A kultúra és intézményeinek állapota az emberi társadalmak legpontosabb és talán legkegyetlenebbül őszinte tükörképe. Állapota alatt pedig nem csupán a „kirakat” – a rendezvényeket, kiállításokat, különféle társadalmi csoportok részére szervezett programokat és azok – tartalmát értjük, hanem a bennük folytatott szakmai tevékenység gyakorlásának feltételeit, színvonalát, eredményeit, kiszámíthatóságát és rendszeres, a programok mentén megvalósuló, differenciált hasznosulásukat is. Utóbbi egyre inkább háttérbe szorul, lenézetté válik, elsikkad hazánkban. Leginkább nem az intézményben dolgozók szándéka, célkitűzései, sokkal inkább a működ(tet)és, a fenntartás, a szakszerű, megalapozott tervezés fokozatos ellehetetlenülése okán.
Az most túlságosan messzire vezetne bennünket, ha azt is bonckés alá vennénk, hogyan jelzi a kultúra mindennapi állapota, a kulturális intézmények tevékenysége a szóban forgó társadalom oktatási-képzési színvonalát. Csupán annyit jegyzünk meg összefüggésükről, hogy a kultúra állapota az oktatás állapotának, társadalmi beágyazottságának szintmércéjében a jéghegy csúcsa. A Csomolungma – ahonnan az egész rendszer egyszerre áttekinthető, értékelhető.
Témánk érdekében kissé leegyszerűsítve a modern polgári – más szóval civil – társadalmak a választójogi törvénykezés kiterjesztésével („demokrácia”), a gazdasági hatalom közjogi és közgazdasági értelemben vett differenciálódásával, felszabadításával („liberalizálása” révén) a 18. század második felétől kezdenek kialakulni, s e folyamat napjainkig nem zárult le. A polgárság pedig a társadalom középrétegeinek olyan elkülönülési és önszerveződési formáit hozza létre, amelyek többé-kevésbé egybeeső érdekek mentén hasonló cselekvési értékorientációt és társadalmi rendről alkotott elképzeléseket szülnek, s voltaképpen egy-egy ország politikai stabilitását határozzák meg. Mindenekelőtt úgy, hogy törvényekben biztosított alap- és szerzett jogaik révén lehetőségük van arra, hogy a gazdaság, a társadalom és a közélet – benne a kultúra – alakítását felkészültségük, érdekeik, ízlésük szerint formálják, tiszteletben tartva lakó-, honfi- és embertársaiknak jogait a közösen elfogadott törvényi kereteken belül. Magától értetődően ugyanez vonatkozik a társadalommal szemben érvényesülő kötelezettségeikre is.
Egyszerűbben, plasztikusabban fogalmazva a polgári, vagy civil társadalom voltaképpen azon alapszik, hogyan szervezi meg saját magát. Az önszerveződő társadalom legkülönbözőbb érdek- és értékcsoportjai jogokat szerezhetnek, e jogok lehetőségeket és felelősséget biztosítanak nekik, melyből a társadalommal szemben, illetve a társadalomért vállalt kötelezettségek fakadnak. Alapkövei a gazdasági-társadalmi demokrácia („népszuverenitás”), az emberi jogok (egyenjogúság, „emancipáció”), a jogállam, a liberalizmus és a nyilvánosság. Utóbbi az állam és a társadalom viszonyának új formája – a csoportos identitások által kiszínesedett többségi társadalom. A citoyent az ismeretei, a tudás, társadalmi viszonyulásai és kapcsolatai határozzák meg. Nem a véletlen műve, hogy a világlátott Széchenyi István 1802-ben a Magyar Nemzeti Múzeum létrehozására ajánlja föl birtokainak egy évi jövedelmét, majd 1825 késő őszén a pozsonyi országgyűlésben a Magyar Tudományos Akadémia megalapítására tesz indítványt. A modern polgárságnak ugyanis – természetéből és történelmi fejlődéséből következően – saját(os) kulturális igényei fakadnak, melyek kielégítésére a társadalmon belül önszerveződik.
