Részlet az azonos című regényből, melyben leíratik egy utazás Pádua városába, és a múlt elárasztja a jelent.

Mire a fenséges Károly király és kísérete, köztük Szórád Lőrinc visszatértek Magyarországra, elérkezett a tavasz és a fák virágba borultak. Telegdi Csanád esztergomi érsek, aki az előző esztendőkben elévülhetetlen érdemeket szerzett a nápolyi frigy előkészítésében, Visegrád határában, egy hevenyészett szabadtéri oltár előtt hálaadó misét celebrált a visszaérkezőkért, egyszersmind hálát adott a megvalósult kézfogóért. Nagy buzgalmában megáldotta a hazatérők paripáit is, nemkülönben – Istennek hála – használatlan fegyvereiket. A vakító nap ezer ágra sütött, a fák rügyei sorra kifakadtak, miközben az érsek messze zengő hangon, ékes szóval ecsetelte Magyarország és Nápoly bizonnyal gyümölcsöző közös jövendőjét, amely András herceg és Johanna hercegnő frigye által a két birodalomra köszönt. Telegdi Csanád szerint az uralkodó most határtalanul boldog lehet, mert, miként az jól látható, Isten kegyelme kiterjesztett szárnyú angyalok képében ereszkedett nemes családjára. Még az ég madarai is figyelmesen hallgatták mézes-mázas szavait az ágakon gubbasztva, a lovak nyugtalanság nélkül, egykedvűen állták végig a szertartást, nem topogtak, nem nyerítettek. De még csak a főembereket kísérő kényes, izgága vadászkutyák sem csaholtak (vagy a kimerültségtől, vagy az áhítattól, mely nyilván még eme lélektelen állatokat is hatalmába kerítette), a környékből összesereglett kíváncsi gyerekhad meg tátott szájjal bámulta a misét hallgató, áldást nyerő, fényességes kompániát, olyiknak még a nyála is kicsordult. Az érsek miseruhájának pazar aranyhímzésén éppúgy meg-megcsillant a napsugár, amint magasra tartott keresztjének galambtojás nagyságú gyémántjain. A kandi gyereksereg szemei kápráztak, a fákon tanyázó ég madarai jobbra és balra billegették a fejüket. Mindenki elégedett lehetett, hiszen maga a fenséges fejedelem, az ország ura és parancsolója az volt.

A mise végeztével a királyi kíséret szétoszlott, ki-ki ment a maga útjára, saját ügyes-bajos dolgai után.

Hogy Szórád Lőrinc merre járt, mit végzett nyár elejéig, arra nézvést semmiféle értesülésem nincs. Budán tölthette az időt, vagy Visegrádon, esetleg másutt, nem tudtam kikutatni. Sokat munkálkodtam pedig, hogy Szórád Lőrinc életéből mind kevesebb maradjon árnyékban, azonban, amint már említettem korábban is, nem sikerült mindent rekonstruálnom. Közben egyre közelebb érzem magam hozzá. Hogy évtizedek vagy évszázadok választják el egymástól fizikai valónkat, az már régen sem számít.

