2010-ben kezdtem el festeni, Laár Balázs festőkörében. Balázs a vele töltött három év alatt arra tanított, hogy egységében kezeljem a képet, és bátran nyúljak egy témához. Ezután egy ideig egyedül próbálkoztam, majd 2015 januárjától két évig Baksai József tanítványa lettem. József számomra most is a nagybetűs Mester, aki azonkívül, hogy számtalan technikai lehetőséget mutatott a rajzolásban és festésben, elindított azon az úton, ahol a tanult technika már csak kiszolgálója annak a belső alkotói kényszernek, ami bennünk rejlik. Segítségével döbbentem rá arra, hogy a festészet milyen belső utakat kínál számomra. Ha tanítóimról írok, akkor mindenképpen meg szeretném említeni Nádor Tibor festőművészt is, aki mind munkáival, mind emberi és szakmai segítségével rengeteget tett azért, hogy felszínre tudjam hozni, ami bennem rejlik.
Hívő emberként folyamatosan keresem a kapcsolatot Istennel. A napi imák mellett ezt legszorosabban az alkotás közben találom meg. A festés számomra meditatív tevékenység, ahol munka közben olyan belső tájakon, helyeken, terekben mozgok, amelyek utat nyithatnak Felé, és egyben önmagam felé is.
Czink Ibolya munkája
Tavaly december óta tart egy utazás, amit folyamatosan festek. Fekvő formátumú füzetekbe dolgozom, mert látszólag horizontálisan mozgok ebben a belső térben. Fontos számomra a füzet, mint alapja ennek a munkának. Egyrészt maga a füzet egy sajátos zárt teret alkot. Egyszerre jelen van benne minden kép, másrészt az oldalpárok folyamatos lehetőséget adnak a balról jobbra haladásnak. Egy képpáron belül is megtörténik a valahonnan valahova jutás, ami aztán a lapozással még fokozódik bennem. Eljutunk egy következő lappárhoz, ahol újra ott vagyok, ahol az előző lappárnál, ugyanazt festem ismét, csak talán máshogy, vagy hangsúlyosabban ugyanúgy. Folytonos visszatérési lehetőséget ad a kezdethez, miközben állandóan haladok valamerre. Ez a mantraszerű festés számomra megteremti a füzet belső végtelenségét.
Czink Ibolya munkája
Egy ausztrál törzs elbeszélésében van egy fiatalember, aki a vándorlása során elér a horizonthoz, ujjával szétnyitja az égbolt szélét, és belép egy másik világba. Azonban ezt a másik világot látszólag lehetetlen elérni a horizontális mozgással. Ha így haladunk, csak egy fejvesztett rohanásban veszünk részt. Bent rekedünk saját személyes időnkben és terünkben, ahol létezik a kezdet és a vég, születés és halál. Mozgásunk iránya a halál felé vagy elől való rohanássá válik. Ahhoz, hogy túllépjünk ezen és bekerüljünk az örökké létező mostba, át kell lépnünk a horizonton.
A mítoszbeli hősök mi magunk vagyunk, a hős útja a mi saját belső meditációnk.
A hős, aki azzal, hogy a füzet újra és újra teremtett terében rohan a horizontálisban, épp a füzet által keltett végtelen mantrában kerül bele, az időn és téren kívüli mostba. Jó esetben a jobb lapszélen rátalál, de a következő lapozással újra elveszti és keresheti az átjárót, az égbolt szélét, a lehetőséget az Éggel való kapcsolatra.
Czink Ibolya munkája
A mítoszokban sokszor keveredik a lent és a fent, a horizontálisból is egy csapásra átjuthatunk a vertikálisba. Csak egyetlen lépés kell hozzá, egyetlenegy helyes és bátor lépés. Gondoljunk csak Holle anyó meséjére, ahol a kútba ugró lány zuhanásában feljut az égbe, Holle anyóhoz. Minden képemben ezt az egy, helyes lépést keresem. Számomra a festés csúcspontja, amikor megélem azt a lépést, hogy a vízszintes függőlegessé válik, utat nyitva Felfelé.
