Nehezen szerette meg az Emesét. Amikor először találkoztak, még a nevét sem tudta, és nem gondolta, hogy egyáltalán meg kell majd szeretnie. Miért is tette volna? Élte a fiatal egyetemisták életét, annyi lány nyüzsgött körülötte, hogy bőven tudott válogatni közülük. Bár akkor épp nem volt senki, és az Emese váratlan vendégként érkezett. Letaglózta, megcibálta, aztán egy hónap múlva továbbállt, nyoma is alig maradt. De abban a harminc napban mintha fátyol ereszkedett volna a szemére, a végére már majdnem beleőrült. Végül azonban Emese elment, és remélte, vissza sem jön többé.

Már majdnem sikerült elfelejtenie. Ha eszébe jutott a kalandjuk, úgy tekintett rá, mint egy figyelmeztetésre, hogy ideje összekapnia magát, megkomolyodni. Letette a cigarettát, aztán felvette újra, majd abbahagyta ismét. Ahogy az lenni szokott. A tanulmányait is túl lazán kezelte az elmúlt években, és az óra jár, az idő telik, akkor is, ha nem vesz róla tudomást.

Ám máshogy alakult, és egy év múlva ismét látta őt. Pontosabban megint nem látta, ahogy másokat sem. Az Emese jött, látott, győzött, ő pedig tűrte. Mit tehetett volna? Ám könnyebben viselte, mint az első alkalommal. Rendelkezett már annyi tapasztalattal, hogy bízzon benne, az Emese elengedi megint. Kicsit cicázik vele, nem hagyja, hogy másra tekintsen, aztán elmegy. Most két hónapig tartott, de bejött a számítása. Mert Emese káprázat volt csupán, lidérces messze fény. Aztán elinalt megint.

Könnyedebben is vette, mint amikor először ütköztek össze, nem is sírt. Egyszer sem. Minek? Azzal úgysem tudja meglágyítani az Emesét. De azért elgondolkodott rajta, hogy miként kezelje ezt a helyzetet. Vajon újra el fog jönni? Kettő még nem rendszer, lehet véletlen is. De hátha megint összeakadnak. Végül lerázta magáról a nyomasztó gondolatokat, és úgy döntött, ha ismét találkoznak, igyekszik a legjobban kijönni a helyzetből. Hisz van, akinek a veseköve újul ki állandóan, neki meg az Emese lesz visszatérő vendég. Mindent ki lehet bírni.

Aztán félévre rá előkerült megint, és most el sem akarta ereszteni. Alaposan megkínozta. A nézését meg a járását. Muszáj volt szakemberhez fordulnia. A vizsgálatok után már többet tudott róla, megismerte végre a nevét. Nem ő az első és egyetlen áldozata, az Emesének nagy étvágya van, bár szívesebben fogyaszt nőket, mint férfiakat. Ám jobb, ha vigyáz vele, mert a genetika és a környezeti tényezők jól összeboronálták őket, és egyelőre elválaszthatatlanok. Az Emesétől nem tud megszabadulni, ahogy senki más sem. Szerencséjére azonban nem folyamatosan kell elviselnie a társaságát, csak időről időre. De jobban teszi, ha mostantól mindig készenlétben áll.

Kapott egy kis szteroidot, amitől jobban lett, bár arcát ellepték az égő pattanások, amik az Emesén kívül minden lányt elriasztottak hosszú hónapokra. A végére szerencsére az Emese is lelépett, de már félt. Ki tudja, mikor jön vissza újra?

Alaposan beleolvasta magát a témába: Multiple sclerosis, vagy magyarosan Sclerosis multiplex. Ismét dohányozni kezdett, majd hamar abbahagyta, hisz a kutatások szerint a cigi is csak bevonzza az újabb találkozást. De a kezdeti kétségbeesés után sikerült megnyugodnia, és felfogta, hogy a szerencsésebbek közé tartozik. Mert az Emese csak néha hallat magáról, nem fogja mindig a kezét, nem szívja folyamatosan a vérét. Mire a lumbálás hege begyógyult a hátán, megbékélt a sorsával.

 

Most jó ideje csend van. Megtanulta, hogy az Emese egy szeszélyes céda, akit szeretni kell. Mert ha kesereg miatta, ha dühös rá, csak feltüzeli. És akkor még jobban kínozni fogja, gyakoribb látogatásokra számíthat.

Most már tudja szeretni az MS-ét. Az SM-ét. De bízott benne, hogy egyszer megtalálják a megoldást, és kigyógyulhat belőle.

Örökre.