„Antónia: A vallások külsőségei soha nem érdekeltek, csak az Ismeretlen Isten. De ha meg akarod találni Istent, képrombolóvá kell lenned, a saját istenképeid rombolójává…Ezek azért idők, megfejlődések és visszaesések, egy nagy kaland a Lelkek Nagy Vándorútján. Először Apa volt az Isten…aztán a színház, aztán az Andriska, aztán megint a színház…Sokáig csak kis univerzumokban kerestem, nem mertem a sötétbe menni miatta, pedig ahhoz, hogy megtaláld, a pokolra kell szállnod érte. Ma már nem félek a sötéttől, a fénytől, nem félek a holnaptól, a végtelentől és a végestől és nem félek a nagy szavaktól, mert nagy poklaim vannak, ahol a nagy szavak születnek. Sokáig éltem pótszerekkel is…szerepek, szerelmek, ital…a lélek letehetetlennek tűnő drogjai. Kerestem a választ a buddhizmusban, a kereszténységben, az ezotériában és az angyaltanokban…de magamban gyáva voltam keresni, pedig végig ott volt. Aztán 5 éve, amikor ideköltöztem, egy nyári hajnalon a kertben, találkoztam az Ismeretlen Istennel…. Ültem ott kint a padon egyedül, szívtam a cigimet és az érthetetlen életen gondolkoztam, aminek az utolsó felvonása, egy ilyen helyre vezetett. Aztán…Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy valami hatalmas és ellenállhatatlan erő átölel, és megsimogatja angyalszárnyaival a lelkemet. Ő volt az… Ott ültem a jelenlétében…az ölében…és akkor megéreztem, hogy most kívánhatok valamit…kívánhatok valamit, olyan szabadon, ahogy még soha életemben…

Manyika: …És mit kértél?

Antónia: …Azt kértem tőle, hogy soha többé ne kelljen gyűlöletben élnem…Ezt…Ezt kértem tőle, és éreztem, hogy a szeretet elmosolyodik, még egyszer végigsimított angyalszárnyaival és visszahúzódott a szívembe, ahol talán mindig is élt, de mielőtt visszacsendesedett, előtte könnyű kézzel lesöpörte rólam egy élet haragjait és nehezteléseit, és itt hagyott egy szikrát a békéjéből.”

„Szilvia: Hiába akarod megcsalni az időt, egyszer csak elér hozzád, és az ember kiöregszik a szakmából. Előbb a saját teste lesz hozzá hűtlen, aztán a hivatása és szép lassan kikopik a nézők emlékezetéből is. Az első néhány nyugdíjas évem egész jó volt…Jöttek-mentek a régi barátok, elvittek néha még színházba is, és szép lassan berendezkedtem egy nyugalmasabb, szürkébb életre, de aztán mindenki rohant tovább a sajátjában, az aktuális őrületeibe, és megritkultak a látogatók. Néha még becsöngetett, felhívott egy régi ismerős…de aztán hirtelen nagy lett körülöttem a csend és elkezdtem érezni, hogy milyen végzetesen nehéz is a magány. Megrémültem, mert rádöbbentem, hogy úgy élek egy nagy, néma házban, mint egy öreg, elfelejtett Királynő, körbevéve a suttogó emlékek udvarától…”

„Antónia: Te és én, most már tudom, mindig menekültünk. Menekültünk, a sikerekbe, a romboló kapcsolatokba, férfiba, nőbe…Te és én…valójában ezért gyűlöltük egymást. Mert mindketten magunkat láttuk a másikban. A magunk elhazudott dolgait…Mindent odadobtunk a következő szerepért, és azt hittük, hogy majd a csúcson megpihenhetünk, de azt csak a csúcson láttuk meg, hogy ott van egy másik hegy és nekünk tovább kell kapaszkodnunk. De ne hidd, hogy megbántam…csak sokáig nem mertem szembenézni ezzel. Meg fogod érteni és elfogadni te is…Hogy a helyzetünk, nem valamiféle büntetés vagy jutalom…hanem egyszerűen egy következmény. Szolgáltuk a színházat, a nézőket, a saját álmainkat, de hűtlenek lettek hozzánk az álmok és a megvalósulások…És most itt ez a hely, a végjáték. Nem volt ez jó vagy rossz…Élet volt. Élet volt, amit mi választottunk magunknak, néha boldogan, néha boldogtalanul…olykor sikeresen, olykor botladozva, de megfejlődtük a magunkét. A színház volt az anyánk, szeretőnk, vásott gyerekünk…Ne sírj, hogy vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.”