− A gyereknek meg csinálj egy kisfröccsöt – szól oda a pultos lánynak a kedélyes fickó. A gyerek apja kényszeredetten mosolyog. A kedélyes fickó ebből csak a mosolyt érzékeli.

− Először a kisfröccsöt, biztos szomjas a gyerek – vigyorog a kedélyes fickó. A gyerek apja nem erőlteti tovább a jókedvet.

− Előszörre sem volt vicces, kár még ragozni is – morogja, mire a kedélyes fickó fölháborodva elküldi melegebb éghajlatra, a pultos lánynak kell rendet tennie.

Ekkorra mellbőséggel nem nehéz, gondolja a sarokban üldögélő fiatalember, név szerint Zádor, és Peti bácsi jut eszébe. Nem a mellekről − a kedélyről. Peti bácsi ugyancsak kedélyes fickó volt, évekig ugyanazzal a busszal utazott reggelente a szomszéd városba, amivel Zádor, dús, ám erősen megsárgult ősz szakállt és fémből készült botot viselt, emellett koszos vászonhátizsákot és a pecsétes baseball-sapka hátsó résén kilógó, vékony copfba összegumizott hajat. Minden buszsofőrt ismert és mindegyikkel horgászott együtt. Olykor a pecázás csínjairól-bínjairól társalogtak, máskor egészen más témákat boncolgattak végig az úton. Peti bácsi mindig a sofőr mögött jobbra lévő legelső üléspár utastér felé eső ülésére telepedett, a másikon akkurátusan elrendezte a hátizsákot meg a sapkát, a botot az oldalsó szélvédőnek támasztotta, s ontotta a bölcsességet magából, akár törött vízvezeték a vizet. Halakról, horgokról, időjárásról, politikáról, nőkről, oktatásról, mikor mihez kerekedett kedve. Egy alkalommal egy középkorú, testes asszony megkérte, ne pofázzon annyit, nem bírja már, hogy minden reggel a sületlenségeit kell hallgatnia. Peti bácsi nem sértődött meg nagyon. Csak egy hangyányit.

− Látod, Attilám, lelkem – jegyezte meg a buszvezetőnek −, nem vagyunk egyformák. Nem, sajnos nem. Van, aki barátságos és van, aki barátságtalan. Mi azért tartozunk annyival magunknak, hogy barátságosak legyünk.

Ezen lamentált még egy darabig, úgy hat-hét kilométeren keresztül. A molett hölgy, aki panasszal élt, megrökönyödve bámult rá, és ajkaival a hülye szót formálta hangtalanul és sokszor. Az évek során erre az egy konfliktusra emlékezett Zádor, pedig Peti bácsinál idegesítőbb figurát nehezen tudna elképzelni. Úgy tűnik, a busz utasai lényegesen toleránsabbak a fiatal apukánál, aki a kávéház kedélyes fickójának taposott az önérzetébe az imént. Már amennyiben ezt a jelenséget toleranciának lehet nevezni egyáltalán, mélázik Zádor. Egy hülye idegesít tucatnyi másikat, s a tucatnyi másik csendben tűri. Ha ez a tolerancia, gondolja Zádor − de hogy akkor mi történik, azt ezúttal, talán lustaságból, nem gondolja tovább. Netán azért, mert érzi a harsány ellentmondást abban, hogy éppen ő az, aki toleranciáról töpreng.

A fiatal apuka visszatér a teraszról, leteszi a pultra a kávéscsészét és a két decis poharat, amiből a gyereke az almalevet itta. Mielőtt távozna, mintegy véletlenül meglöki a kedélyes fickó könyökét, aki éppen kortyolni készül a söréből. A sör végigcsorog az állán, le az ingére. Káromkodás. A pultos lány mellei nyomban hevesen hullámozni kezdenek, s ettől újra megnyugszanak a kedélyek. Zádor igyekszik uralkodni az arcizmain, elfojtani a mosolyt. A kicsinyesség általában szánalmat vált ki belőle, ezúttal viszont inkább szórakoztatja. Elképzeli, hogy betoppan ebbe a kis, körúti kávéházba Peti bácsi és szóba elegyedik a kedélyes fickóval. Vajon a két idegesítő alak egymás agyára menne, vagy élveznék a beszélgetést? Végül Zádor ezt sem gondolja végig, kér még egy kávét.

− Neked olyan fura neved van – szól oda a kedélyes fickó −, a múltkor hallottam.

− Zádornak hívnak – mondja Zádor.

− Ez milyen név?

− Fura.

− Hát, az.

A kedélyes fickó az ingét vizsgálja.

− Most nézd meg, mekkora egy barom… – dünnyögi. − Mivel foglalkozol?

− Kávét iszom, ma már a másodikat – feleli Zádor kárörvendve.

− Vicces gyerek vagy – legyint a kedélyes fickó, dörzsölgeti az ingét.