Miközben Európa szerencsésebbik felén ezek a folyamatok lassan két évszázados múltra tekintenek vissza, idehaza járatlan utat képviselnek. Hozzávetőleg úgy álltunk ebben a társadalmi-kulturális versenyben úgy 20 évvel ezelőtt, mintha a zalaszentiváni állomáson egy TGV állna az egyetlen motorkocsiból álló egerszegi vicinális mellé. Két évtized alatt ezt a távolságot nekünk csak növelni sikerült…
Kivételek persze akadnak. Hogy nem kizárólag a fővárosban vagy megyeszékhelyeinken, arra álljon itt, ismételten Szigetvár. Az alig 10 ezer lakosú „kisváros”.
1868, a Pécs-barcsi (Gyékényesen át Fiuméval összekötött), majd az 1902-ben megnyitott kaposvári (1950-ig megyeszékhelye) vasútvonal indította el a várost a polgári fejlődés útján. Gőzmalom, cipőgyár, konzervgyár. Bankok, biztosító intézet, gimnázium. Lokálpatrióta polgárok, birtokosok (Salamonok, Biedermann, Bleichröder, Koharits és mások) önzetlen támogatása révén alakulnak egyletek: Szigetvári Önkéntes Tűzoltó Egylet, Zrínyi Miklós Múzeum Egylet, Szigetvári Várbaráti Kör, polgári fiú- és leányiskola, Közkórház stb.). Majd – ahogy az egész országban, a második világháborút követően – hosszú szünet. 1998-ban pedig a Szigetvári Kultúr- és Zöld Zóna Egyesület (a továbbiakban SZKZZ), Zentai Gábor iniciatívájára.
Az egyesületet szigetvári fiatalok hozták létre néhány sakktábla és kávéházi asztal mellett azzal a céllal, hogy a megyerendezéssel Baranyához csapott, „világvégére” szorult városkában jobban érezzék magukat. Programok, rendezvények szervezésével kezdték, a legkülönfélébb közösségi kezdeményezéseket valósították meg. Partnerük volt ebben a városi értelmiség egy része, a városban élő művészek, alkotók, egyesületek. Mindenekelőtt azonban Paizs József polgármester (2002–2010), országgyűlési képviselő, s rajta keresztül a kisváros vezetése. Paizs értelmiségi és rendkívül aktív közéleti ember volt, aki szívügyének tekintette a kisváros fölemelését. Tisztában volt vele, hogy ehhez két út vezet, karöltve: a gazdaság és a kultúra. Ritka madár volt már akkor is a hazai polgármesterek körében. Minden rendelkezésére álló segítséget megadott azoknak, akik egy szekeret ráncigáltak vele, igyekezvén a rendkívül korlátozott lehetőségekkel rendelkező városka fejlődését előmozdítani. Úgy tartotta, hogy a közösségi kezdeményezéseken alapuló fejlődés hozza a legtisztább politikai tőkét. 2014 óta a város (posztumusz) díszpolgára – már ha ez a hazai közélet számára egyáltalában jelent bármit is.
Zentai Gáborban és az SZKZZ-ben ideális partnerre talált szülővárosa. Az egyesület rendkívül aktív kulturális és közéleti szereplővé vált alig néhány év alatt. Láthatár Összművészeti Fesztiváljaival nemzetközi hírű művészeket is sikerült megszólítani. A működését elsősorban pályázatírásból fenntartó civil szervezet egy évtized alatt eljutott odáig, hogy az országban egyedüliként példaértékű kistérségi közösségfejlesztő hálózatot hoztak létre a Vigadó Kulturális Központban, módszertani központtal. Ezek célja az volt, hogy életre segítsék, kiegészítsék és megerősítsék a meglévő közösségi erőforrásokat. A várossal kötött közművelődési megállapodás keretében pedig az egyesület végzi a Makovecz Imre tervezte Vígadó Kulturális Központ üzemeltetését és látta el a város közművelődési tevékenységének döntő részét. Lényegében tehát a város legfontosabb rendezvényeiért felelős, többek között a szeptemberi, hagyományos Zrínyi Emlékünnepségért, melynek társrendezője.
