Takáts Gyula épp 110 esztendeje, 1911-ben született, a trianoni nemzet- és országvesztés előtt nyolc évvel. Az embereken erőt vett lelki trauma, a szülői házban és az iskolában hallottak az élénk fantáziájú, gazdag szókincsű kisfiút meglepő tettre sarkallták, hazafias verselményeket írt, amelyeket tabi nagyapjának is elküldött. Lelkesült válaszában a nagyapa arra figyelmeztette, hogy „a tehetsége küldetés: ezért mindig arra törekedjen, hogy hűséges és hasznos fia maradjon a hazájának”. Ezzel a küldetéstudattal indította útnak a nagyapa költővé avatott unokáját.

Nyilvánvaló, hogy 70 évvel a 48–49-es szabadságharc elbukása után, Trianon árnyékában mást jelent ez a küldetéstudat, mint a nemzeti romantika idején. Ez már nem a lánglelkű váteszek kora. Épp ezért is izgalmas kérdés, hogy ez a küldetéstudat hogyan nyilvánult meg, hogyan jutott érvényre Takáts Gyula életművében. Erre keressük a választ.

Huszonhárom-huszonnégy éves, amikor papírra vetette azt a fogadalmat, amelyhez élete végéig hű maradt.

Széptájú Somogy! Szívemre nőttél!
S ha lódulok, a lelked visszaránt!
Tölgyeid lombja, mint méhes dönög:
sok emléked hívó kakuk-madár.

Sokan csak ezt a négy sort ismerik a gazdag életműből. Pedig Somogynak és a homlokát koronázó Balatonnak kevés színesebb tollú, festőibb szavú poétája volt nála. Kifejezésmódjának gazdagságában talán csak egyvalaki hasonlítható hozzá, az ecset lírikusa, Egry József.

Korai kritikusainak egy része a pannon Dunántúl és a Balaton bukolikus-idilli, egyéni hangú énekesét látta benne.

Valóban csak bukolikus idill, latinos műveltség, elvonulás, intellektuálisan magas minőségű életszemlélettel és életformával létrehozott alkotás lenne Takáts Gyula életműve, amelyhez szép keretet ad a somogyi és balatoni táj? Ennyi lenne a művészi küldetéstudat? Ha az életmű egészét nézzük, hamar rájövünk, hogy nem. A küldetés többre, hasznos szolgálatra szól. És Takáts Gyula számára ez kétféle módon képzelhető el: értékmentéssel és értékteremtéssel. Minden mozzanat, ami az életében és az életművében történik, e köré a kettősség köré szerveződik. Tehát amikor Takáts Gyula Balaton-attitűdjeit vizsgáljuk, célszerű és célravezető ebből a két aspektusból közelítenünk.

Takáts Gyula első találkozása a Balatonnal szinte szimbolikus helyszínen történik. Egy gyerekkori édenkertből csodálkozik rá először a Balatonra. Egyikéből azoknak a kerteknek, amelyek számára mindig is egyfajta sajátos, egyéni, mitikus színteret jelentettek, a tudás, a bőség, a világ/teremtés, a rend, a béke, a természet és az ember egymásra utaltságának-találásának és harmóniájának színtereit.

A tabi kert ez, ahol az elszabadult, felfordult babakocsiból kibukva először érinti lába a földet, először öleli át egy fa derekát, először csimpaszkodik a fölébe hajló gyümölcsért… hogy aztán a tudás almáját majszolva nyugodtan bevárja a kétségbeesett felnőtteket.

„A dombok szinte már hegyek és ott, ahol a legmagasabbak, az Öreghegy, a Csibehegy, és a Kilátópuszta szárnya alatt egy széles völgyben füstölög Tab, az én községem. Az udvar mögött – amelyben legtöbb volt a rezedavirág, amely a pince tetejére is föltelepült a kardos nőszirom közé –, a gyümölcsös terült el. Annyi fa és jól ápolt törzs öntötte a termést, hogy elszámolni ki tudná?

