Sz. Szőcs Géza és Magyar Mónika alkotásaik tükrében olyan egyedi világok dimenzióit nyitják meg előttünk, melyek őszintén és nyíltan, kliséktől mentesen vallanak művészet és hit kapcsolatáról.
Szőcs Géza képei olyanok, akár a legjobb párbeszéd, ami a kölcsönös dialógus folyamán bontakozik ki a műélvezet egyre mélyebb és mélyebb rétegeiben. Mert ez a művészeti anyag nagyon sokrétű. Az alkotófolyamat első fázisától kezdve rengeteg különböző festékréteg, motívum és forma kerül a vászon vagy vaslemez felszínre, melyek egyenként is külön jelentéssel bírnak, mindegy, hogy adott esetben meleg technikáról, tusról, tollról, vagy akrilfestékről, esetleg szénrajzról van szó. Szőcs ábrázolásai az absztrakt és a figuratív határán mozognak, attól függően, hogy mi az a gondolatiság, melyet alkotójuk kifejezni kíván. A gondolatiság pedig sokrétű. Lényeges ugyanakkor, hogy ő soha nem „akar” az egyik vagy a másik oldalra billenni. Kezét nem a tudatosság, mint inkább az ösztönös erő irányítja. Olyan folyamat ez, mint az álom a freudi művészetpszichológiából, miközben ő szakmai precizitással végzi a folyamat minden egyes fázisát.
Sz. Szőcs Géza: Lenyomatok II.
Külön-külön és egyszerre, együtt is absztrakt és figuratív. Művei olyanok, akár a műholdas felvételek, grafikai technikák ötvözeteként. Messziről csupán megnyesett formák, érdes felszínek és színek harca, ám ahogy közeledünk – mint egy régi ismerőshöz –, elindul a párbeszéd, és hirtelen kibomlanak a részletek. A rézlemez felületén ejtett karcolások csak közelről engedik láttatni az emberi arcot, más esetekben a sok férfi és női alakot, ismert vagy ismeretlen motívumokat, építészeti részleteket, ablakokat, ajtókat, utcákat és tereket, melyek az elmélkedő sajátjai. De aktív e felület az emlékek tükrében is, mert emlékek udvara ez, egy intim közösségé, ahová most meghívást nyerünk bepillantani.
Az egyszerűbb, hétköznapibb emlék-anyagok mellett mélyebb, elgondolkodtatóbb témák tükrében is találunk műalkotásokat. A hermeneutika tudománya felől is meg lehet közelíteni az életmű korábbi munkáinak szériájába szépen illeszkedő frissebb akrilsorozatot, annak ablak motívumaival. Ez a már-már idealizált ablakábrázolás számos kérdést szegez befogadójának. Ab ovo, hol az én helyem a műben? A mű befogadása szempontjából melyik oldalon állok mint befogadó? Kívülről befelé, esetleg belülről kifelé tekintek most a világra? Vagy egyáltalán, hol helyezkedik el ez az ablak? Ismert soproni házak gótikus ívei, a román kor alkotta szögletes ablakkeretei lennének? Talán belvárosi ingatlanok, melyek üvegablakából a nap útjában valamikor egy pillanatra pontosan ilyen színekben szitál át rajtuk a fény? Tényleg létező képről van-e szó, vagy csupán ismert részletből összerakott képek ezek? Az ablak ugyanis különleges szimbólum. Médium két világ között, terek, idők és dimenziók között.
Sz. Szőcs Géza: Anno Sopron 3.
A médium-lét kérdése viszont hangsúlyosabb olyan munkák esetében, ahol az alkotó régi, ódon könyvek lapjait alkalmazta hordozófelületként. Ezek egyúttal a művészi vázlatfüzetek funkcióit is betöltik. Elvégre a könyv maga is egy médium, mely egy olyan művet hordoz, mely nem születhet meg anélkül, hogy elolvasnánk, miközben a vizuális, festett kép látható. A grafikusművészi alkotófolyamat során keletkezett új mű tehát kép a képben, médium a médiumban. Ezek a munkák az alkotófolyamat kérdésén túl különböző művészeti ágak kapcsolatára is rámutatnak, hiszen míg a kép a priori létezik, addig az epikus mű nem tud a néző nélkül megszületni. Ezen túl pedig visszautal arra is, hogy az olvasó maga is egy médium, hiszen annak szemén és elméjén keresztül futó lineáris szövegből születik meg az epikus alkotás, képzelőereje és emlékezete segítségével pedig a szöveggel elbeszélni kívánt történet.
