Vörös hajad beszínezte a naplementét,
istennőszobrokba börtönzött hárpiák
kémlelték halálodat.
Bizánc utcáin sétálva lupákat simogattam,
meguntam árnyékoddal a szemezgetést.
Tudtam, te leszel az Achilles-sarkam.
Adtam magam. Semmit sem kellett tennem.
Kifogásokkal támasztottam ki a hátam,
s vidám zenei aláfestéssel dicsekedtem
mindenkinek: megszereztem Évát Ádámtól.
Pánikrohamot kaptak az idegsejtjeim,
s cinkosságot teremtettek, hisz mindig
mással töltöttél pásztorórákat.
Tudtam, csak középkori reklám leszek,
mely megszakítja életed filmjét.
Olyan volt ez, mintha
vizet hordtam volna egy lyukas hordóba.
Neked Bizánc már kevés volt,
Sophia sem rebegett elég imát.
Azt hittem, jobb vagy,
mint a ravennai hetérák.
A sikamló fájdalom, mely minden
ősi tudását összeszedve sunyin
leselkedett azon az éjszakán,
hogy aztán arcomon összehúzza
a ráncokat, folyómedret
adván a könnyeknek, lesújtott.
Eltűntél.
Kereshettelek a csillagok felett
a régmúlt időkben, a jövendőben,
hiába fizettem le még az Istent is,
kaptam a holnapból egy szeletet, nélküled.
Néha szükség van zenei aláfestésre.
Ravaszkodott a gravitáció
a Taigetoszon. Csúcsán
bámészkodva láttalak meg a
csecsemő-temető közepén.
Órabérre dolgoztál a siratóasszonyokkal,
talán engem is megkönnyeztél
gyermek-fantomok kacagása közepette.
A jövőd nem én vagyok, tudom: mondták.
Miattad vagyok olyan, mint a nomád alkoholisták:
magzatpálinkát iszom
és gondolkodom, akarja-e a múlt,
hogy megváltoztassák?
Nem vagyok e jelenbe való.
A te múltad az én világom.