Meszelt törzsű fák és szabályos ágyások néztek egymásra a léckerítésen át. Dinnyék, spárgák, paprikák versenyeztek a legnemesebb fajtájú gyümölcsökkel. Ilyen gazdag föld az én szülőföldem, ahol egyetlen telken is a gyümölcsészet, kertészkedés és méhészet, szőlészet bukolikus mesterségei az életet és a derűt erősítve versenyeztek egymással.

Innen a veteményes kert végétől a Csibehegy szőlős és meggyfás házáig futott egyvégtébe a telek. Nádas vadkacsákkal, rét fürjekkel, szilfaligettel, ahová a húsvéti nyúl tojásait rejtették szüleim, és mindezt középütt fürge patak szelte át. Ez a patak volt legkedvesebb játszótársunk. A patak volt maga a hős, kinek kegyetlen sorsát meséinkben örökké szövögettük. Valamikor csak kertünkön át folydogált ez a Kis-Koppány, de titka belém itatva ma már sokszor kísértet a lelkemben.

Ha a ritkás szőlőnkből, a meggyesen át a hegyre futottunk, a hárserdő alól kikukkant Bálványos és a tó. Nem az egyszerű természeti szép volt ez innen, hanem ihlető, igazi tanító. A komolykás kék derű innen szökött rám a tó szilvahamvas vizéből, melyen Tihany, mint rózsaszín-lila hajó libeg. Ott alszik András király – mondogatták –, a hajóként lengő félsziget koporsójában, melyet valóban, mintha a szántódi rév kötött volna partjainkhoz. E helyről a lélek is átveszi a löszből simított, széles hullámzású táj derűs lendületét.” (Egy kertre emlékezve – Ahol gyermek voltam: Somogy)

És lám, a gyermekkor tavának hamvas képébe már bekúsznak a történelmi valóság véres képei: a pogány Koppány patakjával átellenben a koporsós Tihany, a keresztény András király emlékével. Elcsendesült derű borul a gyermekkor titkaira, hogy aztán a kiskamaszra elemi erővel törjön rá a különös, idegen világ – mégpedig a „Balaton kölykének, a ronda Fekete országnak”, azaz a Nagyberek – megismerésének vágya. Ez a Takáts Gyula idejében már jórészt letűnt, de még mindig változóban, alakulóban és tűnőben lévő világ aztán annyira elragadta magával, hogy a gyermekkori élményeket megörökítő ifjúsági regényén túl még további három, más-más műfajú művében és még számtalan esszében, visszaemlékezésben is foglalkozott vele (Pl. a nagylélegzetű Ady versét idézve, Séta bölcsőhelyem körül c. esszé, a Tükrök szava – Betűk arca c. kötetből). Sőt megkockáztathatjuk, hogy későbbi, Balatonnal kapcsolatos közéleti szerepvállalásaiban is szerepe volt.

Takáts Gyula a pécsi Erzsébet Tudományegyetem földrajz, geológia és filozófia szakos hallgatójaként 1934-ben nyújtja be doktori disszertációját. Tárgyköre a Somogyi Nagyberek – Adatok a Somogyi Nagyberek gazdaság- és településföldrajzához. A doktori értekezés tételei: A berek hajdan és a csatornázás után; A berek településeinek történeti vázlata; A települések és azok kapcsolata a berekkel; A gazdasági élet fejlődése a berekben.