− Én zenész voltam, de amikor a sógoromnak segítettem szigetelni a házát, a jobb kezem két ujjpercét levágtam flexszel – mutatja az ujjait, valóban hiányoznak a végek. – Így nem tudok gitározni.

− Sajnálom – mondja Zádor, és így is gondolja.

− Egy hónap múlva az asszony elhagyott, a sógorom tudta is, hogy így lesz, mégis elhívott szigetelni, a fene vinné el. De a humoromat nem veszítettem el, azért maradtam talpon. Ennyivel tartozom önmagamnak. A humorral – összegzi az életét a kedélyes fickó, és egyetlen intéssel újabb sört kér.

Zádor figyeli, ahogy a pultos lány kihozza a rendelést, lekoppantja a kedélyes fickó elé. Amikor lehajol, előbuggyan a melle kétharmada. A kedélyes fickó hosszú pillantást vet a halmok közé. Zádor azon tűnődik, vajon mi lehet az oka, hogy ez a pasas ugyanazokat a szavakat használja, mint Peti bácsi. És vajon mi lehetett az öreg története? Határozottan fájlalja, hogy valószínűleg már soha nem tudja meg. Két héttel korábban, amikor legutóbb utazott a szomszéd városba, végighallgatta a buszsofőr beszélgetését egy kollégájával, Peti bácsi temetéséről. Állítólag csúnya temetés volt, kevesen kísérték utolsó útjára az öreget, néhány horgásztárs, talán egy-két szomszéd; a polgári szónok enyhén ittas volt, a sírásók flegmák. A buszvezető mindazonáltal úgy vélte, mindezen Peti bácsi csak röhögött volna.

− Végső soron a humor a legfontosabb, nem igaz? – emeli a poharát Zádorra a kedélyes fickó.

Zádor megvonja a vállát, erre nem tud mit felelni. Inkább fizet és megy. Nem nyilatkozhat ilyesmikről, nem érzi magát kompetensnek. Aznapra különben is négy ügyfele van. Úgy határoz, mielőtt munkához látna, megnézi az anyját, aki ágyhoz kötve él másfél éve, mióta elütötte egy motoros (a motoros meghalt). Az asszonyhoz reggel és délután jár egy-egy gondozó, akiket Zádor fizet, megforgatják, megmosdatják, tisztába teszik. Mire odaér a Tábor utcai lakásba, a reggeli gondozónő már nincs ott (elkenődik emiatt, kellemes, vörös hajú jelenség, sosincs túlöltözve). Leül az anyja ágyának a szélére, megfogja a sovány, száraz, eres kezet. Alig múlt ötven, gondolja, de hetvennek tűnik. A lecsukott szemhéjakon parányi pontok mozognak, mintha apró rovarok szorultak volna a szemgolyók és a szemhéjak közé. Rapid Eye Movement, állapítja meg Zádor. REM, Shiny happy people. Shiny happy people holding hands, shiny happy people holding hands, shiny happy people laughing…

− Most meg a fényes boldogság – szűri a fogai között. – Humor, jókedv, móka, kacagás.

Megigazgatja az anyja feje alatt a párnát. Az asszony nem ébred föl. Megcsókolja a homlokát, magára hagyja.

Az első ügyfél, a telefonjába írt emlékeztető szerint a Hajnóczy utca végén lakik. Kényelmes sétával kevesebb, mint tíz perc. Zádor ráérősen sétál, kilenc perc elteltével mégis ott áll a kapu előtt, megnyomja a megfelelő gombot a kaputelefon paneljén. Nem is kérdezi senki, ki az, zúgni kezd az elektromos zár, a kapu enged a nyomásnak, kitárul. Fölcaplat a negyedik emeletre, kopogtat. Pár másodpercen belül nyílik az ajtó. A nyílásban a kedélyes fickó áll. A körúti kávéházból.

− Honnan tudtad, hogy itt lakom? – vigyorog.

− Nem tudtam. Illetve nem tudtam, hogy Te laksz itt – rázza a fejét Zádor, s gyakorlott mozdulattal lép az ajtó és az ügyfél közé.

− Nem? – a kedélyes fickó hangja elbizonytalanodik. Ködképek jelennek meg a kedély láthatárán, suhan át Zádor agyán.

− Nem – ingatja a fejét és beljebb nyomul. A már nem annyira kedélyes fickó hátralép.

− Nem tudtál zenélni, mert leflexelted a sógorodnál két ujjpercedet, ezért vettél föl kölcsönt – következtet Zádor. – A bankok nem adtak, így hát a Szederjeshez fordultál. S mivel nem tudsz törleszteni a megszabott határidőben, a Szederjes hozzám fordult.

− Te egy ilyen rohadék vagy? – kérdezi a kedélyét abban a pillanatban végképp elvesztő fickó rekedten.

− Igen, én egy ilyen rohadék vagyok – válaszolja Zádor, és előveszi a pillekését a farzsebéből.