Az SZKZZ ifjúságot segítő aktivitását – napközis táborok, ifjúsági kerekasztal, tanoda, tehetséggondozás – a szakma országosan is példaértékűnek tartotta.
Munkaerőpiaci programokat, képzéseket indított az egyesület, segítette a hátrányos helyzetűek munkalehetőséghez jutását, s átlátva a helyzet akutságát, egyre fontosabbá vált számára a komplex területfejlesztés. Ennek keretében tevékenyen részt vett új nemzetközi kapcsolatok kiépítésében, programok indításában (Csáktornya, Muraköz, Verőce, Szlatina/Szlavónia), a horvát EU-előcsatlakozás kereteit kihasználva.
Valamennyi programjában központi szerepet játszott a kulturális megújulás, frissülés, folyamatos fejlődés iránti igény.
Az SZKZZ – elsősorban Zentai Gábor és Pinczehelyi József – az ezredforduló környékén került szorosabb kapcsolatba a Kaposváron alapított Képírás Művészeti Alapítvánnyal (Bátai Sándor, Kelemen Lajos, dr. Winkler Ferenc), majd az Alapítvány szerteágazó kortárs képzőművészeti tevékenységén keresztül egy születőben lévő kortárs képzőművészeti műfajjal, az elektrográfiával. Az ezredfordulón országos civil szervezetbe tömörülő elektrográfusokból születik meg a Magyar Elektrográfiai Társaság (a MET), amely – a Képírással együtt – stratégiai partnerséget épít ki az SZKZZ-vel.
A Képírás Művészeti Alapítvány köré csoportosult kortárs művészek, irodalmárok 2000-től kezdve 14 éven át rendszeres kiállítói, rendezvényszervezői voltak a Művészetek Völgye – kezdetektől nemzetközi – fesztiválsorozatának. Zentai Gábor és az SZKZZ munkatársai közül a fotográfus Pinczehelyi József rendszeresen részt vettek ezeken a nyári programokon, majd 2010-től kezdve a Zóna is megjelent Kapolcson, Taliándörögdön, társrendezőként. A Völgyben a születőben lévő elektrográfia még nem volt igazán népszerű a szervezők körében, így Szigetvár a rendszeressé váló elektrográfiai kiállításokkal, a 3 évente megrendezett szimpozionokkal lassacskán a műfaj vidéki fellegvárává válik.
A Képírás éveken keresztül igyekezett kapcsolatokat kiépíteni az európai elektrográfusok irányába, beleértve potenciális gyűjtemény-kezdeményeket is, ám ezek közül csak a cuencai (Castilla – La Mancha), akkoriban javában alakulófélben lévő gyűjteménnyel sikerült. Azt is csupán átmenetileg, lévén az a gyűjtemény az alapító José Ramón Alcála kiválásával gyakorlatilag feloszlott.
Zentai Gábor és a Kaposváron élő, képírásos muzeológus Winkler Ferenc (e tanulmány szerzője) 2008-ban vetették fel első alkalommal egymás közt, valamely éjszakai utolsó kávé mellett, egy magyar elektrográfiai gyűjtemény létrehozásának lehetőségét. Talán magunk is megijedtünk egy kissé, mert rögvest azt mondtuk, jegeljük kicsit az ötletet. Lám, a nagyvilágban sincs ilyen jellegű, ismert kortárs gyűjtemény.
Egy múzeum létrehozása amúgy sem egyszerű feladat. Akkor még be is tartották a törvényt, mely előírta, mit tekintünk múzeumnak – szigorú szakmai és tartalmi, szervezeti és működési feltételek mentén.