A hallatlanul érdekes írás gazdag leírást ad a táj kialakulásának földrajzi okairól, a tájszerkezetről, a táj gazdasági hasznosításáról egészen az 1770-es évekig, azaz a Mária Terézia és József császár alatti időkig, az első csatornázási kísérletekig, majd az 1800-as évek elején beinduló komolyabb vízszabályozásokig, a Balaton vízszintjének 1 méterrel való csökkentéséig, a vízimalmok, sárvizek „regulatiojáig” visszanyúlva. A vízgazdálkodási munkálatok áttekintése értelemszerűen a disszertáció megírásáig terjed (1934). Emellett rendkívül gazdag levéltári adatolással bontakozik ki a Nagyberek településeinek történelme, a török idők, majd az azt követő betelepítések népességi és kulturális hatásai… érzékletesen bontja ki a lakosság szociális és életkörülményeit, megélhetési lehetőségeit, foglalkozási strukturáltságát, a táj állat- és növényvilágát és sok egyéb más jellemzőjét. Megalapozott témaismeretéről nemcsak a számos statisztikai tábla, de rajzai és saját kezűleg készített 1:75 000 léptékű térképe is tanúskodik.

Valóban csupán egy nívósan elkészített doktori disszertáció a Somogyi Nagyberek? Nem csak, hiszen Takáts Gyulának volt hova emelnie munkájának színvonalát: már a XIX. századtól vannak Magyarországon kitűnő társadalomtudósok, akik statisztikai, geográfiai ismeretekkel is felvértezve rögzítik a magyar tájegységek földrajzi, társadalmi, történelmi, demográfiai, kulturális stb. jellegzetességeit. (Magda Pál, Fényes Elek, Hunfalvy János, vagy épp a kiváló Borovszky Samu történész, helytörténész.) Mi más lehetne ez a dolgozat, mint a leghitelesebb értékmentés, értékfelmutatás, méghozzá egy olyan időszakban, amelyben ez a tájegység ugyan demográfiailag kívül esik a „Schwäbische Türkei” határán, de a későbbi, tragikus német birodalmi elképzelések szerint egyértelműen majdan Németországhoz csatolandó terület lehet.(1) Nem mellesleg Várkonyi Nándor tíz évvel később hasonló indíttatásból írja meg a Magyar Dunántúl című könyvét, amelyről a Sorsunkban Takáts Gyula is kritikát ír.(2)

A „Balaton kölykének”, de még inkább a Nagyberek lakóinak a sorsa továbbra is foglalkoztatja, és mélyen átérzi az életkörülmények drasztikus átalakulásával járó emberi traumákat, tragédiákat. Világosan látja, és láttatni is akarja, hogy a természet pusztulása maga után vonja az emberi értékrendek, erkölcsök pusztulását is. A Vágják a berket (1942) című kisregénye szinte balladai hangvételben mutatja be az ott maradottak életét, veszteségeiket, küzdelmeiket, elbukásaikat. Az őket érő sorscsapások mintegy a természettel való szembefordulás, vagy a „természetből való kiűzettetés” következményei. Az itt élők valóban megszenvedik a változásokat; ha ellenállni nincs is módjuk, részt venni mégsem akarnak a berek felszámolásában. Jó példa erre az a mozzanat, amikor az egyes berekrészeken átvezető csatornázás kubikus munkáira a helyieket soha, mindig csak a szomszédos faluban élőket lehet felfogadni. A történet ellenállhatatlanul sodródik a gyászos kimenetel, a fiatalasszony halála felé, aki végül saját életük új helyszínén, a „vízháznál”, azaz a csatornazsilipnél leli halálát.

Évtizedek telnek el, és a Nagyberek továbbra sem engedi el Takáts Gyulát. Újra csak felbukkan ugyanaz a téma, a berek hajdanvolt, szépséges, múló világa, és sürgetve-parancsolón a vesző értékek megmentésének gondolata. Érdekes megoldást választ ehhez Takáts Gyula, a kényes témát ezúttal ifjúsági regényként dolgozza fel. Tizenéves gyerekek erednek a berek világának, őslakóinak, honos állatainak, mocsarainak, szittyóinak, lápjainak, mesterségeknek, fortélyoknak, szokásoknak és erkölcsöknek nyomába.