Szőcs Géza művészetét tárgyalva ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül az anyagban kezdetektől erőteljesen jelen lévő archaizáló hatás mellett. A maratott, vágott és karcolt rézlemezek az ódon pergamenek képviselőiként szólnak hozzánk, megidézve azokat a legrégebbi írott nyelvi emlékeinket, amelyek kultúránk és magyarságunk, vagy – a keleti kultúrák írásjeleit is fémjelző motívumok közvetítésével – egész emberiségünk eredetéről szólnak hozzánk. A művészi alkotómunka folyamatának tükrében talán ez a legőszintébb önvallomás, egyszerre keresztény és ősmagyar vallást felidézve. Szőcs Géza Nyomóforma, Negyven nap és Arckép I. című munkái egymás mellett több, különböző értelmezést is magukban hordoznak. A vaslemez fára applikált munkájából önkéntelenül is felidézzük a Golgotát. E lemez egyszerre válik Krisztussá, Isten fiává, aki értünk emberré lett, és bűneik miatt kereszthalált halt a tőle két oldalt megfeszített elítélttel, akik ebben az értelemben „arcaikkal” Veronika kendőjének képmásai. Mindenesetre nem csak ez az értelmezés illik rájuk. A nagy vaslemezt az élet edzette, maratta, a benne ejtett karcolások az idő, az élet barázdáinak szimbólumai, és egyben a tárgy már igazi önarcképpé magasztosul. Önarckép, elvégre az alkotás folyamatának gyónásában is önmagunkról beszélünk, bánjuk a saját bűneiket, általuk a saját segélykiáltásunk hallatszik bennük.
Más Magyar Mónika alkotói habitusa. Az ő vallomása megfontolt, gondosan felépített, figuratív ábrázolásmódban tárja elénk művei üzenetét. Az ő vallásosságának témája néma fényárban úszó gótikus templomok belsői tereit vetíti elénk. Olykor egyházi közösségként elevenedik meg (Ima), máskor szénbe burkolózó jelenések színtere a képi világ. Színes munkáiban a színek meghitt hangulattal terítik be a képet.
A szénnel és himbavassal megmunkált papírképek rendkívül részletgazdagok, és ez esetben is érvényes, hogy a munkák minden részlete nem is fogadható be csupán néhány másodperc során. A himbavassal megmunkált papíralapra került szén anyagából alapvetően megidéződik valami az empirikusan észlelhető dolgok közül. A házak szalmatetejét, a fából eszkábált lécek szárazságát, korhadó ércességét szinte a kezünk alatt érezzük. Empirikus, de egyúttal a földöntúli világ is megelevenedik rajtuk. Ezek az apró részletek engednek igazán közel az intim szférához, ahhoz, amelyet angyalok vigyáznak, vagy szitakötők tánca lengi körbe a vízparton.
A képi világ rendkívül a részletgazdagságon túl tömörséggel is bír. Magyar Mónika ugyanis igazán ért a grafikai sűrítés nyelvén. Szénrajzain legtöbbször nem egész tárgyakat, épületeket ábrázol, hanem azoknak legjellegzetesebb vagy legbeszédesebb részükre koncentrál, és azokat emeli ki. Alkotásai nem egész történetet vagy történetciklusokat beszélnek el, hanem a legdrámaibb pillanatokat tárják fel előttünk, a pillanatot, mikor a lélek a pokol kínjában izzik, vagy eléri a felmagasztosulást, a csendet, sikerül megnyugodnia. A legdrámaibb pillanatokban hasad ketté az ég, és villámjával erősen a földbe csap. Az égből fátyolszerűen hulló esőben az ártó szellemek csendben tovalibbennek, eltűnnek.
