Éhség

Unom a valóságot! Játszani szeretnék! Fejjel menni az előszobafalnak! – mondta Z, majd nagy lendületet vett, és leszegett fejjel nekirohant az előszobafalnak, az ajtó és a fogas között. Ám a fal hirtelen szétnyílt előtte, s Z az enyhén káposztafőzelék-szagú konyhában találta magát. Öt tojásból csinált rántottát, mert rádöbbent, hogy rettentően éhes.

Operett

Felbontotta a sört, töltött magának. Az órájára pillantott, majd unott mozdulattal bekapcsolta a televíziót. Valami revüműsor ment, éppen vége volt az egyik számnak. Most pedig a neves dalénekest, Z-t szólítom a színpadra! Hölgyeim és uraim, estünk sztárvendége: Z! – konferálta be egy kicsit mesterkélt lelkesedéssel a következő fellépőt a műsorvezető. Né, egy névrokon!, gondolta Z pislákoló érdeklődéssel, ám a következő pillanatban megrökönyödve ugrott fel: saját magát látta belépni, a közönség ujjongó tapsa közepette. Elegáns szmoking, csokornyakkendő, fekete lakkcipő volt rajta, a kezében csillogó mikrofon. Szent ég, csak nem énekelni fogok?! Világ életemben botfülű voltam! – kiáltott fel rémülten, visszaroskadva a fotelba. A zenekar rázendített, ő pedig először csak megnyugvással, aztán egyre növekvő büszkeséggel hallgatta, amint lágy, behízelgő hangon szólót énekel egy Lehár-operettből. Ha tudom, hogy ilyen jó a hallásom, iskoláztattam volna a hangomat – gondolta Z, majd felhajtotta a pohár sört, és kikapcsolta a készüléket.

Velőrózsa

A kisvendéglőben Z a bejárat mellett ült, háttal a többi vendégnek. Már túl volt a levesen, elégedetten üldögélt, bámulva a szemerkélő esőt. A pincér kihozta a gusztusosan tálalt rántott velőrózsákat, rizzsel és tartárral, s letette az asztalra. Z meglocsolgatta mártással a szép, barna húsokat, s nekilátott az evésnek. Ahogy bekapta az első falatot, valamilyen kellemetlen érzése támadt, bár még nem sikerült megfogalmaznia, hogy mi az. Az első velő elfogyasztása után viszont már pontosan tudta, mitől fél. Igen, valaki a vendégek közül arra készül, hogy kést hajítson felém!, hasított belé a bizonyosság. Gondolatban végigfutott a belépéskor látott arcok során, de egyiket sem találta ismerősnek. Kinek állhatna érdekében?, tépelődött magában, miközben érezte, hogy az illető előveszi a kést a tokjából. Magyarázatkeresésre nem volt már idő, minden idegszálával a készülő dobásra kellett koncentrálnia. Most felemeli, bizonyára a hegyénél fogja, a mutató és a hüvelykujja közt, lassan hátrahúzza a karját a válla fölé, az inak megfeszülnek, és most… amikor ideért a gondolatmenetben, hirtelen mozdulattal lebukott az asztal lapja alá. A kés hangosan pengve fúródott a lambériába, pontosan vele szemben. Z felült, elővett egy kétezrest és az abroszra tette. Ez biztosan elég lesz, hiszen a második sört még ki sem hozták, kalkulált felállás közben, majd hátra sem fordulva felhúzta a zakóját és sietség nélkül távozott. Azért a megmaradt két velőt azt sajnálom. Remekül voltak elkészítve!, kesergett az ajtóban, miközben üggyel-bajjal kinyitotta nagy, fekete esernyőjét.

A nő

Felszállt, majd akkurátusan behúzta maga mögött a tolóajtót, nehogy kihűljön az amúgy sem túl meleg fülke. Hárman voltak a szakaszban, egy hatvan körüli, kopott kabátos öregember, egy nyurga, farmerdzsekis fiú és egy csinos nő, fehér kosztümben. A nő a falnak dőlve aludt, mellkasa egyenletesen süllyedt, emelkedett. Hosszú, barna haja lágyan omlott el a vállán. Ha nekem egyszer egy ilyen nőm lehetne!, álmodozott magában Z, miközben leült a nővel szembeni ülésre. Szemérmetlenül végigmérte tetőtől talpig. A csípője nem túl széles, a lába hosszú, a mellei formásak, nagyok, állapította meg éles férfiúi szemmel. Mindig ilyen feleséget szerettem volna találni. A vonat elindult, a nő aludt tovább, néha-néha megrándult az ajka. Talán éppen rólam álmodik, gondolta Z merengve, s le nem vette volna a szemét a nőről. A végállomáson nagyot zökkent a HÉV, az asszony felébredt. Néhány másodpercig álmosan pislogott, majd szemrehányóan Z-hez fordult: Miért nem ébresztettél fel?! Tudtad, hogy keresztrejtvényt akarok fejteni az úton! Na, most már mindegy, de siessünk, mert a gyerekek már biztosan éhesek! Z zavartan felállt, felsegítette a nő kabátját, és megfogta a nagyobbik cekkert. Karonfogva elindultak az aluljáró felé.