Nagyszerű kaland? Az is… „Forgott körülöttünk a világ… Forgott és tágult… A kócsag már fölrepült a hosszúlápi sziget ritkás szittyósából.” Várta őket a posványos, ronda berek, amelyik elfajzott a Balatontól, fekete, büdös és kávészínű, „nem ám kék, mint az anyja, amelyik kölykezte”, és amelyik mégis ezer meg ezer izgalmas titkot rejt, hófehér tollakat hullató kócsagokról, vízen legelő gulyákról és subanagyságú szigetekről, amelyik világ azért is olyan vonzó és csodás, mert ki tudja, meddig lesz látható, bejárható, megismerhető és végighajózható.

A Vitorlás a berken nemcsak a témája, a történetszövése vagy a benne szereplő események okán páratlan ifjúsági regény, hanem azért, és elsősorban azért, mert vérbeli mese. Helyszínei, szereplői, történetei száz százalékig igazak, dokumentálhatók, nyomon követhetők… és tetten mégse érhetők, mert egész egyszerűen eltűntek… és nem is oly rég… még száz éve sincs, és már nyomuk se maradt.

Ez, éppen ez az eltűnés adja ennek a kötetnek az igazi csillogását. Mindaz, amit igaznak, értékesnek, magasztosnak érzünk ebben a világban, szépség, indulat, erkölcs, virtus, lelkes, emberi nyelvet értő állatok… Hogy is monologizál Jurasich kapitány?

„Ez lassan egy olyan ország, amelyik ugyan a helyén marad, és mégis eltűnik. Hogyan?… Úgy, hogy még térkép sem marad róla… Mondd, ki ismeri ezt a berket? Eltűnik, és a régi lakói is elvándorolnak… Először csak ide a közeli pusztákra, majorokba, aztán onnan a városokba. Akik jönnek, már nem idevalók. Nem a berek fiai… Aztán, aki nem ide, az a temetőbe megy… ez a világ úgy tűnik el, hogy még az emléke se marad meg utána… Még egy térkép se, hogy mi volt itt. Elveszik nyomtalanul a mindent védő nádas. Egyáltalán tudja-e azt valaki, mi volt itt a török alatt? Még azt se tudják, milyen volt negyvennyolcban! Mert akkor se jártak benne, és senki le nem írta. És most talán jobban ismerjük? Legfeljebb csak úgy-ahogy… És közben elmennek mind anélkül, hogy megkérdeznénk őket. Elmennek az orrunk előtt a berkiek… engem szíven üt, hogy valami így tűnjön el. Így, jel nélkül. Hát ezért küldtem én az én Kolumbuszaimat. Ezért, hogy ne aranyat, de annál többet, egy térképen egy világot hozzanak… És tudom, velük van mind, aki csak szolgált az én hajóimon. Mert azok is sokat láttak, és akarom, hogy ezek a gyerekek is lássanak, és hogy megismerjék az én hazámat, amely az ő hazájuk is. Mert én sok országot láttam. Az útlevelemben azonban csak egy ország volt beírva, hogy a hazám.”

Mi is tehát a Vitorlás a berken? Ifjúsági regény, persze… de emellett roppant hangsúlyos üzenet is. Arról, hogy a Balaton és az azt környező világ micsoda hallatlan értéket jelent, arról, hogy ember és környezet, ember és táj, ember és természet micsoda végtelenül törékeny viszonyban áll, arról, hogy milyen óriási és előre szinte fel sem mérhető következményekkel kell számolnunk, tehát felelősséggel tartozunk a természet bármilyen átalakítása során!

A Vitorlás a berken valóban kalandregény. De nem csak „ifjúsági”, sokkal inkább – a „bugyellárisban gondolkodó emberrel ellentétben” – a hazaféltés kalandregénye. Talán ezért sem valamilyen szokványos kalandzáró történettel, hanem morális kérdésekkel zárul a regény. És Takáts Gyula végtelenül humanista optimizmusára jellemző, hogy ezt a hazaféltő üzenetet éppen egy ifjúsági regény kereteibe ágyazta. Talán nekünk is némi optimizmusra ad okot, hogy a regényt két alkalommal, 1971-ben és 1978-ban is kiadták. Lehet, hogy ideje volna újra.

