Sanyi bá ribizliboros elragadtatásában nevezte hasítottaknak a nőket. Nem értettem sokáig, s legtöbbször valami ellenkezés, irritáltság támadt bennem ilyenkor. Sokáig nem tudtam mire vélni, noha Biatorbágyon tizenkét éves koromban az állomásfőnök és felesége vendégszeretetében eltöltött három hét során odáig jutottam a megismerésben a 11 éves Laczkó Zita ölében kutakodva, látszólag tudta nélkül – ujjaimmal rátaláltam a gyönyörök kertjének bejáratára. Egy soha nem használt határidőnapló hátuljába rejtettem e sorokat, verseim közé, egy lappal hátrébb az utolsó oldaltól, ha véletlenül ott nyílna ki, se lássa senki. Direkt rondán írtam, ha illetéktelen bukkanna rá, ne tudja elolvasni. Szerelmi emlékeim megjelölt dátumai gyűltek ide. Nevek. Titkok. Ez a mondat is. Anyám, anyám, szíved taván, elringathatsz egyszer, talán… Bizsergő érzés jár át újabban. Már nem akarok hozzá bújni. Pedig ugyanúgy megölel, ha búcsúzáskor megcsókoljuk egymást, mint régen, csak úgy futólag is, kapkodva, iskolába vagy hosszabb útra menet az unokatestvéreimhez, Bánhidára, a vasút mentén a vékony töltésen végiglavírozva, mint az artisták, ha bringával megyek, mindig aggódva ereszt el. Nem akartam a hóna alá dugni már a fájó ujjam, ha rácsaptam a kalapáccsal, ami rítusosan zajlott, vagy ő, vagy nagyanyám gyakorolta e szertartást. Na, gyere fiam, dugd csak ide a hónom alá azt a büdös ujjad, hát mit kalapáltál össze megint, s jól rászorította húsos karját bizsergő ujjamra a forró hónaljában. Átjárt a melegség, múlt a fájdalom, de jó volt! Új vágyak nyiladoztak bennem, a Hekenász Rózsit kívántam megölelni, a szomszéd lépcsőházból, s nyolc-tíz lépcsőfok vezetett az ajtajukig. Ott állt a lépcső tetején a karcsú derekával, duzzadó kis melleivel, kajla copfjával szeplősen, s teli szájjal nevetett. Ajkai foglalatában csillogtak a porcelán fogak, ahogy ebből a pozícióból még a kapuból végigmértem, s bár a lábai elég piszkafának tűntek, felrohantam a lépcsőn, s már csókoltam is, szorítottam, de oly erővel szakította ki magát, s rohant be a nyitott ajtón a lakásba, nem volt idő felocsúdni.
Mert a Szerb lányokkal való kisfiús lamúrra is már csak a Dobroszláv-kép emlékeztet, a havas tájban a gallai sváb templom mögötti utcával, amelyen anyám vitt el többször is hozzájuk, mikor már rég nem ott laktunk, és én beléjük is nagy vágyakozással újra és újra belészerettem. Közel egykorúak lehettek, egy-két évvel idősebbek nálam, ikrek módjára öltöztették őket, kantáros rakott szoknya, habos gallér, s hajukat elöl frufrura vágták, hátul copf. Gödröcskék voltak az arcuk közepén, ha nevettek. S nevettek mindenen, egymást nevettették, néha úgy behergelték magukat, mintha ott se lennék. Franciska, ahogy ültünk a veranda fonott foteljeiben egymás mellett a virágállványról lebukó filodentron léggyökerei alatt – odahajtotta a fejét a húga vállára, s Imola a két ujja közé csippentett egy fürtöt az ölébe perdült szőke copfból s akkurátusan fonni kezdte az ő barna tincsei közé, s ahogy lógott a kezem a fotel oldalán, Franciskáéval egyszer csak összeakadt. Gyanítom, a hozzájuk fűződő pár éves koromból való emlék, amikor anyám egy sereg lányra bíz, s a közeli tisztáson kötünk ki, erdő közepén, s a lányok sorban eltünedezgetnek. Azon kapom magam, egyedül forgolódok a pokrócon, egy szoknya libben, tűz a nap, elfog a félelem, magamra hagytak, mikor görbült volna a szám, tűntek elő, harsogtak, sikongattak, csókolgatták a nyakamat.