Berkeley Street

Már tíz perce nem jött a busz, Z egyedül toporgott a megállóban. Estére alaposan lehűlt a levegő, lehetett tán mínusz három fok is. Z fázósan húzta össze magán a kabátot, még a prémgallért is felhajtotta, hogy ne érje annyira a nyakát a szél. Na, végre!, sóhajtott fel egy perccel később, mert motorzúgást hallott a sarok mögül. De a busz helyett egy külföldi rendszámú, pótkocsis kamion fordult be az utcába, majd hangos csikorgással lefékezett a megálló előtt. A sofőr letekerte az ablakot, és tört magyarsággal kiszólt a fülkéből: Jó estet, uram! Nem tudja veletlenül, hogy lehet eljutni a Berkeley Street tizennyolcba? A Berkeley Streetre?, kutatott az emlékei között Z. Hát, az attól függ. Talán legegyszerűbb, ha elindul az Oxford Streeten, majd bekanyarodik a Regent Streetre, azon végigmegy, aztán megint jobbra fordul, rá a Piccadillyre, és ott a harmadik utca jobbra. Köszönöm szepen! Jó ejszakat! – köszönt el a sofőr. A motor felbőgött, s a kamion hamarosan eltűnt a következő sarok mögött. Éppen idejében, mert a másik oldalról végre felbukkant a busz. Eh, ez nem jó, silabizálta ki a táblát Z, ez a Kelenföldre megy! Talán legjobb lesz, ha keresek egy taxit.

Karambol

Az ajtó finom zökkenéssel csapódott be, amikor Z becsukta maga mögött, s kényelmesen elhelyezkedett a műszőrmével letakart ülésen. Automatikus mozdulattal bekapcsolta a biztonsági övet, majd indított. A motor az első próbálkozásra beindult, egy-két gázfröccs, majd a sebességváltó, s már ki is gurultak a néptelen utcára. És most hová?, tette fel magának a kérdést Z, miközben, előírásszerűen kihúzatva a kocsit, hármasba kapcsolt. Tulajdonképpen mindegy, konstatálta közömbösen, s találomra befordult a következő egyirányú utcába. Nem nagyon járt még erre, de látta, hogy egy hosszú, nyugalmas utca, az egyik szélén végig kocsik parkolnak. Ötvenre gyorsított, s négyesbe kapcsolt. Ekkor az utca másik végén, lehetett vagy kétszáz méterre, váratlanul befordult egy autó, s egyre nagyobb sebességgel elkezdett közeledni Z felé. Mit csinál ez az őrült? Ez egy egyirányú utca! – fakadt ki Z-ből a kiáltás, s beletaposott a fékbe. A másik autó egyre közeledett, legalább kilencvenes tempóban. Z feltépte az ajtót, egyetlen mozdulattal kikapcsolta és hátradobta a biztonsági övet, s akár egy rossz gengszterfilmben, kiugrott a lefékezett autóból. Még volt rá ideje, hogy egy merész vetődéssel bemeneküljön a kapualjba, s visszanézzen. Ekkor látta meg, hogy a feléje száguldó Opel teljesen üres, a volán mögött nem ül senki. A következő pillanatban a két autó hatalmas csattanással egymásnak ütközött, a száguldó vagy hat méterrel odébb lökte a másikat, majd robbanás hallatszott, s mindkét járműből felcsaptak a lángok. Még jó, hogy az Opelben sem ült senki – mondta később Z a tűzoltók parancsnokának, miután azok húszperces küzdelemmel elfojtották a lángokat. Hát, nem sok maradt volna belőle, az biztos – helyeselt a parancsnok, majd rádiótelefonon értesítette a roncselszállítókat.