A műlovarnő bevezeti pompás paripáját. Gyeplőjét fogja, utasításokat ad: guggolj, szökkenj, trappolj és hasonlók. A ló engedelmesen követi gazdája parancsait, bár nem ez a született magatartásformája. Eredendően vad; szelídíteni kell, hogy megtanulja: tegye, amit mondanak neki, úgy mozogjon, ahogyan a gyeplővel irányítják.
Ilyenek a versek is: nehéz patákon szökellnek, a költő távolról, lesből figyeli, mint valami vadat. És vár. Hosszan és kitartóan. Ha Horatius elve alapján munkálkodik, akár kilenc évig is. És ha a vadat még ez idő elteltével is szemet gyönyörködtető és hasznos jószágnak véli a vadász, hát megéri, hogy befogja és háziasítsa.
Vass Tibor versei megnehezítették a dolgomat, mindig is kerültem azokat a költeményeket, amelyek már-már a próza dimenziójába lépkednek át, még ha csak be-bekacsintgatásként is. Két kötetét olvastam-olvasom. És sokáig csak ültem-ülök a versek felett meredten, és vártam-várok, mi lesz az előadás vége, hova fog kifutni.
A műlovarnő elengedi a gyeplőt. A közönség mozdulatlanul mereszti szemét; aztán bádábumm: megtörténik a váratlan, a ló lendül és ugrik… Még a levegőben van, eddig még jó. És amíg a levegőben van, lelassul, az idő megtorpan, nem mozdul, van időnk szemügyre venni. Hosszasan vizsgáljuk, mert nehezen megismerhető. Pattog a nyelven, ezer-íz kavarog a szájpadláson. Kék Radnóta. Boldogság kék kalitkája. A cölöpöket tömegsírba szúrták, arra feszítették ki a sátor oldalait. Merész vállalkozás, mint maga a mutatvány. Hosszú versek éjszakája. Mintha a vers, amit egynek mondanak, több vers lenne egy huzalon. Mint a műlovarnő előadása közben a közönség sorai, oly feszesen ragaszkodnak egymáshoz a versszakok, mégis oly különálló mind. Külön egyének, sok egy, egy, közös tömbben. Kapunk ilyet is, olyat is. Bizonyos versszakok külön versként is megállnák a helyüket. Elindulunk egy apától, süttető hasútól. „Apu jeges verejtéke vagyok…”
Koherensen követi őt az anya képe, aztán a vers valahol megszakadni látszik. Új öltésekkel a nyelvre térünk át. Új szavak peregnek, már meglévő szavak összegyúrásából. Nyelvújító műlovarnő. Megzavarodok. Akrobatikus előadás, vagy nyelvújító jelleggel készült szókísérletezés az, amit most látok? Mintha az egész performansz asszociációra épülne. Szó szót követ, hasonlósági, összecsengési alapon. A rímek nem szabályszerűen sorjáznak, mint a már megszokott belletrisztika esetében, ahol sorvégek kacsintanak össze. Olykor a sorokon belül találunk rímeket, mint „Zsírját sírva szívja fel az este.”
Rímek tekintetében nincs meghatározható, követhető rendszer a versben – akárcsak az elmében –, ha asszociációról van szó. Kapunk egy benyomást, látunk, érzünk, tapintunk valamit, majd mindennemű logikai kapcsolódási pontot mellőzve hozzárendelődik valami egészen új jelenség. Szószülemények tömege vonul a versben, mint „fölelisz, leleszti… megpolel, megöfoz…”. Egytől-egyig asszociációkra épített formák. A szem olvasás közben megakad, de fülünk akarva-akaratlanul odahall egy ismert szót. Ám kérdés, vajon a tér, amiben e versszegmens megteremtetett, elég tágas-e, meddig bírja még a gyeplő, és meddig még a ló. Radnóti Miklós Röviden című verse jutott eszembe.
„Barátaim, ha rövid a papír
Az ember akkor apró verset ír;
Higgyétek el, a rövid is elég,
Meghalok, s úgyis minden töredék.”
De összehúzott szíjat nem bír az asszociáció. Kapcsot kapocs követ, képről képre ugrunk, ezer irányba fut a tekintet. Bár lehet, ez is okkal történik, ez az improvizatívnak tűnő, ám jeges verejtékig gyakorolt mozdulatsor. Lehet, hogy az ok megint csak Radnótinál keresendő, ahogy mondja is:
„Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,…”
A költő szemkápráztatóan játszik a lexémákkal, mint apuka a gyerekével – és itt megint elbizonytalanodom. Vajon a költő játszik a gyerekkel, vagy a költőnek játék a gyerek? Gyerekjáték. A gyerek nem játék. Meddig szökellhetünk a nyelvvel? Az is lehet, hogy ez nem csupán költői akrobatika, lehet, hogy én látom rosszul, és észrevehettem volna a lassú délelőtt. Bár nem A Nagy Bibin és a műlovarnő kötetben jelent meg, mégis maradnék az analógiánál. A vers címe Téltovák a Radnótához. A vers nyitánya frappáns. „Gyászévek leteszteltek, nem járok tovább fektében.” Azzal kezdődik, hogy valaminek vége van, a vers közben pedig végig azt éreztem, koránt sincs még itt a vég, éppenséggel most kezdődik csak igazán valami. Mert bár a gyászévek leteltek, mégis a halál hattyúja vet árnyékot a versben.
A műlovarnő ebben az esetben is lazán fogja a gyeplőt, a ló pedig ki-kitör. Sokszor éreztem, hogy túl sok mindent tesz a vers, ide is betört a visszafoghatatlan asszociációhullám. Szerepet kap például az abortál szó, majd ezt felboncolja a költő, és a mozaikrímektől már megszokott módon megkapjuk a bor és a tál szót külön-külön is. Összecseng, összealkot. Öncélú ez a játszadozás, vagy van valami mögöttes szándék? Habár az említett szócsavarást elhagyható résznek tartottam első olvasásra, mégis maga a bor és a tál a halotti tort idézi fel. A „semmi haszonmás” szófordulat önironikus, ötletes, és nem ragad bele a játék gyönyörébe, két szót egy harmadikkal azonosít, s ezzel azok jelentéstartamát is magába emeli. Lelki viszonyulást sejtet. A versszak allúzióval folytatódik: „lásd sajttál, lágy, kenhető ízkereszt vagy amit akartál.” Shakespeare-rel kifigurázva a halotti tor dínom-dánom jellegét.
(Részletek a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár Versek vonzásában című sorozatában, 2017. november 7-én elhangzott írásból. A beszélgetést a Miskolci Egyetem Filozófiai Intézetének oktatói, Gáspár Csaba László és Makai Péter vezették. A szerző a Miskolci Egyetem másodéves magyar szakos hallgatója.)