A szent és profán szavak jellemezhetik legtalálóbban alkotónk munkásságát. A szent szó a vallásban létezik, a mi kultúrkörünkben elsősorban a kereszténységgel, vagy a keleti vallásokkal összefüggésben fordul elő. A szent az elkülönítettség, a tökéletesség fogalomkörébe tartozó személyek, dolgok és fogalmak jelölésére használatos kifejezés. Meghatározása továbbá olyan fogalmakkal rokon, mint az erkölcsi tisztaság, vagy Istennek szentelt szavak és szókapcsolatok. A másik oldalon a profán szó jelentése a nem beavatott, hétköznapi, világi, durva szavakkal írható le. Magyar Mónika művein e két fogalomnak számos változatát figyelhetjük meg. Szent, mert a képeket sejtelmes, világon túli hangulat lengi körbe, van, ahol a békével, máshol a kereszthalál gyászával. Van, amikor a mindennapi élet jelenetei között is láthatóak a transzcendens szféra angyalainak vélt lények, máshol nyíltan azonosíthatóak a keresztény vallást gyakorlók jelenetei a templomok és szentek sorában.
Vallási közösségek életének egy pillanata bontakozik ki előttünk, de a Passió-történettel és gyásszal, kiűzetéssel kapcsolatos példákat is találunk. Égszakadás I. című munkáján a képmező bal oldalán egy épületet, jobbra íves kaput láthatunk. Az ég elborult, a vaskos viharfelhőkből drasztikus erővel villám sújt a földre. A fekete és fehér tónusok drámaian elevenítik meg az akár Szodoma és Gomora pusztulásának parabolisztikus történetét, mely a Bibliában Mózes első könyvében olvasható. Lót és családja a viharban anélkül hagyták el Szodomát, hogy megfordultak volna, kivéve Lót feleségét, aki megszegte Isten akaratát és utoljára visszanézett a városra. Vajon ez lehetett-e az a pillanat, amit sóbálvánnyá válása előtt látott?
Magyar Mónika: Égszakadás I.
Nem kevésbé jelentős pillanatot ábrázol a kanonizált bibliai történetek mellett egy apokrif példa, az azonos sorozat harmadik elemének szénrajza. Az egész képmezőt betöltő rajz a vertikális irányoktól erős nyugtalanságot áraszt. A képen a vihartól borzolt aljnövényzetből egy fa vaskos törzse rajzolódik ki, tövében egy álló alakkal. A pillanat drámai, az ég villáma éppen lecsapni készül, az ég és föld összeér. A helyzet egyre szorongatóbb. Ki lehet ez az alak? Talán egy démon, egy földöntúli lény? Lehet, hogy Lilith volna? A szellem, ki a bibliai Ádám első felesége és egyenrangú partnere volt? Vagy olyan démon, aki betegséget, szenvedést okoz, aki éjszaka férfiakra ront rá, és akinek alakja a keresztyénség démonológiájába is bekerült? De ahogy a görög drámák színpadán, itt sem folyik vér, itt sem látjuk, hova tűnik, mi lesz Lilith sorsa. Bujdosásáról, ártó tevékenységéről már más forrásokból kell tájékozódnunk.
És mégis profán, vagyis hétköznapi, és egyúttal nem beavatott, mert míg nem nézzük meg közelebbről, nem látjuk az apró részleteket, addig nem sikerül megfejtenünk a képek értelmét, és nem leszünk részesei a történeteknek. Így nem leszünk beavatottak a titokba sem, mert nem vagyunk méltók arra, hogy az isteni erőt az ő teljességében szemléljük. És persze profán a durva szó értelmében is, mert nem hazudik, nem kertel, nem szépít a valóságon, hanem megmutat, olykor az ő kínzó, fájó valójában.
Magyar Mónika: Szemem fényei
A beavatottság gondolata lengi körbe a szem szimbólumot sorjázó portrésorozat egyes elemeit is. A Szemem fényei, Szemfény, Szem, Szemlátomás című munkák ezek, hiszen a szem nemcsak a lélek tükre, de az a szervünk is, amellyel mi is látunk másokat. Látni és láttatni. A Szemlátomás című alkotáson erősek a vertikális, de ugyanakkor a horizontális erővonalak is – mintegy kereszt formában metszik egymást. A két szem, az így kialakított kereszt két oldalán, a bal inkább a képből kifelé, a jobb mintha felénk nézne. Ehhez Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levelének egy mondata kívánkozik értelmezésül „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.” Ennek a képnek az üzenete az, hogy ugyan lebonthatjuk testünket biológiai egységekké, a testünk és a minket körülvevő világ felé irányuló figyelmünk és tudásunk akkor is csak részleges marad, hiszen amíg nem részesülünk a megváltásban, nem leszünk képesek túllépni önmagunk határain, nem látjuk a képek rejtett repülő lényeit, csak az marad valóságos, amit empirikusan meg tudunk tapasztalni.
