Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy Takáts Gyula (1911–2008) költő, író, műfordító, múzeumigazgató és Borsos Miklós (1906–1990) szobrász- és éremművész, grafikus több évtizedes kapcsolatának történetét vázoljuk fel Borsos 22, 1961 és 1982 között keletkezett, Takátshoz szóló levelére támaszkodva. (A levelek jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára XIV. 81. Takáts Gyula iratai. A dokumentumokból vett idézeteket szöveghűen, az értelemzavaró központozási és elírási hibák javításával közöljük.) A csekély számú és egyoldalú forrásbázis miatt nem könnyű a feladat, csak mozaikokat tudunk felvillantani a két művész barátságából, ugyanis a levélváltások Takáts által írt részei mindezidáig nem kerültek elő.
Takáts Gyulát és Borsos Miklóst több kapocs is összefűzte: a barátság, a művészet és egymás művészetének nagyrabecsülése –, valamint közös szerelmük, a Balaton, partvidékén Takáts balatongyörök-becehegyi pincéje és Borsos tihanyi háza. További érintkezési pont a Borsos egyik levelében említett vidéki művészlét: mindketten vidékről indultak (a tabi születésű Takáts Kaposvárról, a Nagyszebenben született Borsos pedig Győrből, ahova a családjával menekültként került 1916-ban) és hosszú, küzdelmes út vezetett az országos ismertséghez és elismertséghez. „Én tudom, mi az, vidéki művésznek lenni. Tizenöt évi reménytelen küzdelem volt számomra” – fogalmaz egyik 1961-ben íródott levelében Borsos.
A keserédes, olykor maliciózus, erősen (ön)ironikus hang Borsos több levelében visszaköszön, legyen szó közéletről, művészetről, irodalomról – de akár saját magáról is. Ez a hangvétel a szobrász által átélt nehézségeknek, pozitív és negatív élményeknek, az elismertséghez vezető, hullámvölgyekkel és hullámhegyekkel tarkított rögös útjának következménye.
Borsos pályájára rányomta bélyegét, hogy 1960-ban eltávolították az Iparművészeti Főiskoláról, ahol 1946 óta tanított. Ennek ürügye 1956-os szerepvállalása volt, amit nehéz rekonstruálni, s erről maga a művész sem sokat nyilatkozott. (A témáról bővebben: Sümegi György: A nagy vihar. Borsos Miklós 1956-os rajzsorozata. Magyar Szemle, 2013. évi 9–10. szám. 56–66. p.) Érdekes, hogy az 1981. augusztus 16-án kelt levelében, amelyben Takáts születésnapi köszöntésére reagál, érintőlegesen mégis szóba kerülnek ezek az események: szinte örkényi groteszkséggel így fogalmaz: „Kodály az ávóbeli [sic!] szereplésem után vigaszul azt mondta nekem: »sokáig kell élni, kérem, és akkor az ember megéri a dolgok ellenkezőjét is«. Hát úgy látszik, igaza volt.”
S a fennebb idézett levelek hangja és gondolati magva tér vissza a szobrász 1981. június 19-i levelében is: „Hazaszivárognak a külföldi öregeink egymás után Tóth Imre (Amerigó!) [Amerigo Tot szobrászművész], Szalay [Szalay Lajos grafikusművész], Cs. Szabó [Cs. Szabó László író, esszéíró] és még lassan valamennyi. Megnézik, milyen világot teremtettünk mi, az itthonmaradott [sic!] »hazaárulók«. És hála az Úr végtelen jóságos megbocsájtásának, atyai szívvel ölelik őket keblükre. No de Gyula. Nem volt egyszerűbb, ha nem is könnyebb itthon?”
Barátságuk kezdeteire Borsos egy 1961. június 25-én írott leveléből lehet következtetni: „Sokkal régebben találkoztunk. Azt hiszem, első verseidből olvastál fel, hogy hol, már nem tudom. Medgyessy [Medgyessy Ferenc szobrászművész] is ott volt, ő még veres volt, Te meg fekete. Tán harminc éve.”
Az első találkozás vélhető időpontja 1938. április 2., helyszíne pedig Kaposvár. A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság erre a napra szervezte a somogyi megyeszékhelyen a „Modern költők estjét”, amelynek díszvendége Szabó Lőrinc volt, de többek között Takáts is olvasott fel a verseiből. Ezen az eseményen ott lehetett a levélben említett Medgyessy Ferenc is, aki tagja volt a Társaságnak.
