Misch Ildikó emlékére
– Fred, Fred!
– Itt vagyok, Drágám.
– Meghalok, Fred.
– Nem halsz meg, Drágám, dehogyis halsz meg.
– Tudom én, Fred. Meghalok. Érzem.
– Nem, dehogyis. Most kicsit rosszabb, aztán majd jobb lesz megint, aztán elmúlik, meglátod.
– Nem múlik, Fred. Ez nem. Én múlok el.
Fred ült az Asszony ágya szélén, fogta a kezét, simogatta a nagyon kicsike kezeket, egymás mellé rendezgette a meggörbült ujjakat, nézte a ráncokat a felesége kezén, és kicsordultak a könnyei. Egész életében úgy fogadott el mindent, ahogyan az élet adta. Most mégis, hogy az élet a feleségét készült elvenni, ez hirtelen sok lett neki. Talán az elmúlt hónapok, a majd’ egy év, a nem tudjuk, mi lesz, ez lett sok. Igen, karácsony napján vitte be a kórházba az Asszonyt. – Kis probléma – mondta az ügyeletes orvosnak, de az nem osztotta a véleményét. Kivizsgálás, aztán a diagnózis: rák, mi más. Az egyik legrosszabb fajta. Aztán az Asszony küzdött, csak küzdött, most mégis itt fekszik, csukott szemmel, az élet és a halál mezsgyéjén, és még nincs is karácsony. Fred lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, hallgatta az Asszony kapkodó lélegzetvételét.
A Halál, aki ott ült már egy ideje a sarokban, bekuckósodva a hatalmas bőrfotelbe, térdeit felhúzva a melléig, csak nézte őket. Nem igazán tudta, mitévő legyen. Vitte volna már az Asszonyt, egy órával ezelőtt ugrott ki belőle, magára hagyva a lelkét, a daganat is csak nézett, hogy ő most hova tűnik, de ő akkor úgy gondolta, hogy eljött az idő, az ő ideje. Most mégis ott ült, felhúzott térdekkel, és nézte az Asszonyt és a férjét, Fredet, és próbált megérteni valamit, amit ő soha nem érthet meg igazán: a szeretet lényegét. Adok még nekik pár percet, gondolta a Halál. Tök mindegy, mikorra érünk a kapuhoz. Pár perc igazán nem számít. Lám, a nagyobbik lány is ideért Londonból, és most a másik szobában ülnek a kisebbikkel, fogják egymás kezét, és csak néznek bele a semmibe.
– Vigyen el engem is – mondta Fred.
A Halál meglepődve kérdezte:
– Maga lát engem, Fred?
– Persze hogy látom – válaszolt Fred. – Mindig is láttam. Amikor megjelent ott, a kórházban, és egyszeriben eltűnt, tudtam, hogy beköltözött az Asszonyba. Onnantól hárman voltunk. Vigyen el engem is.
– Az nem úgy megy – mondta a Halál. – Csak egy személyre van megbízásom, és ez a maga felesége. Maga nem jöhet még. Maradnia kell egy ideig. Meg aztán, látom a lányokat, így is kétségbe vannak esve. Mi lenne, ha az anyjukkal együtt az apjukat is elveszítenék?
– Megértenék. Meg kellene érteniük. Nagy lányok már – mondta Fred.
A Halál nézte a férfit, kihallotta szavai mögül az elszántságot. Megsajnálta. De hát mit tehetne? Úgyse engednék be a kapun, ki van ez számítva jól. Egyszerre csak egyet vihet, ő is, meg a társai is. Mert sok halál van, egy egész sereg. Be vannak osztva. Mindegyikük megy a maga idejében. Néha persze vannak kivételek, egy baleset, vagy szülés közben kell menni valakihez, valakiért, idő előtt. Ez van. Neki ez a munkája.
– Maguk bezzeg nem halnak meg – hallotta Fred hangját a Halál.
– Fenét nem – mondta. Csak pár ezer évre szól a mandátumunk. Aztán huss! Szertefoszlunk. Én kb. a félidőnél járhatok. Nem lehet pontosat tudni. Csak az angyalok halhatatlanok.
– És magukért ki jön el? – kérdezte Fred.
– Értünk? Senki. Egyszerűen eltűnünk. Köddé válunk. Vagy még azzá sem.
– És addig?
– Addig visszük az emberek lelkét.
– Vigye az enyémet is – erősködött Fred.
