A szívem a legmeggyötörtebb ország, írta Guiseppe Ungaretti, a költő San Martino del Carso közelében, a Karszt-fennsík talajába vájt gödörben, amikor a közelből szomorú, megrendítő énekhangot sodort felé az éjszakai szellő. Ungaretti félbehagyta a verset, ölébe ejtette a füzetét. A borongós dalt a dédapám énekelte, vagy valaki másnak a dédapja. Akárki is volt, szívét-lelkét beleadta, mintha nem is facsarta volna az orrát a temetetlen halottak rettenetes, megszokhatatlan bűze. A magyar bakák szótalan hevertek az árkok mélyén, kavernák alján, hallgatták a bánatos éneket, s azon tűnődtek, a taljánokhoz vajon elér-e az álomszerű hang. Nem messze tőlük Guiseppe Ungaretti azon mélázott, ugyan miként járhat a dal szabadon olyan helyeken is, ahol minden és mindenki más az életével, de legkevesebb az épségével fizet. Amikor elhaltak a honvéd dalának utolsó hangjai, válaszul valamelyik olasz legény zendített rá a maga nótájára, és a költő hajszálra ugyanazt gondolta, amit a dédapám és mások dédatyái: lám, lám, egyik szebb, mint a másik. Az olasz énekre magyar felelt, majd újra olasz csendült, órákon át. A hantolatlan tetemek bűzét elnyomták a dallamok. A bakák áhítattal hallgattak, a tisztek sem szóltak se itt, se ott, csak a csillagokat kémlelték, andalodtak. Különös, idilli hangulat ereszkedett a Doberdóra. Némelyek attól tartottak, vigyázatlanul egy szentimentális regénybe vagy filmbe tévedtek. Féltek. Tudták, a valóságban ilyesmi nem létezhet. Mégsem érezték azt a szívszorító hamisságot, amit a frontmozi-vetítéseken. Az egymásnak felelgető éneklés nem volt hiteltelen, sem művi, még ha kicsit, ahogyan az egyik hadnagy csöndesen, mintegy magának megjegyezte, színpadiasnak is tűnt. A dédapám hazagondolt. Így tettek mások dédapái is. Ungaretti fejében pedig, hunyt szemhéja mögött sorjázni kezdtek a rímek. Közben pirkadni kezdett, az éneklők elnémultak. Egyszerre gránát sivítása hallatszott, és a rothadó hús szaga ismét pattanásig feszítette az idegeket.
A dédapám, hetekkel azelőtt, hogy ellőtték a fél tüdejét, megírta sokadik tábori levelezőlapját a feleségének, akit nem sokkal az esküvő után hagyott magára. Utána lekörmölt egy másik levelet is, az egyik bajtársa családjának, kincstári papírra, nagy gonddal, figyelmesen. A bajtárs nem ismerte a betűket, ezért fordult dédapámhoz, aki a levélben beszámolt arról, hogy jól vannak, a taljánok olykor lőnek, ők meg viszonozzák; időnként egymásra rontanak a lövészárkokban, szöges buzogánnyal ütnek, késsel, szuronnyal vágnak, szúrnak, akár az eszementek, de ne aggódjanak értük az otthoniak, összességében nem rosszabb ez a vircsaft egy kocsmai bicskázásnál. Nem is veszélyesebb, somolygott keserűen az írástudatlan katona, amikor dédapám fölolvasta neki, amit írt. Sem ő, sem a dédapám nem tudta, hogy az utolsó előtti két mondatot a cenzor majd vastag, fekete tintaceruzával át fogja satírozni. Ha tudták volna, se vetnek rá ügyet. Volt egyéb ügyelnivalójuk elég.
Mindig más hal meg, villant át váratlanul a dédapám agyán, miközben az irónt gondosan a zsebébe rakta. Nem sejthette, hogy Ungaretti, a költő szintén egy ehhez hasonló mondatot latolgat ugyanebben a pillanatban néhány méterrel odébb, a másik árokban, s ez a közös mondat összekapcsolja őket.
Azon a napon, amikor dédapámnak ellőtték a fél tüdejét, megint levelet körmölt. Előbb a maga, utána a bajtársa nevében, akinek a teste három napja oszladozott a két lövészárok-vonal között, a senki földjén. A dédapám még nem volt képes papírra vetni a tragédiát. Gondolta, majd a következő alkalommal, amikor megint tollat ragad, megteszi, addig életet hazudik. Ha pedig, ne adj Isten, maga is elesik, legalább egy nehéz kötelezettségtől megszabadul. Ez járt a fejében, amikor a taljánok újfent lövöldözni kezdtek. A szemben húzódó fedezék mögül kiemelkedett Ungaretti, a költő, sebtiben és vaktában kilőtte a puskáját, majd visszabújt a mellvéd mögé. A dédapám biztos, védett helyen gunnyasztott, így később sehogyan sem értette, miként találhatta el a golyó. Néhányan utóbb azt állították, gellert kapott a lövedék a sziklán. Tény, hogy mielőtt a dédapám fölemelkedhetett volna, hogy elsüsse a fegyverét, vagy egyáltalán eszébe juthatott volna, hogy így tegyen, már ömlött a vér a mellkasából. – Fél tüdeje bánta a poéta lövését. De életben maradt.
És a kórházból végül kénytelen volt hírül adni az analfabéta szeretteinek a gyászt. Miközben a mondatokkal birkózott, néhány kilométerrel odébb Ungaretti újabb verset tervezgetett, közben fogalma sem volt arról, hogy ellőtte a dédapám fél tüdejét. Ha tudta volna, biztosan elmorzsol egy könnycseppet, legalább az egyik szeméből. Dédapám hasonlóképpen cselekedett éppen, a másik szeme azonban nevetett: fél tüdővel nem küldhetik vissza az árokba. Elhatározta, hogy miután hazaér balatoni falujába, misét mondat a taljánért, akinek az életet köszönheti. És jól mondatta azt a misét az én dédapám, mert Ungaretti, a költő túlélte a Doberdót, a háborút, a temetetlen halált.
A dédapám még egy másikat is túlélt, mert − fél tüdő ide vagy oda − elvitték abba is. Van egy fényképem róla ennek a másodiknak nevezett világháborúnak az idejéből, amit nehezen tudok összeegyeztetni az emlékezetemben élő dédapa-képpel. Gyerekkoromban, valahányszor Balatonberényben jártunk, mindig fölvitt a hegyre, ami valójában egy domb, ám nekem, alföldi gyereknek a domb és a hegy között a különbség elhanyagolható. Leültünk azon a magaslaton, amiről a falut és a tavat egyaránt kitűnően be lehetett látni, és mézes diót eszegettünk. A dédapám méheket tartott. Meg nyulakat. És hosszú életet élt. Az egészet a Balaton mellett, csak ha vitték, akkor távolodott el a tótól. Élete nagy részében fél tüdővel, a hátán akkora lyukkal, amely elnyelte egy kisgyerek öklét.
Amikor meghalt, a nagyapámék épp disznót vágtak. Ott voltam én is. A nagymamám testvéréékhez futott be a hír, telefonon. Napok múltán, a Balaton-parti ravatalozóban láttam utoljára. Sem a fénykép katonájára, sem a mézes diót evő öregemberre nem hasonlított.
Mézes diót azóta se sokszor ettem. Amikor mégis, nem hasonlított az se…