A fennebb idézett levélben olvasható az is, hogy Egry József festő badacsonyi nyaralójában is többször lehetőség lett volna találkozniuk, de „bújócskát játszottunk, vagy Te mentél, vagy mi jöttünk, vagy fordítva” – írja Borsos.
Hogy találkozott-e a két művész Egry Józsefnél, azt nem tudjuk, viszont a festő alakja visszatér az 1961. november 9-én írott levélben, amelyben Borsos dicséretet ír Takáts Egry-portréjáról. „Minden eddigi között a legszebben írt, a leghűbb-igazabb és legközelebb hozza izgatóan érdekes egyéniségét” – írja a szobrász. Egyúttal erősen kritizálja a csak B. A.-ként szereplő Bernáth Aurél könyvét („Utak Pannóniából”), amelyben a szerző mind Egry, mind Rippl-Rónai alakjából „figurát” csinált. „Nincs annyi Rippli és Egry jelentőségű művészünk, hogy »figurákat« játsszunk »Don Juan«-i emlékiratokban” – kesereg Borsos.
Borsos ezen levelében kiemeli a Magyar Nemzeti Galéria Rippl-Rónai-kiállítását, mert „ezren és ezren láthatták a »Lipócia fertőzést«, mekkora fertő! És Lipócia régen nem lesz – nincs is már – de Rippl-Rónai mind nagyobb lesz. Sajnos és szomorú, hogy jelentős művészeink, mint B. A. és P. P. [Pátzay Pál szobrász- és éremművész] is nem tudnak elviselni mást, esetleg náluk jobbat is.”
Borsos Lipóciának a fővárosi Lipótváros Újlipótváros nevű, északi részét nevezi. De vajon mit érthetett Borsos a „Lipócia-fertőzés” alatt? Vélhetően a Budapest – vidék szembenállásra utalt, illetve a művészeti élet, ismertség és elismertség Budapest-központúságára, amelyet mindketten, Takáts és ő is megszenvedtek – ellentétben a már befutott és jó reklámmal rendelkező Bernáth Auréllal és Pátzay Pállal.
Egry József egy 1981-es levélben is felbukkan: Takáts a festőről tart előadást, amelyet csak üdvözölni tud Borsos. „Legalább olyan beszél, aki ismerte is. A torzképe már úgyis erősen kezd kifejlődni” – írja.
Bár nem Borsos leveleiben szerepel, de fontos megemlíteni, hogy 1983. június 9-én Keszthelyen Takáts Gyula avatta fel a Borsos alkotta Egry József-mellszobrot. (Cséby Géza: Takáts-találkozások Becén és Hévízen. Személyes vallomás Takáts Gyulával történt találkozásaimról. Somogy, 2019. évi 1. szám. 3–6. p.)
Valószínűsíthető, hogy Takáts és Borsos kapcsolata a megismerkedést követő évtizedekben is megmaradt és elmélyült. Szintén biztosra vehető, hogy Takáts megfordult Tihanyban Borsos házában, s Borsos Miklós is járt a becei szőlőben. 1969. március 9-én kelt levelében a szobrász tíznapos hévízi szabadságáról számol be, s hozzáteszi, hogy az étteremben becehegyi rizlinget mértek, így naponta eszébe jutott barátja s „a három deci fogyasztása mellett láttam magam előtt a szép domboldalt a kis présházakkal”. Bece, a szőlő és a bor egy későbbi, 1981. március 7-én írott levélben is visszatér, amelyben Borsos 70. születésnapjára gratulál a költőnek az alábbi, érdekes szójátékot tartalmazó sorokkal: „további szép munkát és egészséget, hogy továbbra is becézhessed a hegyet, ízleld a szöllőt [sic!] és nedűjét”.
