A cím kiírásával van egy kis probléma…, közhelyes kérdések, már az elején: az a racionális, ami egy keret, és meg kell tölteni valamilyen tartalommal, a kreativitás pedig az, ami mindig meglepőbb annál, mint amire számítok? Vagy fordítva: épp a racionalitáshoz kell kreatívnak lenni, a keret megfelelő elhelyezéséhez, a vonatkoztatási pontok, referenciák kialakításához, a kreativitás meg önmagában csak üres keret, ami úgyis csak akkor válik majd láthatóvá, érzékelhetővé, ha egyúttal érthetővé is teszik, nyilván a racionalitás által. A tipográfiai probléma tehát az, melyik a teli és melyik az üres betű? (Lásd a nyitóképet.)
Etimológiai közelítés, magyarul-angolul-latinul: a KREációnak a semmiből létrehozott akciót mondhatjuk. Ha nem istenek vagyunk, akkor persze inkább úgy korrekt, hogy a számunkra rejtett dolgokból formázgatunk valamit, ami viszont a formázgatásunk hatására láthatóvá válik (reveláció). Azért láthatjuk, mert értelmesen befogadható.
A Kreátor tehát valami értelmes, élő lény, aki világokat teremt. Azért a többes szám, mert az egyik világ nem biztos, hogy tud a másikról. Mondhatjuk egy világnak is, de a „több világ” azt érezteti, a kreativitás/kreáció több, sok megoldást is ismerhet. A teremtmény nem tudja, hány variációja lehetséges.
Időzzünk el egy pillanatra egy problémánál, amit szerves-szervetlennek is hívhatunk: a teremtőt mint élőt organikus mintázatnak, teremtményét pedig elvont, négyzetrácsos mintázatnak mutatva. Mintha a teremtő mindig „szervesebb” lenne teremtettjénél. Ha a teremtett is teremt valamit, ez a hierarchia továbböröklődik. Az organikusok variabilitása a négyzetrácsosok nézőpontjából „istenien titokzatosan összetett, átláthatatlan”. De amiről értelmesen beszélünk, az legyen tiszta, mint a kockás lap!
Hol jó embernek lenni? Társadalmi vonatkozások: mennyire vagyunk szervezettek? Az alulszervezettség és a túlszervezettség sem jó. Sem az, amikor közösségek csak teremtő erőkre vannak utalva, sem az, amikor a hideg és arctalan intellektus diktál, mint a disztópiákban, zsarnokságokban.
E két szélső helyzet között virágzik a művelődés, a kultúra.
Mire jók a fogalmi közelítések? Használhatóságuk korlátozott: nem jeleníthetők meg pontosan, illetve lehet, hogy épp az, aki pontosabban képes érzékelni, kevésbé képes beszámolni erről – a régi fakanalat elrágcsáló kutya azt sem tudja, létezik fogalmi gondolkodás, de ha el tudná mesélni, milyen egyszerre érezni-szagolni valaha volt pörköltek, lekvárok, tészták és levesek ízeit, az nagy dolog lenne, és szimbolista kutyaköltők vezetnék a bestsellereket.
Tulajdonságpárok: az organikus elme a „saját maga számára is túl gyors”: önmaga számára is titok, mik az indítékai, hogyan rakja össze a koncepcióját. Miért épp így? A másik oldalon a dedukció pedig nyilván a lekövethetőségre, a tudományos módszerre alapít, így van esély a konszenzusra. Ha nincsenek e tulajdonságpárok, nem jöhetett volna létre ez a tanulmány.
Ez mind szép, de akkor ezek szerint az elme egy paradox együttélés terepe, mivel egy szerves dologba akarok bepakolni egy szervetlent, egy kockás mintázatot egy organikussal akarok illeszteni?
Leíró nyelvünk szükségszerűen töredékes, avagy ahogy Szent Pál írja, látásunk homályos. Ez a szerves-szervetlen probléma minden bajunk forrása. Illetve ez inspirál alkotásra, mintha egy szervetlenségében harmonikus lényt, rendszert, világot lenne jó létrehozni. „Itt a teremtés, add tovább!” Alighanem nem mi vagyunk, akiknek a legjobban áll a deduktív viselkedés: mintha a kibervilágra lenne szabva ez a ruha.