Az mindazonáltal kétségtelen, hogy Lőrinc az Úr megtestesülését követő 1334. esztendő nyarának derekán, valamiféle kereskedő szekerén vághatott neki a Páduába vezető útnak. Akár Budáról, akár Visegrádról indult, egyre megy, szekere nyilvánvalóan a nyugati végek keményre száradt keréknyomain rázkódott végig, majd − Velence területeit elkerülve − a hegyeken át érkezhetett Itáliába. Velence akkoriban is szüntelen torzsalkodásban állott a magyar királlyal. Évszázadokra visszatekintő nézeteltérésük oka Dalmácia volt, jelesül a gazdag dalmát városok fölötti uralom. Ennek jogát mind a fenséges Köztársaság Signoriája, mind Szent István trónjának örökösei magukénak tulajdonították. Még 1102-ben történt, hogy Zvonimir král halála után a horvát nemesek a Könyvesnek is nevezett Kálmán királyt hívták meg országuk trónjára, s azóta a magyar uralkodók születésük jogánál fogva urai a horvát területeknek is, amelyek néhol egészen az Adriai-tenger partjaiig nyúlnak. Azonban Dalmácia gazdag kereskedővárosai nem számítanak horvát tartománynak, s míg a horvát nép egyik fajtája a szlávok déli ágának, a dalmát városok lakói itáliai gyökerekkel bírnak. A többnyire olaszul beszélő polgárokat érthetően Velence felé húzná a szívük, ám kalmáreszük inkább a Magyar Királyság mellett döntene: végtére is jobb a kereskedelemben kevéssé jártas, ráadásul meglehetősen messze lévő urat, mint saját, a közelben élő versenytársaikat szolgálni. Mindenesetre Páduába vezető útján Szórád Lőrinc bizonyosan elkerülte a gazdag Velence területeit.

Valahol Itália földjén érhette az az élmény, amelyet többször is lejegyzett később. A kereskedő, akivel utazott, többnyire nagyobbacska falvakban állt meg vizet és élelmet vásárolni, s olyankor Lőrinc, ha csak tehette, lekászálódott a szekérről, kinyújtóztatni elgémberedett tagjait. Egyik ilyen megállóhelyen történetesen mulatság zajlott, amelyen ott zsibongott a település apraja-nagyja. Ifjak és idősebbek egyaránt egy, a szélső házak mellett elterülő tágas, téres legelőn tolongtak. A legelő közepére magas póznát állítottak, a póznához piszkosszürke-vörös tarka bakmacskát kötöztek, úgy derékmagasságban. Az állat mellső lábai alatt vezették át a kötelet, amely biztosan tartotta a testet, de nem szorította túlságosan. A kandúr páni félelmében panaszosan nyávogott. Lőrinc gyanútlanul sétált a tömeg közé, érdeklődve szemlélődött, kíváncsian várta, mi fog történni. A macska éles hangon vernyákolt a póznán, a tömeg izgatottan zajongott a pózna körül. Egyszerre egy fiatalember vált ki a sokadalomból, fejét leszegte, akár a támadni készülő, dühöngő bika, azzal nagy lendülettel az oszlop felé kezdett rohanni. Kezei a háta mögött össze voltak kötözve. Mind gyorsabban és gyorsabban szedte a lábait, s éppen akkor érte el a legnagyobb sebességet, amikor koponyája tetejével a macskába csapódott. A szerencsétlen állat furcsa, sikoltásra emlékeztető hangot hallatott, amibe rögvest a fiatalember alvilági vonítása vegyült. A macskát a férfi koponyája a póznának szorította, nyilván össze is törte jónéhány csontját. Az állat a fájdalomtól és a rettegéstől őrjöngve mélyesztette karmait a támadó ábrázatába. Az ifjú a tömeg felé fordult, arcából ömlött a vér. Néhányan hozzárohantak, egy ronggyal törölgették összemart fizimiskáját, majd kisvártatva diadalittasan kiáltozták, hogy:

− Megvan mind a kettő, megvan mind a kettő!

Lőrincnek némi idejébe telt, míg fölfogta, hogy a fiatalember szeméről beszélnek: a húsba vájó éles karmok nem vakították meg a macskaöklelőt. Máris egy újabb ifjú vált ki a sokaságból, kezei szintén hátrakötve, feje ugyancsak lesunyva, vad elszánással rohant, majd nagy-nagy recsegéssel csapódott a póznára kötözött állatba. A recsegést artikulátlan üvöltés követte: a második próbálkozó arcán, a vérével keveredve csorgott lefelé a bal szeme.