Az érzés, ami a nő felé lök, egészen kis koromtól ismerős, hogy pontosan mikor aggattam rá jobb híján a közismert szót, magam sem tudom. Legtöbbször csúfolódva használták a nagyok. Nézd a hülyét, szerelmes. A másik csúfolódás inkább a lányok szokása volt, Két szerelmes pár, mindig együtt jár, mutató ujjukat ritmusban összeütögetve, s ha belegondolok, értelmetlen, képzavarosnak értelmezhető mondat, vagy legalábbis kettős látást feltételez. A szerelmet elfogadtam, és ma is eme állapotra vonatkoztatva használom. Első szerelmem a zuglói szomszédlány volt. Bár magamnak is be kell vallanom, a bogárszemű Tóth Kati iránti infantilis vonzódás az óvodában kezdődött, s tartott az iskolában is. Az ablakuk alá jártam kísérettel, s ha nem is szerenádot, füttykoncertet adtunk, míg az ablakon ki nem dugta a fejét. Szerenád egy épülő városban, hangszerek nélkül ötévesen. Kacagott, kis gödröcskék nyíltak az arcán. Integetett, de ezt, lehet, csak képzelem. Az biztos, harmadikban, sok könyörgés után, mert a lányok erőszakosabban kunyerálták, kaptam tőle egy rajzot, ami a szemem láttára készült percek alatt. Egy lányarc, profilból, sziluett, ott álltam végig, míg rajzolta, nagy szempillákkal, a kettévágott szív alakú szájat pirossal húzta ki, a fülbe réti boglárka alakú fülbevaló került, a haja a vállára omlott, nézhettem őt, nem szólt rám senki, hogy mi van, csak álltam a padja mellett megbabonázva, míg készült a rajz, az ablak felőli padsor belső sorában, középtájt. Ahogy sorolom, hívódik elő minden részlet, mint a sötétkamrában az előhívó folyadékban lebegő kép dereng elő, ahogy fejét hátraszegve a nyakközépig vágott hollófekete haj néhány tincse a kék iskolaköpenyre kihajtott fehér gallérra hull. Volt egy korábbi eset, négyéves koromban, ami a szerelemhez hasonlatos, az első vágyakozás, beteljesületlen vágyakozásként rögzült, fájdalmak fájdalmaként, ahonnan minden fájdalom eredeztethető, így őrzöm, így maradt meg a háttértárolóban. Zuglói házunkkal közvetlen szemben, az Erzsébet királyné útra néző háromemeletes ház udvarával közös drótkerítés mentén, a deszkákkal kerített homokozóm közelében, mikor a mára átölelhetetlen vastagságúra terebélyesedett ecetfa első gyökerei a kertünk alá kúsztak, és kis facsemetéket lődöztek a föld alól a legváratlanabb helyeken – három szőrpamacs bukdácsolt át a kerítés alatt, és félelem nélkül bújt az ölembe. Mondanom se kell, mily hirtelen kaptam magamhoz, cirógattam, emelgettem őket, szorítottam az arcomhoz, de amilyen váratlan termettek ott, oly hirtelenséggel tűntek is el. A kerítés túl felén, tigris csíkos anyjuk bundájába bújva láttam őket hancúrozni. A drótkerítés raszterein át hívogattam, énekeltem, dúdoltam nekik, tejjel csalogattam, de kérlelhetetlenek voltak. Akkor folyamodtam az imához, mondtam hangosan és magamban, mormoltam, könyörögtem, míg rám esteledett.
A harmadik házban lakott a lány, s Pircsó régóta emlegette őket. Volt egy bátyja is. Unhatták már, hogy ketten játsszák a Kelj fel, Jancsit, s mikor Pircsóval a boltból hazafelé tartva a kapujuk előtt haladtunk el, áthívtak. A verandán a szék karfájára akasztottam gyorsan a cekkert, s futottam, Pircsó is a kaput nyitva hagyva szalajtott. A Kelj fel, Jancsit nem ismertem. Bizseregtem, mintha hangyák szaladgálnának rajtam, már ahogy elmesélték. Kelj fel, Jancsi! Hány órára? Fél kilencre. Akkor négy és fél tyúklépés előre. S lábamat szorosan egymás után rakva kellett haladni a kert egyik végéből a túlsó kerítés irányába, a fél tyúklépést is pontosan kimérve, ahol a játék irányítója, Bálint állt. Felváltva válaszolgattunk Évivel, elváltoztatott hangon, a nekünk háttal álló bátyjának, ne tudja, melyikünk következik. Volt óriáslépés, bolhaugrás, békaugrás, hordóforgás, és cumi a szádban, maradj az ágyban, s ha ég a házad-at kiáltott Bálint, akkor mehettünk vissza a startvonalhoz, aki nem volt süket, pontosan hallotta, melyikünk beszél, s ő döntötte el, kit akar nyertesnek. Először a húgát, másodszorra engem hozott ki, bár Évi szépségével annyira elteltem, hogy a győzni akarás bennem teljesen kihunyt. Ha lement a játék, nem volt jó újrakezdeni. Ezután csatornákat ástunk homokozó lapáttal, s a kerti csapról elárasztottuk vízzel, gyufaskatulya hajókkal folyt a vízi csata, sártengerré változtatva a kertet. Évi ráunt. Gyere, megmutatom a pincét, és futottam utána lefelé a lépcsőn, untam én is a fröcskölést, ahol a fülembe súgta, megmutatná a bugyiját, ha én is az enyémet. A derengő homályban összegabalyodott a kétféle izgalom, a földalatti lét, a sötét, a barlang, a megfejthetetlen, a kibogozni való titok izgalma, s a korlátok nélküli isteni természetet hordozó női princípiumé, ami akkor bennem egy új érzéssel, fizikai formában is, meglepő belső remegéssel jelzett. Arra nem is térek ki, hogy pincéjük sokkal zegzugosabb a miénknél. A verőfényből a sötétbe toppanva Évi a szoknyáját emelte épp, mikor egy visítás csapott le a lépcsők felől. Hol vagytok? A konyhaablakból szólt, és miután fölszaladtunk, Évi hamarjában felkapta a pöttyös labdát és hozzám vágta.