1961-ben Takáts mint a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum igazgatója felkérte Borsost egy Rippl-Rónai-érem elkészítésére, aki örömmel vállalta a munkát. „Jól ismertem még Ripplit, igaz, a kései idejéből, de szép feje felejthetetlen a kezdő fiú szomjával, rajongásával, ahogy kísérgettem a Duna-parton, szédítő volt minden ilyen séta” – olvasható Borsos levelében. Az érem 1961 szeptemberére – nem kevés izgalom után, hiszen az egyetlen öntő megbetegedett – el is készült. Borsos az érem lefényképezéséhez is tanácsokat adott Takátsnak, s ezt egy rajzzal illusztrálta. A megrendelést a Művelődésügyi Minisztériumnak is engedélyezni kellett – s ennek keresztülviteléhez is volt a művésznek néhány javaslata: „A minisztérium ugyanis jobban szereti, ha ők jelölik ki az „Alap”-on [értsd: a Képzőművészeti Alapon] keresztül a megcsinálót, tekintet nélkül arra, hogy mennyire tehetségtelen és hogy a megrendelőnek tetszik vagy nem.”
Az elkészült Rippl-Rónai-érem kifizetése is sok idegeskedésre adott okot: Takáts többször megsürgette a Somogy Megyei Tanácsot, de még az év végén sem érkezett meg a pénz Borsosnak, aki iróniával írta 1961 decemberének végén kelt levelében: „Nov. 28-tól Honoluluból is kaptam küldeményt. Hihető, hogy 28-tól feladott pénz ne érkezzék meg?”
Takáts Gyula szervezte meg, hogy Pécs érintésével a Petőfi Irodalmi Múzeumból Kaposvárra érkezhessen a Borsos Miklós irodalom ihlette alkotásaiból összeállított vándorkiállítás, amelyet 1969. január 26-án nyitottak meg. A művész Takáts kérésére kiegészítette a kiállított anyagot a nagyobb méretű Lighea-illusztrációkkal (Giuseppe Tomasi di Lampedusa olasz író kisregénye, amelynek első magyar kiadása 1967-ben jelent meg, s a kötetet Borsos Miklósnak a mű ihlette szobrairól készített fényképekkel illusztrálták), valamint a Szabó Lőrincről készített nagyplakettel is. A kiállításon az érdeklődők közel hetven illusztrációt, harmincnyolc érmet és hét szobrot tekinthettek meg (Irodalom-ihlette képzőművészet. Borsos Miklós műveiből kiállítás nyílik Kaposváron. Somogyi Néplap, 1969. január 23. 6. p.) A kiállított művek február végén már visszaérkeztek a fővárosba, s Borsos március 9-én kelt levelében a PIM nevében is hálás köszönettel nyugtázta Takátsnak a gondos visszaszállítást.
Takáts Gyula több levelében és esszéjében felvetette, hogy készíttessenek egy Csokonai-szobrot Kaposvárott. „A magyar Hafiz” című esszéjében így fogalmaz: „És hiszem, hogy Somogy megye és Kaposvár város megértő szeretetével és támogatásával a »Dorottya háza« [sic!] és a »Haza kis polgárainak« iskola melletti kis klasszicizáló hangulatú terecskén a [költő születésének] 200-ik évfordulóra már ott áll majd Csokonai szobra is. Így valósul meg remélhetőleg Borsos Miklós alkotásában majd az a terv, mely A Dorottya háza mellett című versem írása óta egyvégtében kísértő tervem volt.” (Takáts Gyula: A magyar Hafiz. Emlékezés Csokonai Vitéz Mihályra. In: uő: A harmónia keresése. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 26. p.) 1973. március 6-án Borsos imígyen szól a Csokonai-szoborról: „A tervezett hely is kitűnő. Az ilyen intim terek, ódon házak a legjobb szobor helyek. Csak adják nekem a megbízást, bár egy idő óta amit, illetve amire fölkérnek, a Tanácsok megadják, a hatalombirtokos munkaelosztó szobrászok és hivatalok is.” Egy későbbi levélben ennyi szerepel: „a Csokonay majd vágányra kerül a Lektorátusnál”. (Takáts Gyula átírta az y-t i-re Csokonai nevének végén). A szobrot végül 1976-ban avatták fel, azonban Takáts erőfeszítéseit nem koronázta siker, hiszen nem Borsos mintázta meg Csokonait, hanem Fritz Jánost bízták meg ezzel a munkával.