Mindketten megfelelő helyet kerestünk egy ilyen intézménynek, és persze veszekedtünk is a többségén. A város ma se áll túl jól színvonalas kulturális tevékenységre – még szakszerű átalakítással is – alkalmas infrastruktúrában, a szigetvári vár pedig nem a városé. Számtalanszor körbejártuk a témát, végül csaknem egy évvel később úgy határoztunk, hogy vágjunk bele.
Minden alakulóban volt. A várban gyógyszállót kezdtek építeni, komoly belső átalakításokkal, amely aztán félbemaradt, így szóba se jöhetett. A Déli Kapuból az egyesület több lábon állásának stratégiája szerint étterem lett, a magtár pedig romos állapota miatt nem kerülhetett szóba. Maradtunk a Vigadónál, azzal a megjegyzéssel, hogy magunk is átmeneti otthonnak tekintjük, ha sikerül a gyűjteményt létrehozni.
Végül a MET-tel és a Képírással közösen tette le a Magyar Elektrográfiai Múzeum alapkövét – a létesítésről szóló okiratot – a Szigetvári Kultúr- és Zöld Zóna Egyesület, majd 2010 augusztusában ünnepélyesen meg is nyithattuk a 2006-ban elhunyt filozófus, esztéta, elektrográfus emlékére neki ajánlott intézményt, a Bohár András Magyar Elektrográfiai Múzeumot (BA MEM).
Zentai Gábor megdöbbentően korai haláláig működött is a dolog. Úgy, ahogy. Hiszen egy közgyűjteményi üzemnek, még ha az civil alapítású, működtetésű is, ugyanolyan feltételei voltak, amilyenek a költségvetésből gazdálkodó, közismert állami vagy önkormányzati fenntartásúaknak. A MET-nek és a Képírásnak nem voltak – ma is alig vannak – még saját működésükhöz elegendő forrásai is. Ilyenformán pedig a gyűjtemény fenntartásának szinte minden költsége az SZKZZ-re hárult. Az egyesület ezt vállalta is, és Zentai Gábor minden munkabírását latba vetette annak érdekében, hogy erőfeszítéseinket siker koronázza.
Ám a források, elsősorban is az EU-ból pályázhatók, 2010 után – a nagypolitikával együtt – struktúraváltozáson estek át. A megpályázható alapok szerkezeti átalakításával a Zóna kevesebb forráshoz jutott, aminek következtében a múzeumra fordítható összegek is jelentősen fogyatkozni kezdtek, az új önkormányzatot pedig tökéletesen hidegen hagyta, hogy van immár a városnak egy európai unikumnak számító kortárs képzőművészeti gyűjteménye. Minden jel arra utalt, értéket a BA MEM-ben semmilyet se látnak a városházán.
S nem csupán a BA MEM, úgy általában is a kulturális élet kezdett rendkívüli mértékben elszegényedni Szigetváron.
Zentai Gábor pedig kiutakat kezdett keresni a kutyaszorítóból. Meggyőződése szerint a helyi közélet aktív alakításával lehetett változtatni a kialakult helyzeten. Ekkor született az ő ösztönzésére a Szigetvári Emberekért Egyesület (SZEE), amely a város minden korosztályát összefogva igyekezett értelmes közösségi programokat adni a szigetvári köz- és kulturális életet nagypolitikai játszótérré züllesztő városvezetéssel szemben. Kicsit háttérbe is szorult nála ezért a Zóna. Hiszen végső soron az általa vezetett egyesület működési feltételeinek megváltoztatását szolgálta a SZEE is – jól bevált civil eszközként.
Négy, végtelenül hosszúnak tűnő, túlfeszített munkával, idegeskedéssel töltött esztendő elég volt a városi közhangulat megváltoztatására. A 2014. évi önkormányzati választáson elsöprő győzelmet aratott a SZEE: 7 önkormányzati képviselőt juttatott a közgyűlésbe, amely független polgármestert választott. Szigetvár Zrínyi útjára lépett. Ellenzéki önkormányzat irányítja mind a mai napig.
