyült az életembe,
hiszen tudtam én, itt nincsenek hajnalhűvösre ébredők,
éhségbe fehéredő gyerekek, hadseregnyi vakondházak,
mintha már nem is a harangokat várnám vissza,
csak az elaltatott kutyákat, a háborút túlélt lovakat,
a húsvéti körmenet zászlóinak remegését, a katicabogarat,
mintha mereven szembenéznék megtelt hombárokkal,
álmos macskával, fecskével, keringőző szárnyashangyákkal,
s ha marad, barátaim,
csillagok és kövek csiszolásához itt marad sámánkörmöm,
szakad vele jegenyék lombja,
s ha tudjátok feledni szarvas köhögő hangját,
dobom madarai némulnak,
nem lesz más, csak sátor: csak vörössel és feketével festett,
nem lesz az édes haza, toll se, mely halántékcsontomat üti.
Most készül
Tudom én, szántók, lekaszált rétek, redős kövek az álmaink,
havak, galambok csapnak föl, maszatosan indulunk haza,
vagy csak valamerre, ahol együtt sírhatunk, mikor gyász van,
tűzoltók jönnek, ásnak agyagos gödröt, ássák tíz körömmel,
mintha a gyökereket akarnák elűzni tőlem,
tuskóra dagadt lábakra, kiromlott fogakra rádobják a földet,
tehénszájú lapátokkal le is döngölik,
magyarázgatják, mit jelent az, hogy megkínzott ország,
mit jelent az, hogy légszomjas félelem, rontás és emberölés,
csata, gyűlölet, hogy hosszabbak ismét a nappalok,
és fivérek, nővérek térdelnek éjféltől reggelig,
három az utca: Kossuth, Petőfi, Béke, vakulva futnak a lovak,
távol valamennyi háztól, közel valamennyi házhoz,
úgy futják az utcákat, mint a világot, mint te a holdat,
kibomlott lángsörényük az egykapujú domb dalával elszáll,
üres a nyereg, üresek lesznek az istállók, a fecskefészkek,
itt nem lesz jobb sorsunk, kivilágított repülőt temet az ég,
menni kell, a roncsokat jajgatva megkeresni,
s azokat, akik nem térhetnek közénk soha vissza,
akiket már nem tudunk szeretni, ki tudja, mire gondolnak,
vajsárga barkákkal, sárga kévékkel lezúduló őrangyalokra?
nem! csak országútra, fákra, szedertől foltos ágakra,
kaszapengére, melynél senki nem emlékszik fényesebbre,
kabátzsebre, melybe sült krumpli bújt,
tudom, mi volt tegnap s tegnapelőtt, megrepedezett falnak
mit mond az udvar, mikor tulipánok szövik össze torkunkat,
a lányok dombos csípőjét, csöcsük két templomát,
egy zenész-had éneke, egy dal ma összetör,
s a holnapot a páfrányok levélszárnyairól letépi,
lent, mélyen, az álom csikó-nevelő páskoma fölött,
hol a földre hullt cafatos lombot eső veri,
az akácokon villám- és késjelek, nevek, dátumok, szívek,
sebeik seregével pásztorok kószálnak úgy, hogy nem tudják,
hol járnak, néha elsírják magukat, fulladnak, most készül
loccsanni bot rozsdás lánca, csalános kút vizet merítő vödre.
Mintha itt sem lennél
Minek neked a porzós jegenye? Horgolt függöny takarja,
kitör a vihar, pusztulást hoz az átkozott ég,
az ágak közt egész nap ropog egy óra kitépett mutatója,
kövek gördülnek, szakadhatnak gerendák, omolhat tető,
és semmi nem igazibb, mint a zuhogó lágy víz,
ahogy a föld összes rétjén elnyeli a fűkaszákat,
úgy beszélsz, mintha itt lennél, az ágy dunyhájába bújva,
fölkötött állal, lezárt szemmel, orrlikakkal, szempillákkal,
mintha itt sem lennél,
csak a szőlő sárgállana arcod előtt, a hullásra kész hold,
tolongó domolykók merednének fel, csak barkák,
mintha harangszótól harangszóig homálylana fölötted,
most már csak így, az erdővé változott utak nélkül,
kirekesztve zablazajból, sörös-pálinkás emlékekből,
magadra maradva a tél gallyaival, a major függönyében,
tájról tájra, amikor lélegezni is alig lehet,
egy bimbó héjában, bogáncsok senkiföldjébe betemetve,
csontosan, mint a banyafák, csúnyán, mint csalán-verem,
hidegen, mint a test, a hitvány fogak, az agyag-Jézus,
ha akarod, élj ebben az üres házban, a léttelen csöndben,
hiszen a túlvilágot sose akartad, az álmatlan álmodókat,
angyalok pacsirtáit, a kápolna aranykilincses ajtaját,
a bütykös szárú muskátlikon bozsgó méheket,
mire jó bármi is, mire jó? mi is vigasztalhatna,
mit kezdjek éjféli álmaimmal, hajnali négy óra öt perckor
és azután az élet színével s illataival,
keserűségekkel és borzalmakkal,
szilánkokra összetört ég nefelejcs-vérével, dáliákkal,
csontszívemmel, végig halálos lázban, kimerültségben,
holnap kinek a kéményéből tántorog füsthasú lidérc,
ki segít körülhajózni a délelőttöt, az őrjöngő lárma szigeteit,
ki sír át könnyes párnákon, a szántások hernyós húsát ki lesi?