Az 1969. március 9-i levélben merül fel először egy Takáts Gyuláról készítendő érem ötlete: „egy fél órát modellt tudsz ülni egy kis rajzhoz, mert érmet szeretnék vésni fejedről” – írja Borsos. Takáts szívesen vállalta ezt, de az érem elkészültére még várni kellett. 1970 októberében arról tájékoztatta Borsos Miklós a költőt, hogy megkapta a róla készült fényképet, amely „arra feltétlenül jó, hogy elnyomja a nem karakteres többször kialakított arcot”. A Bartók-éremmel elkészült a művész, s foglalkoztatta már a gondolat, hogy most újra próbálkozik Takáts arcával. Borsosnak aggályai voltak, hogy az elkészült éremről készített fényképeket hogyan tudják lehozni a folyóiratok, ezért rajzokat is ígért róla. (Az éremhez készített tusrajzot 2013-ban a Borsos Miklós és Kéry Ilona Alapítvány a kaposvári Takáts Gyula Emlékháznak ajándékozta.)
Az érem 1970 novemberében készült el: „Úgy érzem, elfogadható, mégse hagyott el az Úr” – fogalmaz a művész, hiszen Takátsé „egyike a legnehezebb arcoknak. De most véstem ki Illés Endrét, akinek ráadásul fakó a színe. Se ránc, se csont. Bosszantók vagytok a szép fejeitekkel! Csak az imádság segít.” Tanácsokat adott az érem fényképezéséhez, s rajzot is közöl a levélben róla: „A fényképezéssel ügyeljetek arra, hogy nehogy telibe világítsák, mert akkor semmi nem lesz belőle. Egy oldalról, lehetőleg föntről súrolt fényt adni. Akkor plasztikus.”
1971-ben, Takáts Gyula 60. születésnapja alkalmából a Jelenkor második számában többen köszöntötték a költőt. Ebben a lapszámban jelent meg Borsos Miklós érmének fotográfiája, valamint Takáts Gyula Borsos Miklósnak dedikált költeménye „Nem szemünk, lényünk” címmel is. 1971. február 12-i levelében a szobrász megköszönte a költeményt a költőnek, s meleg, de keserédes szavakkal így gratulált neki: „Ilyen ünneplés egy költőnek! Alig merek odaállni egy egyszerű Isten éltessen koccintással. Ez az esti pillanat mégis alkalmas, hogy én is köszöntselek egy pohár borral.”
Takáts Gyula közbenjárására Borsos elvállalta, hogy az olasz származású íróról, költőről, tudósról, Paolo Santarcangeliről – akit a művész leveleiben „Szentarkangyalunk” néven emleget – készít érmet. 1981-es leveleiben vissza-visszatér ez az ügy: a március 7-én kelt levélben írja, hogy Santarcangeli már kétszer felkereste Tihanyban, majd június 11-én kérte Takáts Gyulát: mivel „Szentarkangyalunk” Torinóban van, közvetítse neki, hogy mikor mehet modellt ülni. Nem sokkal később Santarcangeli modellt ült Borsosnál, aki rendkívülinek találta őt: „olyan fejet hozott, amilyent barázdában Egry óta nem láttam. Nem tudom, honnan vett egy ilyen fejet. Lehetne az »Öreg halász«, tengerész, pásztor, condottieri, de nem bánom, legyen költő és irodalmár. Nagy élvezettel rajzoltam és ma frissiben meg is véstem az érmet.” Borsos csak egy év múlva, 1982. június 22-i levelében számolt be az ügy folytatásáról: az érem elkészült, Santarcangeli ajándékba kapott egy példányt és még nyolc-tíz darabot rendelt belőle. Ennek ellenére Borsos csak öt példányt öntetett, amiből négyet átadott neki. Az író azonban nem tudott fizetni, s csak ígérgette, hogy eljuttatja Borsosnak az érmek árát. „A véleményemet nem közlöm, Rád bízom. Nem szeretnék találkozni vele, az bizonyos. Nem az ingyen éremről van szó (akit én nem is ismertem), hanem a viselkedésről” – írja Borsos Takátsnak.
Egy 1982-es levélben tesz utalást Borsos arra, hogy Takáts Gyula kérésére vállalja, hogy érmet készít Lipták Pálról, akinek „nevét a csabai nyomda szép kiadványaiból” már ismeri.