Az SZKZZ működésének alapfeltételei tehát helyben normalizálódtak, míg országos összefüggésben semmit se javultak. Az ellenzéki önkormányzat vörös posztónak számít a hazai nagypolitika rendszerében, s forrásokhoz is ehhez mérten jut. Vagyis valójában pirruszi győzelem született. A változás, a javulás alapjait ugyan sikerült helyben megteremteni, ám ez édeskevésnek bizonyult.
Ráadásul Zentai Gábor egészsége ment rá a küzdelemre. Halálos kór támadta meg. Betegen is adományokat gyűjtött ugyan a hagyományos adventi rendezvényeken, de valójában egyre kevesebb energiája maradt egyesületére, programjaikra, rendezvényeikre. Betegségét méltósággal, példamutató kitartással viselte, szinte haláláig részt vett szeretett közösségei munkájában. 2016. szeptember 18-án, rendkívül fiatalon, örökre eltávozott…
Mindezek következményeként a BA MEM, a Magyar Elektrográfiai Múzeum működésének feltételrendszere – annak alapításkori kondícióihoz képest – alig változott. A gyűjtemény egy helyben jár. Évente rendezünk egy-egy országos kiállítást, az utóbbi években már csak a Zrínyi Emléknapokkal összekötve. A háromévente megrendezett szimpozionoknak már nincs fedezete, pályázható forrása. Legalábbis az SZKZZ, a MET és a Képírás, vagyis az intézet alapítói számára. Így pedig egyre nehezebbé válik annak is a megőrzése, amit 11 évvel ezelőtt oly mindent elsöprő lelkesedéssel igyekeztünk létrehozni.
Persze az ügyek attól ügyek, mert akik kitalálták, megharcolták, értéket igyekeztek teremteni, azok ritkán adják föl. Az alap, vagyis az önkormányzati partnerség rendben volna a gyűjtemény irányába. Ha így marad, csak idő, kitartás, elkötelezettség és szakmai hozzáértés kérdése, hogy a BA MEM, a magyar elektrográfia eddig egyetlen közgyűjteménye – amely egyébiránt európai kulturális különlegesség –, jobb napokat lásson.
Témánk szerint arra igyekszünk választ adni, vajon mik az esélyei és buktatói annak, hogy bármely átlagos hazai kisváros országos, vagy akár nemzetközi jelentőségű (köz)gyűjteményt hozzon létre, és üzemeltetni is képes legyen azt. A szigetvári BA MEM példáján világos, hogy ehhez rendkívül sok mindenre van szükség, éspedig nagy- és helyi „politikai“ érdekektől függetlenül. A politikai és üzleti komisszárság világában totálisan elsikkad mindenféle szakmaiság. Márpedig enélkül lehetetlen olyan (kulturális) értéket létrehozni, amely valóban képes betölteni az eredetileg neki szánt szerepet. Amelyre – bizonyos értelemben – akár jövőt is lehetne alapozni.
Kell tehát legalább egy csapat. Lelkes, „munkaidőt“, energiát nem kímélő, együtt húzó, a helyben lakók által ismert és elfogadott társaság, mely következetesen munkálkodik világosan megfogalmazott, a széles nyilvánosság által ismert, többségileg elfogadható célkitűzések érdekében. Célkitűzései szakmai alapelveken nyugszanak, és alaposan átgondolt, alternatívákban kidolgozott stratégiá(ka)t követnek, melyeket legföljebb a mindenkori gazdaságpolitikai környezet akut változásaihoz szabad hozzáigazítani, az eredeti, szakmai célkitűzéseket egy pillanatra se szem elől tévesztve. E célkitűzéseket úgy szükséges megfogalmazni, hogy azok minél szélesebb társadalmi bázisra támaszkodhassanak, minél többféle érdeket képesek legyenek integrálni.