– Mondom, nem lehet. A kapuban lebuknánk. Csak egy lelket engednek be, és ellenőrzik, hogy kitől való. Azonnal látnák, hogy kettő.
– És a kapun túl mi van? – kérdezte Fred.
– Azt nem tudom. Nem voltam még bent. Senki nem volt még bent azok közül, akik kívül vannak. A maga lelke legalább bejut egyszer. Majd megtudhatja. Az enyém szertefoszlik. Én örökre eltűnök.
– Mindjárt sajnálni kezdem – mondta Fred, de nem sajnálta.
A Halál elgondolkodva ült a fotelben. Mit is tehetne? Itt van ugye ez a Fred, meg a felesége. Az asszonyt vinnie kell, csak az időt tudja húzni, de aztán menni kell, a parancs, az parancs. De ez a Fred, ez komolyan gondolja, hogy ő is menne. Mit lehet itt tenni? Hogyan? Erre gondolt a Halál. Az Asszony közben kinyitotta a szemét, és Fredet nézte, az ő kedves öreg Fredjét. Nézte a lehajtott fejet, az őszülő halántékot, az előreesett vállakat, a pocakját, ami a sok sörtől nőtt az évek során egyre tekintélyesebbre. Milyen jó napjaik voltak nekik. Milyen szépek. Utaztak. Fred imádott enni, és ő csak nézte olyankor, és már azzal is jóllakott, ahogyan a férjét látta elmélyedni egy-egy fogás élvezetében. Ő már vagy két hónapja alig bír enni. A sok kemó. De az egész idő alatt a legrosszabb a bizonytalanság volt. Most, hogy már bizonyosan tudja, hogy itt a vége, most megnyugodott. A lányok majd gondját viselik Frednek, az biztos. Jó apa és jó férj. Ő is jó anya volt, egészen idáig. Most menni kell, ennyi az egész. Nem érez már fájdalmat vagy egy fél órája. Ez mitől lehet? Mi változott? Már nem is él? Csak a szeme, az agya? Csak a gondolatai élnek még? Hogy van ez a halállal? Fred fogja a kezét, ezt még érzi, akkor még nem halhatott meg. Fred itt van vele. Ez jó. Nagyon jó.
A Halál kibámult az ablakon. Egy kis terecske, itt a szálloda előtt, egy fiatal pár az éjszakában, egy srác, amint épp a kocsihoz támogat egy lányt, aztán próbálja bepakolni, de a lány annyira részeg, vagy be van lőve, hogy sehogyan sem sikerül neki. Aztán hosszasan küzdenek, a lány kiesik az aszfaltra, felül valahogyan, aztán letépi magáról a pulóvert, eldobja, mászik érte, a fiú megint az autóba segíti, nem bír vele. Öleli, húzza-vonja, de türelmes nagyon. Hát ilyen a szerelem? Hajnalban ilyen, úgy látszik. Az Asszony akart ide jönni, ebbe a kisvárosba még egyszer, utoljára, ahol Freddel olyan boldogok voltak annak idején. Ebben a kis szállodában laktak, csak egy másik szobában. Most itt vannak megint, és az Asszony az este rosszul lett. Aztán egyre rosszabbul, végül világossá vált, ez az utolsó éjszakája, nemcsak itt a szállodában, hanem a földön is. Most itt tartanak. Valami megoldás kellene, gondolta a Halál. Ez a Fred nagyon szereti az asszonyát. Vele akar maradni, ez a napnál is világosabb. Talán meg lehetne próbálni. Talán. Legutóbb is, mikor azt a kisgyereket vitte, azt a kis szőke helyes kislányt az autóbalesetből, épp csak résnyire nyitották ki a kaput, és a kislányt ő a vállánál fogva betolta, de a kapu még egy pillanatig nyitva maradt. Bent csak a fényt látta, a hatalmas fényt, ami csak a kapuig terjedt, és nem világított meg semmit odakint. Mintha a fény valami test lenne, valami egybefüggő anyag. Mintha csak önmagáért lenne odabent, a kapu mögött. A Halál a szoba felé fordult. Fred ott ült az ágy szélén, még mindig az asszony kezét fogta. Elaludt, gondolta a Halál. Az Asszony lehunyt szemekkel szabályosan lélegzett. A Halál odaült az ágyra, Fred mellé, egyik karjával az Asszonyt, a másikkal Fredet ölelte át. Rohadt egy meló, gondolta.
