Valamikor áthajóztunk a másik oldalra.
Valamikor, régen. Akkor még minden
más volt. Ennek mintegy ötven éve, na,
nem éppen annyi, talán csak negyvenhat.

Olyan voltál, amilyen voltál, amilyen már
nem vagy. Olyan voltam, amilyen voltam,
amilyen már nem vagyok. Akkor még élet.
És te is – még éltél, nem isa por es hamu.

Áthajóztunk a másik oldalra, és mentünk
fel, fel, valami kilátóhoz. Aznap annyira
minden egész volt, te meg én, voltak még
távlataink, hihettük, hogy miénk a világ.

Most te ott, a másik oldalon, ahova majd
én is egyszer. Közöttünk valami végtelen
víz, Kháron ladikja jő, ha az idő elérkezik,
pénzt adok azon a napon a csónakosnak.

Tudom, nem mozdulsz többet. Várod,
átal menjek a nagy vizen, fogaim közt
ezüst tallér, ahogyan azt illik. Talán ott,
amikor találkozunk, újra a régi leszel.

Valamikor áthajóztunk a másik oldalra.
Valamikor, régen. Balaton, víz, napsütés.
Akkor még minden más volt. És te is
éltél, ahogyan mi is – mindannyian.