Szükség van olyan, sokrétűen összetett társadalmi nyilvánosságra és elfogadottságra, amely az elképzeléseket következetesen stratégiába illeszti, máskülönben értelmetlen harcot folytatunk – önmagunkkal, elképzeléseinkkel. A társadalmi háttérben feltétlenül szükség van szakmailag felkészült, tapasztalt, valódi civil szervezetekre – egyesület, alapítvány, közhasznú szervezet stb. –, amelyek rendelkeznek mindazzal az ismeret- és tudástőkével, ami nélkül megalapozott projekteket lehetetlen sikeresen végrehajtani. Leginkább pedig: fönntartani az amúgy se leegyszerűsíthető mindenkori kulturális környezetben.
Nélkülözhetetlenek a kulturális szakemberek. Hiszen autót javíttatni se pékműhelybe, fodrászhoz, vagy bakterhoz viszünk. Csak a megfelelően felkészült, elkötelezett szakemberek biztosíthatják bármely program, stratégia végrehajtását, hosszú távú fenntartását. Kiválasztásuk szinte mindig konszenzust igényel, hiszen a jó szakember nem terem minden bokorban. A szakmai fölkészültséggel egyenrangú azonban a szóban forgó kulturális intézmény működtetését átlátó tervezői, vezetési képesség. Óceánjárót se vezethet akárki.
A szükséges anyagi források és infrastruktúra megteremtése nélkül a legkorszerűbb elképzelés is fantazmagória marad. Ehhez szemfülesnek, kompromisszumokra és együttműködésre késznek kell lenni. A szükséges támogatás és tőke megszerzése, kivált a kultúra területén, ma Magyarországon fokozódó korlátokba, nehézségekbe ütközik. Sem a beruházások, sem a rendezvények nem azok látványától, hanem valódi tartalmától válnak közérdekűvé. A vásári népszórakoztatás a drótostótosság párja – semmi köze kulturális intézmények szakszerű üzemeltetéséhez.
Apropó: üzemeltetés. A stratégiai intézménytervezés alapkövetelménye. Amely intézetet nem úgy kezdtek el tervezni, hogy hogyan, miből fogják azt üzemeltetni, az látványberuházás marad. Az üzemeltetés ugyanis az életben maradást, a fenntarthatóságot jelenti. Manapság a „fenntarthatóság“ valamiféle varázsszónak tűnik. Pedig ez egyszerű szemfényvesztés. Ami nem fenntartható, azt vagy szakszerűtlenül tervezték meg, vagy életképtelen ötletből született. Kár, hogy erre idehaza egyre több példát látunk.
Ahogy a kurtán bemutatott szigetvári példából világosan látszik, bizony a címben fölvetett problémakör egyértelmű megválaszolása aligha lehetséges. Ami nem azt jelenti, hogy lehetetlen. Álláspontunk szerint, amennyiben képesek vagyunk az eredeti elképzelés(ek) megalapozottságához igazodó feltételrendszert létrehozni, akkor a válasz: igen, lehetséges országos vagy akár nemzetközi jelentőségű (köz)gyűjteményt megvalósítani a „világvégén“ is.
Számos európai példát látunk arra, hogy világvégi, eredeti tevékenységeivel rég felhagyott települések kitalálták önmagukat. Évtizedes munkát takar minden sikeres, közismert eset. Nagyváros – a Ruhr-vidék átalakult ipari központjait leszámítva – szinte nem is akad közöttük. Kivétel nélkül kulturális egyediségük, sokszínűségük megőrzése, fejlesztése, fenntartása révén váltak sikeressé.
Kutúra pedig ingyen sosem volt s nincs is, sehol a világon! A szellem, a gondolkodás, az emberi önmegvalósítás inspiráló „luxusa“ a kultúra minden megnyilvánulási alakjában igen sokba kerül. Ugyanis munkát takar. A legértékesebb munkát.
A szellemit. Amitől emberré váltunk.