Igen érdekes Borsos viszonya az íráshoz, amelyről több levelében említést tesz. 1961. november 9-én egy Henry Moore-katalógus kapcsán hangsúlyozza Borsos, hogy ő nem író. Az említett – s Takátsnak nem általa megküldött – katalógust neki kellett megírnia, de nem volt büszke rá: „nem volna képem költőnek, írónak elküldeni, mivel nem tartozom az író festők és szobrászok közé.”
Borsos Miklós „Visszanéztem félutamból” című önéletrajzi kötete 1971-ben jelent meg. 1971. szeptember 3-i levelében írja Takátsnak, hogy hármas levél- és vendéghullám árasztotta el: gratulációk a könyvéhez, aztán 65. születésnapja alkalmából és a Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetés elnyeréséhez. Keserűnek tűnő hangon, panaszkodva írja a művész: „Hogy mért büntetnek engem a könyvírással, azt nem tudom. Szobrász vagyok, nem író, az írót büntessék, mert mért író! De úgy látszik, Dérynek van igaza: »aki könyvet ír, az író«. Viselni kell a következményeket.”
A levelek utalnak arra is, hogy Takáts Gyula megküldte egyes köteteit Borsosnak – aki egy 1973-as levelében írja, hogy felesége, Buba olvassa épp a megküldött kötetet, hisz „az övé minden könyv jus primus lectis-e” [első olvasásának joga].
1961-ben a „Virágok virága” című kötetet így méltatta Borsos: „nagyon tetszik a hangja, a képek, amint összeadod régi idők – immár – szimbólummá szűrődött vagy növekedett alakjait, képeit a mi kis mai életünkben az érdemes mondanivalókkal.”
1973-ban a „Sós forrás”, 1975-ben a „Száz nap a hegyen” című köteteket küldte meg a költő Borsoséknak. 1981-ben három kötetet is megköszön és megdicsér a szobrász („szép kívül, belül”, „nagyon szép, mint mindig”), de hogy melyek voltak ezek, azt nem tudhatjuk biztosan: 1981-ben csak a „Kimondani” című kötet jelent meg, 1980-ban viszont kettő is, a „Százhúsz vers” és „A semmi árnyéka”. Az 1982-ben kelt levélben pedig a „Helyettük szóljál” című kötethez gratulált Borsos.
A fennebbi témák mellett természetesen a mindennapi tevékenységek, elfoglaltságok, nehézségek is felbukkannak a levelekben. Borsos két levélben is ír egyik hobbijáról, a hegedülésről. 1969. március 9-én arról számol be, hogy tíz napot Hévízen töltött: „Ez életem első ilyen értelmes szabadsága volt. Nagyon kellemesen telt az idő, bár egész nap esett az eső, nem érintett, mert a Tó úgyis vizes, otthon meg hegedülhettem, amennyit akartam. Három Vivaldi concertet vittem és abba merültem bele.”
Az 1973. március 6-án kelt levelében pedig örömmel újságolta Takátsnak, hogy összeállt egy „részben profi, részben amatőr együttes”, amely Corelli, Vivaldi, Scarlatti műveit játssza. A levél folytatásában ismét tetten érhető Borsos iróniája és malíciája: „baráti bemutatókon voltunk, melyek után sajnálattal kell »élveznünk« az egymás iránti utálatot, ami, azt hiszem, egészséges irodalmi és művészeti életet jelent. Nem szép, de megnyugtató.”
A Takáts-hagyaték utolsó Borsos-levele 1982-ben keletkezett, későbbi levél eleddig nem bukkant fel, bár biztosra vehető, hogy a két művész Borsos 1990-es haláláig kapcsolatban maradt. Mint láttuk, Takátsot és Borsost életpályájuk egyes momentumai, a vidéki indulás, az időleges mellőzöttség és a későbbi siker és elismertség rokonították egymással, de személyiségjegyeikben is hasonlóságokat fedezhetünk fel: mindkettejük számára elengedhetetlen volt a természet közelsége és az alkotáshoz szükséges magány is, s mindketten az (ön)iróniából kovácsoltak saját maguk számára védőpáncélt. Így tehát nem lehet véletlen több évtizedes barátságuk. Végezetül idézzük Borsos Miklós 1976. szeptember 1-jei levelét, amelyben megköszönte Takátsnak a 70. születésnapja alkalmából írott gratulációt, s kissé beletörődő hangon tette hozzá: „Nem nekem való a dicsőség. Magányra vágyok, mint Jónás.”