Milyen a teremtő elme tehát? „Legyen világosság!” helyett „Legyen rendszer!”-t mond. A teremtés nem maga a rendszeralkotás: inkább a szerves-szervetlen átváltoztatásában mutatkozik meg. Azaz, a dolgok leírása, mint például egy ilyen szöveg elkészítése, csupán egy munka, hanem a dolgok teremtő jellege abban érhető tetten, hogy olyan, mintha „műfajváltás” is történne munka közben, mintha a szervesen rendezett gondolatok szervetlenné „kristályosodnának”.
A rendszeralkotás szabályai olyanok, amit az alkotó, mint maga által hozott törvényeket tart be: válogat-leválaszt rendszerdarabkákat, érvényesít vagy tilt fogalmakat. Így keletkezik egy „új gépezet”.
Az eredmény szemléletváltást igényel. Ha maradéktalanul meg tudnánk mindent magyarázni, és nem kéne teremtőként, varázslóként feszengenünk művünket nézegetve, akkor nem is lenne szükség ezekre a fogalmakra, hogy teremtés, alkotás, hiszen minden elérhető lenne a rendszerek átcsoportosítgatásával. De ez nekünk túl magas. Egyelőre. Ezért kénytelenek vagyunk használni e szavakat, hogy teremtés, művészet, és kénytelenek vagyunk ámulni, gyönyörködni abban, ahogy nem sikerül beszélni erről. Vagy másképp: gyönyörködni, mivel nem sikerülhet beszélni erről. Vagy csak gyönyörködni, hogy nem lehet beszélni.
Illetve, amiről lehet beszélni, az már nem a művészet, hanem a fogalmi gondolkodás, azaz a művészet elmélete. Leíró mód. Új szabályok beiktatásával új rendszer hozható létre, és az már csak a rendszeralkotókon múlik, hogy ezt az új „szobrot” mint tényezőt egy következő rendszer majd megint csak újabb unalmas rácskockaként értelmezze.
Baranyai Levente domborműszerű olajfestménye egy struktúrát ábrázol a google maps logikája szerint. Ez az olajfestmény tehát parafrázis, átirat: egy rendszer, ami újra szubjektív lett, tehát egy visszaszervesített massza. A festőnek szüksége van Mexikóváros kietlen és furcsa utcaképére, hogy valami sajátosat mutathasson nekünk. Hogy legyen mit szubjektiválnia. Hogy elhelyezhesse a hibáit, ha úgy tetszik. Jókor, jó helyen, jó eszközzel, bravúrosan hibázzon, hogy élvezetes legyen. Vajon ilyenkor a műélvezők a logikát élvezik, azon nevetnek? Látva, milyen szánalmasak az építmények, a forgalmi dugók, milyen monotonok a városi mintázataink. Vagy a kreativitáson? Hogy mennyire kudarcos és furcsa akár csak megközelíteni is ezt a témát, ábrázolni a strukturált, szétaprózott valóságot.
Baranyai Levente: Mexico City, 2015. (Fotó: Szalay Miklós)
A-ból akarunk B-be eljutni, de nem mindegy, hogyan. Az A hozza létre B létezhetőségét, teremti a körülményt. Nem lesz az csak úgy magától. Az út lerakója határozza meg az úton haladók „közbeszédét”, vagy a logika fejleszti az utazók, úton levők nyelvét?
Költői kép, Markó Károly stílusában: a Logika az Anarchia folyójába meríti kezét, és érez valami bizsergést. Beenged egy picit az Anarchiából. De csak picit, nehogy bolonddá tegye.
Költői kép: a Kreativitás a logika minecraftos folyójába meríti kezét, és érez valami kohéziós erőt. Hagyja, de nem túlságosan, hogy apró vonzerők átrendezzék ötleteit.
A Logika konstrukció: minél magasabb szintre „mátrixoljuk” a modellt, az elménket annál jobban igénybe veszi, míg az ösztönös mozdulatok (szenzomotoros mozgások) leírásai a Logika számára válnak végtelenül összetettekké – erről szól a Moravec-paradoxon.
Logika és kreativitás: Harcostársak. Vajon ez barátságos mérkőzés, vagy csata? Mindenesetre elkerülhetetlennek tűnik.
Ha tetszik, visszacsatolás, ha tetszik, harc… vagy tervezés? Igen, az: minél többen ütköztetik őket, annál edzettebbek lesznek, és ez dicsőségére válik a projekteknek, csapattá kovácsolja a kollégákat.
Az illusztrációk (Baranyai Levente festményét leszámítva) Szalay Miklós grafikái (2018-2019).
Videó > Szalay Miklós prezentációja a Hiba esztétikája című szimpóziumon (a MET és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar közös rendezvénye; Kaposvár, 2017)
