Úgy tűnik, a könyvről mint mindennapjaink egyik meghatározó tárgyáról több tapasztalatunk van, mint tudásunk. Mármint arról, hogy mi is a könyv, és mi nem az. Mindenképpen olyan tárgynak kell tekintenünk, amelyik – többnyire verbális – információkat hordoz bizonyos kiterjedések között. A kérdés mármost az, hogy mi határozza meg a könyv létét könyvként: a hordozott információk jellege, terjedelmének összessége, vagy a hordozó forma, alak, tárgy mikéntje és milyensége. Magyarán, mikortól könyv a könyv, és meddig kézirat, jelesen agyagtábla, papirusztekercs és más hasonló rögzítési módszer. A kérdés megoldásához a Cambridge Lexikon szócikkét kell idézzem, rövid kitérőként.
könyv (book) Hordozható, ill. nyomtatott dokumentum, többnyire nem periodikus publikáció. Legalább 32 papír- v. pergamenlapból áll, amelyeket egyik szélüknél kötnek egybe, és általában védőborítóban helyeznek el. A könyv története Kínában kezdődött a Kr. e. 3. században, fa- v. bambuszlevelek egybekötésével. Az egyiptomiak és a görögök által használt papirusztekercset váltották föl Rómában és a görögöknél a kódexek (kézírásos pergamenlapok összekötve).
Nagy gonddal írt és illusztrált kéziratos könyvek készültek Nyugat Európa kolostoraiban a „sötét középkor”-tól egészen a könyvnyomtatás feltalálása utáni időkig. Az 1450 körül feltalált könyvnyomtatás és a papír (14. század) bevezetése nagy lendületet adott a könyvkészítésnek. Az ebből a korból származó ősnyomtatványok (incunabulák) száma 35,000. A legkorábbi nyomtatott könyvek, mint pl. Gutenberg „42-soros” bibliája (1456), fekete betűs nyomással készültek, és a középkori kéziratos könyvek mintáját követték…
És így tovább, szépen, hosszan van ez a könyvről.
Pataki Tibor: Lélekmetszetek 3
Ha most azt gondolják, nem Pataki Tibor művészetéről beszélek, alighanem tévednek. Festőnk és művészkönyvesünk számára ugyanis a könyv éppolyan nélkülözhetetlen jelentéshordozó, jelesen mint történelmi emlékezettel rendelkező kultúra-hulladék-gyűjtő, mint bármilyen más egyéb tárgyforma a művészetekben. Amikor egy közelmúltban végrehajtott sörözésünk során rákérdeztem a művésznél, miért a könyv, és miért nem az írás maga érdekli, azt válaszolta, nem egykönnyen kihámozható művészetszemléletével teljes paritásban, hogy azért, mert az írás nem objektum, hanem csak gondolat-rögzítési folyamat, s mint olyan, része a könyvnek, még ha meghatározó és létrehozó oka is egyben. Ilyetén módon Pataki Tibor úgy festő, hogy szobrász, akinek az alapanyagát már egyszer és előtte legyártották, úgy író, hogy mindent megírtak helyette, amit ő gyakorlatilag fel sem használ, úgy gondolkodó, hogy ismeri a gondolkodás ellehetetlenülését azon a területen, ahová művészi ambíciói és felismerései, tapasztalata és folyamatos kíváncsisága ragadtatták.
Mostanában egyre többet foglalkozik az idővel. Az idővel való foglalatosság azonban a lehetetlennel való találkozás. Ahogy a léttel való foglalatosság is fölösleges energiapazarlás – értelmetlensége okán. Még akkor is lehetetlen kísérlet a meghatározásra, ha szűkebb territóriumba tereljük az időfogalmat – nála ez a leszűkítettség az emlékezéssel azonosítható. Mégis, vagy talán éppen ezért, minden jelentős művész, és én Pataki festőt annak tartom, eljut odáig, hogy az idővel mint problémával, a léttel mint a múlandóság egyik formájával monomániás megismerési küzdelmet folytat. Az emlékezés végtelen mélységek felé nyúlik el számára, mondott valami ilyesmit a művész erről, belekortyintva a sörébe.
Ezek a mélységek nyilván nem megragadhatók máshol, csakis metaforikus szinten. Az idő egyik fontos metaforája lehet egy nagyon új, konkrétságában meglepő motívum a mind súlyosabbá alakuló életműben: az évgyűrű. Beszédes természetes jel ez, mármint az évenként megkeletkező újabb és újabb gyűrű a fa törzsében. Ezek az idő-gyűrődések megfejthetetlen fa-belső titkokat és tapasztalatokat tartalmaznak, és megfejthetetlenségüket fokozza, hogy a művész könyv-formációkat applikál a fametszetek meghatározott érzék-pontjaiba. A fa rögzült emlékezetének idejét kontaminálja a könyv idejének sokféle meghatározhatatlanságával, eljutva így az idő teljes megismerhetetlenségéig.
Nem cél ez, feltehetőleg, hanem egy erős érzelmi-gondolati kísérlet a részéről. Még azt sem merem állítani, hogy a tudatosság magasfoka, ahogy az ellenkezőjébe sem merek belebonyolódni, azt állítva, hogy az ösztönök rendezik el a képekben tárgyak, tárgyakban könyvek, könyvekben könyvek belső viszonyrendszerét. Megjegyzem, a művészi ösztönösség gyakorta pontosabb tud lenni minden elmélettel megtámasztott kiszámítottságnál, jóllehet fölfejthetősége olykor-olykor lehetetlennek tűnik.
Pataki Tibor: Könyvtáj LII
Megközelítésem módszere innentől kezdve a tűnődés kényelmes felületessége. Tájai lélektájak, lélektájait a könyvek időredőinek különös vonalrendszere képezi meg, lélekmetszetei az idő csigolyáiban gyűrődő könyv-velő-formák, könyvtájai kuszának és kiszámított rendezettségűnek egyidejűleg feltűnhető lap- és lélekszövedékek, párnakönyvei aranyfüstben veszteglő titokzatos könyvtestek – tömbök az álom léha puhaságába vetve; s mindezek korai összegzéseként felragyognak a sorskönyvek egymásba szálazott darabjai, melyek mintegy az álló időt, vagy beálló időt képesek megjeleníteni.
Ahogy Pataki Tibor kauzális logikával gyakorlatilag fölfejthetetlen jelei ellenállnak a formális leképzésnek, úgy az értelmezés is csak az érzetek és ráérzések szintjén tud működni. Ennek lefordítása talán annak mentén történhet meg, hogy a művész a szüntelen könyv-tárgy-absztrakciók, összefésülések és szétszálazások során eljutott azokhoz a kérdésfeltevésekhez, amelyek nem várnak választ sem az őket szemlélőtől, sem az őket tárgyiasító alkotótól. Ezek a munkák a létezés van-territóriumában fogalmazódnak meg egy-egy titokzárványként, és ennek a tudásnak-tapasztalatnak a birtokában foglalják el helyüket a világban.
Révfülöp, 2019. 06. 21.