Tévednénk ugyanakkor, ha azt gondolnánk, hogy részéről mindez csupán sóvárgó, fájdalmas, elégikus sirató lenne egy letűnt világ felett. Korántsem. Az ő számára a hazaféltés cselekvés: az értékek megőrzését, felmutatását jelenti – hogy a múlt ismerete hasznos tudás legyen, igazodási pont.

Ezért nem hagyja nyugodni az eltűnő Nagyberek, ezért veszi elő újra meg újra a gyerekkori emlékeket és az egyetemi, majd az „állástalan diplomás” évek alatt néprajzi gyűjtőkörútjain készített feljegyzéseit, az akkori bejárások során rögzített riportokat és rajzokat, hogy aztán 1985-ben pár kisebb lélegzetű levéltári évkönyvben (Somogy megye múltjából, Fonyód története, Nádi pásztorkodás halászás és madarászás a Nagyberekben című különlenyomatok), majd 1986-ban egy nagyszabású, máig hiánypótló néprajzkutató kötetben tegye közkinccsé mindazt, amit az eltűnő Nagyberek magával vitt (Somogyi pásztorvilág, 1986). „A sürgető feladathoz egy kérdőívet állítottam össze magamnak, hogy fölösleges kitérőket kikerülve minél többet rögzíthessek a jövőnek. Három-négy emberöltő családi szájhagyományát, megmaradt pásztori gyakorlatát sikerült így rögzíteni” – írja munkamódszeréről.

A kötet nemcsak a már említett témákat dolgozza fel, hanem kiegészül a somogyi kanászélet sajátos, helyi jellegzetességeket bemutató életével, továbbá a híres népművész, Kapoli Antal visszaemlékezéseivel és riport-vallomásaival, vagyis – egy művészi lélekkel megáldott juhászember élet- és művészetfilozófiájával. (E sorok írója számára nagy elégtétel, hogy a Somogyi pásztorvilág kötetet számos fiatal szakember ma is megkerülhetetlen szakkönyvként forgatja, diplomamunkák vagy gazdasági-gazdálkodási koncepciók kidolgozása során.)

Ami különösen érdekes, hogy a néprajzi gyűjtésben meginterjúvolt szereplők és az általuk elmondottak megegyeznek az ifjúsági regény nádi embereinek, őslakosainak nevével, meséivel, misztikus történeteivel, a különféle mesterfogások, a nádas rengetegben való eligazodáshoz szükséges praktikák, ismeretek, tudnivalók ismertetésével, ily módon is a hitelességet hangsúlyozva – ahogy már Arany János is figyelmeztetett: „Nem mese ez, gyermek!”

Illusztrációk a Somogyi pásztorvilág című kötethez

Persze, az értékmentő néprajzi gyűjtőmunka mellett lírai élményt is jelentett.

„A Nagyberek világa a legkülönösebb költői iskola. Igen, ez volt az én lírám igen érzékeny, egyik legszívenütőbb terepe. A már ismert könyvek és képek, a betűk és színek-formák piacában az elvonatkoztatott, valami magasabbra és egyben a magamra utaló, a létezés és a pillanat és az élet értelmére figyelmeztető, természetes környezet felszólító valósága.

