Beckham betekeri. Jobbról. Ahogy senki más. Oda, ahova kell. De hol van már Beckham? Álltam a járdaszegélyen, a lámpa pirosat jelzett, Zita járt a fejemben. Beckhem csak beugrott, megszokásból, rögtön el is felejtem. El fogok késni, Zita vár, nem parázik, de épp ez az egészben a félelmetes. Más lány dühös lenne, ha a fiúja késne, és talán le is lépne, nem várná meg. Zita megvár. Néz a szemembe, és mosolyog. Mintha kést szúrna a hátamba. Zita nem vérengzős, sosem lenne belőle vámpír. Belőlem hamarabb. Öt éve járunk, harminc múltam, Zita harminchét. Attól fél, hogy öregszik. Huszonötnek nézik. Zita meséli az ágyban, két menet után, cigizve. Nem szólok rá, hagyom, hogy szívja. Megnyugtatja. Nem lakik nálam, reggel korán ébreszt, kész a kávém, de neki sietnie kell. Siet, a hangja után fordulok, de csak az ajtó csukódását hallom. Kattan a zár. A másik oldalamra fordulok. Nem gondolok semmire. Mire felkelek, kihűl a kávém, hidegen is megiszom. Rém rossz hidegen, cukor nélkül is. Zita nem kávézik, zöld teát iszik, forrón. Lezuhanyozom, hideg, forró, megcsap a gőz, alig kapok levegőt. Néha szaunázom, de nem itthon, és csak télen. Most július van, néhány óra múlva közel negyven fok lesz, napsütésnek mondják. Felhő sehol, hetek óta nincs eső, még a szél sem fúj. Beárnyékolom a nappalit, ideje dolgoznom. Írok. Senki sem tudja, még Zita sem. Amikor rákérdeznek, mi a foglalkozásom, csak mosolygok, nem válaszolok egyből. Kivárok. Nem sokat, néhány pillanatot, és a kérdező szemébe nézek. Tudni akarom, milyen választ vár tőlem. Stresszes az életem. Párbeszédíró vagyok. Megadják az alaptémát, és párbeszéddel bemutatom a karaktert, konfliktust gerjesztek, olyat, ami előre viheti a cselekményt, érzékeltethetem a helyszínt. A hétköznapi életben szétszórtan beszélünk, én ezt nem tehetem. A jó párbeszéd egyszerű – de valójában bonyolult. Mozgásban kell tartania a történetet, előre vinnie. Nem forgatókönyvet írok, ahol a párbeszédet cselekmény és leírás köti össze. Nincs más dolgom, mint dialógust írni. Ha kérdezik, mi a foglalkozásom, nem mondom, hogy párbeszédeket írok. Inkább titkolódzom, tanácsadó vagyok egy reklámcégnél, mondom legtöbbször, időnként foglalkozást váltok, szociológus leszek, felmérésekben veszek részt. Szabad ember benyomását keltem. Szabad embernek hiszem magam. Zita ruhatervező, egy-egy kollekció bemutatása előtt napokig nem látom. Hívni sem hív, én sem próbálkozom, csak idegesítenénk egymást. Tegnap mégis felhívott, ideje lenne randiznunk egymással. Nincs még kész a kollekciója, ki akar kapcsolódni. Minden tekintetben. És ne ijedjek meg, hogy ráncos az arca és a szeme, napok óta nem aludt. Nem fogja kisminkelni magát. Különben sem ezért szeretem. Miért is szeretem, kérdez rám, ahogy szokta. Időnként rákérdez. Váratlanul. Ahogy most is rá fog kérdezni. Zita vár, tudom, hogy vár, pedig késem. Késni fogok. Talán egy félórát, lehet, hogy többet is. Zita nem akar gyereket, én még nem döntöttem el, hogy akarok vagy sem. Öten vagyunk testvérek, Zita egyke. Nem zavar, hogy idősebb. Még belefér. Az éden is. Már megint Beckham jut eszembe, betekeri. Jobbról. Ahogy senki más. Oda, ahova kell. Állok a járdaszegélyen, zöld a lámpa. Megérkeztem. Zitát nem látom sehol. Mobilja kicsöng, nem veszi fel.