„A világ tényei nem a művészet tényei, de a világ igazságai a művészet igazságai” – Esterházy Péternek ezt a bölcs gondolatát az interneten publikált privát gyerekfotókkal kiválóan lehet illusztrálni. Az ilyen képek halálosan unalmas, sematikus áradata a világ tényeihez tartoznak ugyan, de sem a művészethez, sem az igazsághoz a világon semmi közük nincsen.
Mi történik azonban, ha – mint e kiállításon látható – két anyuka kifejezett művészi szándékkal fotózza gyermekeit? Ráadásul egyik elvontabb művész, mint a másik, azaz műveikben az esztétikai tények szinte teljesen felszámolják a világ tényeit?
A Placenta című kiállítás részlete (Fotó: Varga László)
„Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / mint sebes villám setétes éjjel, / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből új világokat.” Ezt a versrészletet nem egy huszadik századi posztmodern műből idéztem, hanem Csokonai „A magánossághoz” című verséből…
Tehát az intim anyai tekintetet felülírhatja az ihletett művészi szándék, és születhet mindebből valami sosem látott, új esztétikai minőség.
A tiszta szellemi dimenzióba emelt allegorikus képvilág Anita fotóin valami csendes, éteri, homályos, költői vízió, melyben mintha a minimalista árnyékok vinnék a főszerepet. Ez a redukált hangütés Syporca képein olykor tökéletes sterilitásban van jelen, máskor pedig az akcióira emlékeztető mániákus, véráztatta, démoni hangzás jön elő. Azután ott vannak még a zűrzavarosan kristálytiszta montázsok, s végül az egész kiállítás, mint egyetlen totális kollázs, egyetlen koherens műalkotás.
A Placenta című kiállítás részlete (Fotó: Varga László)
Mindkét gyermek roppant fotogén, azaz különlegesen intenzív jelenlétük érződik a képeken. A kiállítás túlhajtott műviségének közegében ez a különleges jelenlét is valami egészen másik dimenzió egy elemének tűnik.
Az alkotók nagyon sokat bíznak a befogadói aktivitásra, érzékenységre és figyelemre. A befogadók kreativitására apellálnak: amikor a befogadó is alkotóvá válik, ahogy saját személyiségén keresztül megalkotja a kiállítás számára érvényes értelmezését.
Csak ami már megvolt a művészetben, az van ma, és az lesz örökké. De egyéni alkotói nézőpontokból a régebbi dolgok teljesen új arcukat mutatják fel. A korstílusok elmúltával ez lett immár a művészeti progresszió új működési módja.
A Placenta című kiállítás részlete (Fotó: Varga László)
E kiállításon számtalan stílus van idézve az utóbbi évszázad modern művészetéből, mégsem egy zavaros, eklektikus hangzás hallatszik, hanem egy nagyon is organikus, folyékony, jól artikulált beszéd. Mi ez, ha nem a hagyománytisztelet egy érvényes és működő változata?!
Végezetül egy 19. századi filozófus – Bergyajev – lényegi gondolata következik: „Csak az autonóm egyéniségnek lehet köze a transzcendenshez: épp a személyiség erején és eredetiségén keresztül. Isten ez esetben nem valami halott dogma, hanem eleven életprobléma.”
Elhangzott 2020. február 26-án Budapesten, a Magyar Műhely Galériában, Anita Spingár-Westerlund és Syporca Whandal Placenta című kiállításának megnyitójaként.