Szerencse, hogy igen korán, diákfejjel ismertem meg ezt a világot. Így belenőhettem a világot teremtő tanításba. Végigeveztem és tolófáztam, mint a pákászok. Tapintottam iszapját, kóstoltam halát, láttam kócsagjait és krokodilcsukáit, szagoltam a menta-mocsár-nyárfa legbódítóbb, kényes illatát. Hallgattam, tanulhattam, a madár- és hal- és békavilág és kagylók, csigák gazdag szótárát. Álltam úgy a láp mélyén, hogy már csak az ösztön segíthetett. Megismertem a rettenet és az önerő, a szabadulás és rejtett szépségek világát. Nem makett terepasztalon és betűkből ismertem. Nyakig a valóságban taposva vízililiomok, nefelejcsek és vízitökök alig mozgó vízereinek partján és rejtett, már-már költői, már rég elsüllyedt, berki kis és nagy Atlantiszok szigetein jártam, tanultam én.

Természettudomány, líra és néprajz volt ez a világ…

Kút című, első verseskötetem versei rögzítették ezt az emberi és lírai légkört. Ma is szívesen ütöm föl lapjait. Ez a különös, versszülő magány és berki távlat szólít, és ezek az ízek a Lápi remete-zsoltár, Magány, Keleti rózsafüzér, Hajnali fürdő, Fonyód-hegyi est című verseimből. Ezek már végigkísérnek életemen…” (Jegyzetek – Válaszok – Vallomások, Tükrök szava – Betűk arca, 1985)

És mit nyújtott a Balaton, az 1936-ban megépült családi villával, az öreg hárs- és tölgyfás telken, épp szemben a Badacsonnyal?! Csupa életörömöt! A vízi sportok megannyi válfaját, horgászatot, vízi- és gyalogos túrázásokat, szerelmeket, barátságokat…

„Fonyód így lett egyre inkább nemcsak témát, világot sugalló környezet, de szép, tóparti munkahelyem is. Tág panoráma és kikötő, strand és horgászparadicsom Pannónia közepén. Szemben vele egy másképp jellegzetes, történelmi, mediterrán tájjal, melynek meg Badacsony volt a kikötője. A fonyódi kettős móló mindig küldött és fogadott. Képletes értelemben is mindig más-más szellemi útra sarkallt. És mindig kitárta a karját, mert hozzánk mindig jött vendég. Már a loggiáról láttam, ki érkezik.” (Jegyzetek – Válaszok – Vallomások, Tükrök szava – Betűk arca, 1985)

Valóban, az egyetemi évek utáni pár év egy csaknem felhőtlen időszakot jelentett számára, már csak azért is, mert immár két biztos bázisa is volt a „Kaposvár kikötőjének” titulált Fonyódon, a szép villa, ahol közeli barátait láthatta vendégül, és kedvesének, Gallé Kornélia gyógyszerkisasszonynak bohém „szalonja”, ahol a korabeli művészvilág szinte minden jelentős szereplője megfordult. Ennek az időszaknak a lírája az ifjúság dicsőítése: csupa szín, csupa fény, látvány, mozgás, csupa változás, táji gazdagság, erőpróba és gyönyörködés.

„A part már messze van mögöttem.
Remeg szép rózsapárás ködben…
Hozzátapad a láthatárhoz
s a végtelen forró körében

libeg, mint kék szalag a szélben.
Hasad a víznek sűrű fodra.
Szétfejtem apró zöld bokrokra.
Tüdőmet, izmomat kísértem,

s tán téged is, nagy égi-őröm,
amint e vízzel így vesződöm.
Úszom a roppant zöld elemben,
mely hat földet ringat kezedben,

és életem tehozzád tágul,
hozzád, ki lényeg és a kezdet,
ki a semmiből kiemelted.
Mint szép, zöld sejtnek barna magja,

úgy fekszem ép a sűrű habba
és hallgatom, mit zúg a mélység.
Csigák, források szűz dalával,
így játszom én a kék halállal…..

(Vízen)

Hivatkozások

1 Gerhard Seewann: A magyarországi németség történetének főbb csomópontjai. Árkádia.

2 Takáts Gyula: Könyv Pannóniáról. Sorsunk, 1944/8., 495-497.