Az észak-franciaországi St. Michel városka bencés apátságának kerengőjében néhány évtizede fölfedezett, XV. századi freskóciklus figurái irányították rá figyelmemet az emberi kézre. A monokróm háttérből előtűnő, naivan megfestett kontúr-kezű, kontúr-arcú szerzetesek gesztusokkal, jelbeszéddel, szimbolikus mozdulatokkal és tárgyakkal mesélik el történeteiket, életüket. Kezeik és kézmozdulataik érzékletesen beszélnek.
Ami a legerősebben megfogott bennük, az a békesség, szeretet, meghittség, a megértő nyugalom érzékeltetése, még tragikus események ábrázolásában is. Gesztusaikban nem az „akció”, a szenzáció felkavaró hatása, hanem a különböző helyzetek átélése és megértése, önmagukként való elfogadása tükröződik.
A freskókat nézegetve éreztem meg, hogy feladatommá kell váljon az útmutatás is, nem csak egy-egy személy vagy helyzet ábrázolása, megjelenítése. Az egymás felé forduló figyelem, az érthető, értelmes gesztus, a megértés-megértetés elemi szándékával felruházva, a beszédnél egyértelműbb csatornákat nyit közöttünk.
Az apró rezdülések, jelek, ki nem mondott mondatok, érzések, üzenetek, az emberben rejlő, vele született őszinteség, az igazság keresése, megmutatása, tanító szándékú értelmezése vált kezes képeim gondolati magjává – az odafigyelő érzékenység, szemlélődés, törődés talajáról közelítve.
Kelemen Marcel: A legelső Kezeink – és másolata
A megfestett kéz lehetőséget ad a nagy a kicsiben, a sok a kevésben, a mozdulat a mozdulatlanságban észlelésére. A „csak a kéz” egyértelműen az általánosra utal. Főleg, ha nem anatómiai, hanem szellemi, lelki működést fogalmaz meg – ez okból elvont, sematikus formája mögül. Nem egy pillanatot, nem egy egyszeri eseményt, hanem „a” pillanatot ragadja meg. Nem konkrét személyt, helyzetet, inkább szimbolikus, de lehetséges megélést, szerepet mutat.
A Kezeink képciklus majdhogynem fekete-fehér világának időtlenséget, csöndet, elmélyülést, meditatív állapotot kiváltó hatása már önmagában is erősíti mondanivalómat. Redukált színhasználatukkal maguk a freskók is ebbe az irányba vittek, emellett sok fotót is készítek, főleg emberekről, többnyire fekete-fehérben. Fontos azonban észrevenni – a festmények hangulatát, jelentését szinte a motívummal azonos erővel alakító – rejtett színességet. Ezt segítheti ugyanazon kép színes és nem színes reprodukciójának összehasonlítása.
Minden egyes szürkelemez, mindenfajta fekete és fehér festék más és más színű. Az ebből adódó színkülönbségeket tovább fokozzák az alapokba észrevehetetlenül kevert színek, valamint a finoman színezett lazúrok. Ezek az egymással keveredő, egymáson áttűnő effektusok, a finom színkülönbségek gazdag skálájával egy erősen redukált spektrumot, a Johannes Itten-féle színgömb közepe táján honoló „szürke szivárvány” teljességét teremtik meg. Itt-ott azonban megjelenik igazi szín is: a könyvön, a kelyhen, a hal hasán.
A képek kozmikus idejében az időtlen mozgást érhetjük tetten. Néhol valós rezdülésekben, elmozdulásokban, másutt a fényes és matt felületek váltakozásának köszönhetően metafizikai vagy inkább lelki, s csak a mozgásban lévő néző szemében létrejövő, tűnő-illanó lebegésben.
Térhatásukban is kettősség mutatkozik. A festmények technikájából adódó rétegzettség, az alapozástól a lazúrokig épülő, egyenként és önmagukban síkszerű, téri információt tudatosan nem hordozó festék- és fényrétegekből fakadó „előtt-fölött, benne, mögött-alatt” szellemtér-illúzió, valamint a képet védő üvegben tükröződő valós környezet és a képi motívumok nem szervült egymásmögöttisége.
Kelemen Marcel: Vándor – és másolata
E tükröződések jelentőségére az első, a freskók között rendezett Kezeink kiállításon figyeltem föl. A további helyszíneken aztán már tudatosan kerestem és fotóval dokumentáltam az újabb „párbeszédeket” kép és környezete között. Néhányukat, amelyek újabb jelentésréteggel ruházták fel az eredeti képet, meg is festettem. A legelső ilyen „új” képet a bessans-i St. Stéphane-kápolna terében készült fotó szülte. Ez adta az ötletet, hogy egy motívum – az előző helyszín szellemét mindig továbbvíve, újabb és újabb réteggel gazdagodva – újrafogalmazódjon. Mindez láncreakcióként folytatódhat a sokadik helyszínig, ahol már akár a teljes felismerhetetlenségig rétegződik egy képen a múlt, mégis úgy őrzi azt, mint Esterházy legendás lapja Ottlik művét, az „Iskola a határon”-t.
A veszprémi Csikász Galéria-beli kiállítás megnyitójára az 50×70 cm-es szürkelemezekre festett képekről készült egy diaporáma, amelynek hatalmas méretű, döbbenetes hatású képsorai mutatták meg a továbblépés egyik lehetséges útját: a kezek jóval nagyobb méretben való megjelenítését. Ezek a 100×150 cm-es, 6–8 cm vastag, táblaszerű képek már különböző sűrűségű és textúrájú vászonra készültek, teret adva a fényes-matt felületek játéka mellett a faktúrák kínálta lehetőségek kiaknázásának.
A diaporáma másik hozadéka a diavetítés technikájából, az átvilágított filmből fakadt: nyomdai filmeken jelenítettem meg különböző motívumokat, amiket aztán egymásra rétegezve világítódobozokban egyesítettem. Itt egy véletlennek – a filmek raszterméretének – köszönhetően olyan effekt lett az egyik objekt része, amit senki nem gondolt volna, bizonyos nézetből ugyanis eltűnnek a kezek a képről!
Kelemen Marcel: Corpus (inverz)
A „Kezeink” ciklus szellemi záródarabja a 2001 őszén, a budavári Szent Mihály-kápolnában rendezett Korpusz kiállításra készült. A sorozat egyetlen fekvő formátumú képe a holtat ábrázolja. A még nagyobb méretet a helyszín diktálta. Furcsasága a képnek, hogy a csuklón lévő vérfolt kivételével minden negatívban jelenik meg: ami sötét lenne, az világos; ami világos lenne, az sötét, csakúgy, mint a Torinói leplen.