A szerencsétlen macska csak a negyedik koponya becsapódásakor szenvedett ki. Lőrinc akkorra szabályosan rosszul lett. Annyira elborzadt az emberi kegyetlenség láttán, hogy hányinger tört rá. Nem elsősorban a látványosságtól, sokkal inkább attól a nyilvánvaló ténytől, hogy a helybéliek élvezik ezt az istentelen, brutális mulatságot. Az áldozat élettelenül lógott a cölöpön, a csőcselék pedig zsivajogva vonult át a falu másik szélére, magukkal sodorva a gyomra háborgásával küzdő Lőrincet. A település alvégén mindannyian egy karám köré tömörültek. A karámban megtermett kandisznó túrta a földet. Egymás után öt-hat legény ugrott át a kerítésen, kezükben fustélyok, amikkel bőszen püfölni kezdték a békésen röfögő sertést. Az erre először visítva menekült, aztán vissza-visszafordult, hogy ütlegelőibe harapjon, olyankor azonban halálpontosan találta pofán valamelyik furkósbot. A disznó szájából, fejéből ömlött a vér, inai meg-megrogytak. Lőrinc iszkolt a vérszagtól megittasodó parasztok közül, futott vissza a szekérhez, s pihegve bújt meg a ponyvája alatt.

Otthon, Szórádon soha nem volt tanúja ilyesféle kegyetlen mulatságnak. Budán többektől is hallotta ugyan, hogy a falusi nép oly otromba és pogány, hogy azt elképzelni is nehéz, de a magyarországi falvakon átutaztában ennek sehol sem találkozott bizonyítékával, de még nyomaival is alig-alig. Kegyetlenséget nem ritkán tapasztalt addigi életében − elég, ha csak Kadosa vesztére gondolt −, annak azonban többnyire volt valami oka, magyarázata, az ilyesmi általában észszerű szükségszerűség parancsára történt. Ennek az itáliai barbár dáridónak azonban nem tudta más okát adni, mint az öncélú gonoszságot, a beteges szadizmust. Eszébe jutott Hertul mester néhány mondata, melyeket még Nápolyba indulását megelőzően hallott tőle:

− Én a szépséget varázsolom az emberek szemei elé, kedves fiam, csakhogy az emberek java része a szépségek iránt csöppet sem fogékony. Alkalmasint éppen, hogy a rútság érinti meg a legtöbbeket. A förtelmes lényeket ábrázoló képek láttán nyüszít a tömeg, akár az éhes kutyafalka! A nép valami mélyről fakadó élvezettel szemléli a csúnyát, a visszataszítót. Legyen bár földet túró pór, vagy városi éhenkórász, a maga kicsiny birtokán gazdálkodó paraszt, avagy kézműves a kőfalak védelmében, a rútság sokkal könnyebben szólítja meg, mint az emelkedettség! Talán, mert a söpredéknek az állandó, csontig ható félelem a legsajátabb lételeme. És nem akármitől, nem kárhozattól, nem valamiféle misztikumtól tart, a nép mindenekelőtt a fájdalomtól retteg, ami folyvást körötte ólálkodik fogsajgás, kelések, fekélyek, kimarjult tagok, sebek, zúzódások képében. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, nincs nagyobb gyönyörűsége, mint mások fájdalmán csámcsogni. Néhány esztendővel ezelőtt Mons városa jó firenzei aranyforintokat fizetett egy, a szomszédos uradalomban halálra ítélt bűnözőért, hogy saját főterén négyeltethesse föl a testét, a polgárság épületes szórakoztatására. A latrot először nagy szakértelemmel kibelezte a hóhér, de úgy, hogy mindvégig életben és eszméleténél maradjon, és végignézhesse, ahogy a kutyák lakmároznak frissen kivágott és a sárba vetett zsigereiből. Utána négyfelé szaggatták négy jó lóval… Hajaj! Isten furcsa lényeknek teremtette az embert, fiam, és valami különös okból olyanná tette, hogy amint tömeggé verődik, még az a kevés esze is elmegy, ami egyébként a koponyájában tesped… Furcsa, a bűnre és az ocsmányságra fogékony, egyfelől szánandóan rettegő, másfelől félelmetes lény a mi fajtánk, mindeneknek tanácsos óvakodnia tőlünk…

Lőrinc lehunyta a szemét, kezeit imára kulcsolta. Miserere Dei, susogta magában, s a szekér meglódult alatta.

