Semmit se őrzök meg. A leveleket is szívesen eldobom […] Mi a fenének van rájuk szükség?” – válaszolta Martyn Ferenc Tüskés Tibor kérdésére, a ’70-es évek közepén készült interjúban. Ezzel a kijelentéssel Tüskés Tibor számára eldőlt, hogy Martyn Ferenc az emberiség melyik csoportjába tartozik. Tüskés Tibor ugyanis az embereket két részre osztotta a tárgyakhoz való viszonyuk alapján. Vannak az „eldobók”, és vannak a „megőrzők”. Saját magát a megőrzők táborába sorolta.

Ő ugyanis gondosan megőrizte a tárgyakat, emlékeket. A régi feljegyzések, meghívók, vonatjegyek, utazási prospektusok, újságkivágások, hatósági felszólítások, képeslapok, zárójelentések, múzeumi belépők számára nem kacat, fölösleges lomok voltak, hanem a múlt, a visszahozhatatlan dokumentumai. A múlt jelenvalóságát őrizte, amikor fiókba csukta, polcra tette, szekrénybe zárta ezeket.

A kapott levelek, táviratok a megőrzendők között kivételezett kategóriát képeztek. Ezeket olvasás után Tüskés Tibor egy polcra tette, érkezési sorrendben és az év utolsó napján vagy az újév első napjaiban dobozba rakta, ráírta az évszámot. A pincében, később a garázsban évek szerint sorakoztak a dobozok. Az utolsó költözésnél komoly tételt (35–40 nagyméretű papírdobozt) jelentett ezek szállítása.

A levelekre postafordultával válaszolt, csak aztán kerültek a polcra, és ezért nem kellett újraolvasnia azokat. Kivétel ez alól a karácsonyi üdvözleteket tartalmazó levelek, képeslapok voltak. Ezeket december 23-án estefelé újra elővette és újraolvasta, pontosabban: felolvasta. A meleg szobában, a bensőséges csöndben, lámpafénynél Tüskés Tibor hangján hallhatóvá lett a barátok, pályatársak, rokonok ünnepi, békét és áldást kívánó köszöntése. A hangos olvasás közben a szoba falai láthatatlanul kitágultak, ismerős és ismeretlen arcok derengtek fel; mosolyokat, kézfogásokat, öleléseket sugárzott a téli este. Ezt volt a nyitány, ezzel kezdődött Tüskés Tibor otthonában a karácsony. A messziről jövő üzenetek kitágították a teret, az időt és az ünnepre készülő szívet is. A nagykarácsony másnapra fényesebb lett, gazdagabb.

Tüskés Tibor jól ismerte a szó és az emberi kapcsolatok összefüggéseit. Táplálhatják egymást, de meg is fojthatják. Tüskés Tibor mindig az érték, az építés, gyarapodás pártján állt. Ezt művelte szóval és szívvel. Írásaiban, és emberi kapcsolataiban. Nála ez a kettő nem vált el, egyik a másik nélkül terméketlenné, céltalanná vált volna.

Pedagógusként, íróként, szerkesztőként csak a kimondott, a leírt szó és az emberi közeg koordinátájában létezhetett. Nem ismert más létezési formát. Élete a szó, a megfogalmazás, a közlés és az egyén, a közösség metszéspontjain szikrázott fel. Írásai, előadásai ebben a magasfeszültségben születtek: a tárgyszerű ismeretből így lett személyes mondanivaló.

Tüskés Tibor nagyon szeretett hosszú leveleket kapni, de megbecsülte az egymondatos képeslapokat is. Mindenre és mindenkinek válaszolt. A hét egyik napján csak leveleket írt: pályatársaknak, barátoknak, kiadóknak, kezdő költőknek, rokonoknak, iskolásoknak, könyvtárosoknak, műkedvelő színészeknek, falusi kocsmárosnak, diaszpórában élő magyaroknak. Fárasztó munka volt számára a napi 10–15, más és más állapotú, különböző élethelyzetben lévő emberek körülményeit, gondjait, örömeit átérezni, és az őszinte hangú választ megfogalmazni. Érdekes módon a legkuszább írást is el tudta olvasni. A kézzel írt levelekre kézírással válaszolt. Tüskés Tibor számára a levelezés elsősorban nem ismeretek közlését, információk továbbítását jelentette. A levelezésben ő eleven emberi kapcsolatot, valóságos szellemi-érzelmi összeköttetést keresett és nemegyszer talált. A posta leveleket kézbesített, a levelek pedig postafordultával időnként új barátságot, kölcsönös megbecsülést közvetíthettek.

Ezek dokumentumait őrizte Tüskés Tibor a leveles-polcon és papírdobozaiban. A messziről jött levelek a „gondolok rád, figyelek rád” üzenetét hozták, és a biztatás, az elismerés, az együttérzés, a rokonszenv jó energiáit szabadították fel. Igazolták számára: a jó és igaz szó kimondva, leírva – teremtő erő, az emberi kapcsolatok legfőbb katalizátora.

Tüskés Tibor tudta a szavak titkát, ismerte az ember örök vágyát, hogy gondoljanak rá, figyeljenek rá. Ezért írt sok levelet, és őrizte gondosan azokat, amelyeket kapott.

***

Tüskés Tibor minden karácsony vigiliáján felolvasta nekem az adventi üdvözleteket: az áldást és a békességkívánásokat. Kitágította számomra a teret, az időt, a szívet, hogy a karácsonyom fényesebb, gazdagabb lehessen.

Most én is szeretném kitágítani a teret, időt annak a versnek a felolvasásával, amelyet először írtam hozzá: 1988 őszén.

Legyen tiéd

Legyen tiéd ez az ősz,
ami az enyém – neked adom.
Legyen tiéd minden aranya,
minden ezüstje, sugara,
felhője. A beérett magok,
piros termések, a ráadásbimbók…
távoli vonatfüttyenések a
ködben, lehelletes hajnalokon…
és a Nap, a Nap, a szelíd,
legyen tiéd mind.
És
legyek tiéd az őszből,
legyek neked minden melege,
minden beérett gyümölcse,
pirosa-színe, húsa-íze…
a fanyar cserszagú avar,
és minden egyes lehullott
levél tanulsága.
Legyek tiéd az őszből
minden pillanatban, amikor
nem rád gondolok…
És
tartson ki melegem,
hogy áttelelhess.


Elhangzott 2019. november 27-én, Tüskés Tibor halálának 10. évfordulóján Pécsett, a Művészetek Házában megrendezett emlékesten.