Rényi Krisztina már évek óta megajándékoz minket a közösségi oldalon közzétett, különleges naplóként is felfogható fotóival, amelyek a Balaton évszakonkénti színe-változásait, a természeti jelenségek által kiváltott pompás légköri jelenségeket és a tóhoz kötődő madárvilág életét mutatják be olyan közelről és bensőségesen, ahogy mi sohasem látjuk. Persze mi is észrevesszük a hatalmas, vörösen izzó napkorongot vagy a tó vízének világoszöldből sötétzöldbe, sőt haragos zöldbe váltó hullámait, és ha szerencsénk van, láthatunk egy-egy elmélázó, magányos szürke gémet is. Látjuk az olykor az emberi lárma elől a nádas menedékébe vonuló vadkacsacsaládot, vagy éppen a vihar közeledtével sötét, tintafestékszínűre változó felhőket is, miközben valami védett helyet keresünk. És az is előfordul, hogy le is fényképezzük, amit látunk, emlékül, hogy hazavigyük, mint egy ott vásárolt kedves és vidám szalmakalapot. Mert mi csak átutazók vagyunk ezen a tájon, nem élünk nap mint nap együtt a tóval, és valójában nem is nagyon akarjuk megismerni. Egy táj mélyebb megismeréséhez és egy művészi felvételhez idő, türelem, technikai tudás, de főként vizuális tapasztalat, kompozíciós érzék, vagyis művészi készségek szükségesek.
Ezért nem véletlen, hogy az első igazi tájfotográfusok a festők és illusztrátorok közül kerültek ki. Daguerre akadémikus festő volt, mielőtt a gépet használta volna. Nadar és Carjat, a 19. század két nagy fotográfusa is rézmetsző, illetve karikaturista volt. De nagy általánosságban elmondható, hogy a 19. században még elképzelhetetlen volt, hogy egy festő az ecsetet kamerával cserélje fel. A legtöbb modern festő viszont, így Degas, Bonnard, Vuillard, Kirchner vagy Gabrielle Münter és Kandinszkij is szenvedélyesen vonzódtak a kamerához, bár ők nem a tájat örökítették meg, hanem közvetlen környezetüket fényképezték, vagy valamilyen meghatározott céllal használták a kamerát, mint Ernst Ludwig Kircher, aki aktfelvételeket készített a barátairól, hogy ezeket használja festményeihez. A fényképezés mint művészeti tevékenység hosszú és igen érdekes, kísérletekben gazdag utat járt be nemcsak technikai értelemben, hanem „műfaji” tekintetben is. A portréfotó különböző típusaitól a cliché-verse-ig, amely a barbizoni festők között volt népszerű, és tulajdonképpen a grafikai és fotómechanikai eljárásokat ötvözte, egészen a kamera nélküli „fotózásig”, amelynek egyik nagymestere Moholy-Nagy László volt.
A tájfotó mint önálló műfaj Európában a kitűnő svájci művész, Albert Steiner (1877–1965) nevéhez fűződik, akinek tűéles felvételei az Alpok hegyláncairól rendkívül népszerűek voltak. Megdolgozott érte, hatalmas fotóapparátust cipelt magával, és órákig várt, míg olyan kedvező fényviszonyok jöttek létre, amelyben a hatalmas hegyek panorámája egyszerre volt távoli látkép, ugyanakkor „kézzelfogható” közelség. A tájfotó nagy mesterei azonban sokáig az amerikaiak voltak. Eugen Watkins, William Henry Jackson, Anselm Adams, akik a csodás Yosemite-völgyet és a coloradói hegyekben lévő Yellowstone környékét örökítették meg, és képeikkel hozzájárultak ahhoz, hogy ezeket a területeket védetté nyilvánítsák. A természetfotográfia célja tehát az, hogy olyan tájkép készüljön, amelyen nem látható semmilyen emberi beavatkozás nyoma, és amelyen az élőlényeket természetes életkörülményeik között örökítik meg, de természetesen ennek is számtalan válfaja van a mikrofotózástól az égi jelenségek, csillagképek felnagyított leképezéséig, vagy állatok életéről készített „zsánerekig”.
Rényi Krisztina már évtizedek óta a Balaton partján, Szemesen él. Fotói egy DMC-FZ 200-as (Panasonic) kamerával készülnek, állvány és minden egyéb különleges fotótechnikai felszerelés nélkül. Ha csodálatos felvételeit jól megnézzük, akkor észrevesszük, hogy ő igazából fest. Hol a légköri jelenségek által létrehozott színes csodákat, hol a víz és fény játékának ezernyi változatát, hol pedig a madarak életének különleges pillanatait ragadja meg a gép segítségével. „Bár nem vagyok profi fotós, és a gépet sem tudom igazán úgy használni, ahogy kellene, de mindig velem van, ha kimegyek a házból az öreg tacskóimmal sétálni. Amit csinálok, az inkább szemlélődés, rácsodálkozás Isten nekünk szánt, csodálatos világára. Amit nekünk ajándékozott, és amit most tényleg tönkre akarunk tenni. Itt is, ahol még van némi természet az épített világon kívül. Illusztrátor vagyok, és illusztrálom mindezt. Jó lenne, ha mindez a gyerekeink kezébe kerülne, mert ők a jövő” – mondja Krisztina. És mi csak reménykedhetünk, hogy tényleg így lesz.