Amikor először bontakoztak ki a szeme előtt Pádua tornyai, Szórád Lőrinc leborult a magas ég alatt, hogy hálát adjon az Úrnak. Akkor már végtelenbe nyúló napok és hosszú, nehéz mérföldek óta egyedül, gyalogosan rótta az utat, fáradtnak, éhesnek érezte magát, a talpa égett, a lábikrája sajgott. A nap leáldozóban volt, szaporábban szedte hát a lábát, hogy szürkület és kapuzárás előtt bejusson a falak közé. Közben arra gondolt, mit is végzett addigi élete során. A vágyva vágyott tudomány felé baktatva számot vetett addigi húsz esztendejével. Az észak-itáliai országút pora tapadt saruira, de nem érezte másnak az utat, mint amikor Visegrád, Buda vagy Nápoly utcáinak göröngyeit taposta.

Egymásba olvadva, egymásból fakadva és egymásba fúlva kavarogtak előtte a szülei, Novák mester, Kadosa, a Domonkos-rendi atyák, Zách, Cselenfi Sándor fia János, egy haldokló szarvas, egy erdő mélyén megbúvó kőbálvány, a pictor domini regis, az alacsony, ám testes, fondor ábrázatú barát és a különös, néha baljóslatú, máskor mulatnivaló Nagy lovag. Erzsébet királyné szép arcéle, a királyi hercegek ijedt tekintete, az uralkodó fáradt arca, a budai utcák és a nápolyi terek, a tengerpart íve és a hajók habokat hasító orra különös, reszkető délibáb gyanánt lebegtek a szemei előtt. Látta a Szent Miklós kolostor penészes falait, zsibbadó tagjaiban érezte nyirkosságukat. Látta a nápolyi lotyók festett, fogatlan száját, üres tekintetét, koszos körmű, szurtos kezeit; látta a bejárt városok széltében-hosszában zajló építkezéseket és látta az állványokon kúszó-mászó kőműveseket, a meglepően idegenszerű ákombákomokkal telerajzolt pergamenek fölé görnyedő, titokzatos mosolyú építőmestereket. Látta az éjjeli edények tartalmát szétfröccsenni az utcakövön és látta az útszéli fákra fölhúzott gyilkosokat. A látványtól összeszorult a szíve, és elmerült a gondolataiban. Nem figyelt kifelé, nem érzékelte, miként oldalognak el mellette a sovány kóbor ebek, nem hallotta a városba igyekvő parasztok taligáinak nyikorgását. A szüleit, Kadosát, a hercegeket, kunokat, nápolyi, visegrádi, budai polgárokat, palotákat és székesegyházakat, ringatózó hajókat, megmagyarázhatatlanul terpeszkedő ködből kibontakozó gyönyörű női arcot és sebesülten menekülő szarvasünőt látott maga előtt. Egyszerre egy érces hang, pergő szavak, erős kiabálás térítette magához, de percekbe telt, míg fölfogta, hol van: Páduában, egy kapu előtt, a magas falak alatt. Hosszasan magyarázta, mit akar, átalvetőjéből papírokat vett elő, ajánlólevelet dörgölt az unott ábrázatú zsoldos orra alá, sikert azonban csak a markába csúsztatott ezüsttel ért el: beléphetett Pádua falai közé. Mint a pityókos, úgy téblábolt a városban, maga sem tudta, mihez kezdjen legelőször, hová térjen, csak gyámoltalanul topogott, lova kantárszárát szorongatta izzadó tenyerében, a lenyugvó Napszemébe tűző utolsó sugaraitól hunyorgott, és igyekezett lecsillapítani hevesen kalapáló szívét.