Ott állt tétován, a folyosó falának támasztva a hátát. Ezekben a percekben hol fiatalnak, hol öregnek érezte magát. Feltört benne a múlt, mintha minden létező képét egyszerre rádobálta volna.
– Mit keres itt? Miért jött ide? – ez járt a fejében.
Pár napja felcsillant a szeme, amikor meglátta a színház hirdetését: „amatőr színészeket keresünk”. Nem volt állása, hónapok óta hiába próbálkozott. Már úgy érezte, nem kell senkinek. Nem volt jövője, jelene sem. Csak múltja. Úgy döntött, megpróbálja.
A színház nagy volt és nyüzsgő, folyosói szűknek tűntek a több száz várakozó embertől, akár Jeruzsálem szűk utcái. Egyszer volt ott, egy szervezet hirdette meg az utat. Zsidóként ment ki. Akkor úgy érezte, hazaérkezett, és mégis idegen volt. Az ő hazája itt van, ezzel a sokat próbált zsidó szívvel. Elmosolyodott. Így ötven év felett kezd bölcs lenni.
Nagyon izgult, és ideges volt.
– Van értelme? – kérdezte magától.
Mire ezt végig gondolhatta volna, hirtelen felcsapódott a színpadi ajtó, kilépett a már korábban sem túl barátságos asszisztensnő, és számára felismerhetetlen hangon ordítani kezdte:
– 287-es…. Keeettőőőőőőszááááznyoooolcvanheeeteeees!
Ez az ő száma, akkor kapta, amikor a portán bejött. Meglátta a nő, hogy elindult feléje, és elhalkult:
– Jöjjön, és ott, a színpad közepén álljon meg, a lámpa odavilágít!
Egy halványan világító reflektor fénye volt, maga előtt tolva okkeres színét, a fényben pedig porszemcsék játszottak, furcsa cikázó történet… prológ.
– Ott álljon meg! – szólt egy másik női hang.
– Ez sem kedves – gondolta.
– Hogy hívják? – már magam sem tudom, úgy izgulok – gondolta, miközben halkan megszólalt: – Stern József.
– Nem halottuk. Hoooogy? – kiabált a nő.
– Stern József – válaszolta kicsit hangosabban, és már érezte, ki akar innen szaladni.
– Nem értjüüük – üvöltötte a nő. Ha ide jelentkezett, akkor beszéljen úgy, hogy a nézők is hallják!
Forgott vele a világ. Az apja mesélte neki, hogy a reggeli appelen kellett így kiabálniuk a nevüket… és mikor az apja beszélt erről, pont így adta elő, ahogy most ez történik. Félt. Összeszedte minden erejét és ordított:
– Steeeeern Józseeeeef!
Az eddig pusmogó asszisztensek, megbújva itt-ott a nézőtér szélén és a színpad homályában, elcsendesedtek. Meglepődtek érces bariton hangján, ami akkor úgy hatott, mintha bontották volna a színház falát.
– Azért nem kell ekkorát kiáltani – szólt egy mély hang a sötétből, ő volt a rendező. Fiatal, ennek ellenére sokadik darabját rendezhette már.
– Hol lakik?
– Debrecenben – válaszolta hangosan.
– Hány éves?
– Ötvenhét – és érezte, most szégyenkezik a kora miatt. Sok fiatalt látott kint a folyosón. Öregnek érezte magát köztük.
– Miért jelentkezett? Tudja, hogy ez egy nehéz szerep, és maga korban is idősebb, mint az eredeti karakter? Még a színészek is gondban vannak a karakter megformálásával.
Karakter? – gondolta. – Egész életemben a karakteremet formáltam.
A rendező ideges lett, hogy nem kap választ:
– Na, jó, mondja el, amivel készült, aztán haladjunk! Meg akart szabadulni ettől az embertől, ettől a Sterntől.
Stern József, micsoda egy fura név – tűnődött a rendező, és felnézett a karzatra. És a szeme előtt megjelenő képekkel ott maradt a tekintete a levegőben.
Stern, ahogy cikázni kezdtek a gondolatai, úgy eszmélt fel, nem válaszolt a kérdésre, de már választ sem várva gúnyosan rászóltak:
– Mondja a monológját, sietnünk kell!
Megalázónak érezte ezt az egészet.
– Miért így kell csinálni, emberibben nem lehetett? – gondolta. Eszébe jutottak az apja szavai, és mint aki elveszti a valóság és múltidézés közti kontrollt, hangosan mondta, amit akkor az apja gondolatai váltottak ki belőle. Dühödten kiabálni kezdett:
– Miért kell így kezelni? Miért nem lehet emberi hangon hozzám szólni? Nekem nem volt könnyű életem, de mindig arra gondoltam, hogy a Mindenható egy nemesebb, egy szebb feladat miatt próbál meg. Számodra ismeretlen, mi az, gyerekként apánknak, nagyapánknak segíteni a cipészműhelyben. Nem volt könnyű áthurcolkodnunk Nyírbogátról Debrecenbe. Tudod, mikor volt ez?! Tudod?! Amikor a falubeli zsidó fiatalokat kizavarták az egyetemekről, félúton a két világháború között. Ez már a múlt. Ez már nagyon a múlt. De a múltunkat ismerni jövőnk erénye. Akinek nincs múltja, jövője sem. A múlt az alap, ha tetszik, ha nem, és az a ház, amelynek nincs fundamentuma, elsüllyed, összedől.
Apám kántor volt, sokan csak a hangjáért jártak be a zsinagógába. A keresztények is ott ültek sorban, katolikus, református, mind, és hallgatták. Nem számított, ki milyen vallású, milyen hitű.
Stern megremegett. Eszébe jutott egy dal, amit az apja énekelt sabbatkor:
„Lecho dajdi…”
Csak két sort énekelt, zengett a színház nézőtere és ordítva folytatta:
– Fiam, tudod te, mit érezhetnek a szeretteid, amikor elvisznek munkaszolgálatba? Amikor mindenfélét hallani, és ott áll apád a behívóval a kezében, és tehetetlen a világ azzal a nyavalyás papírral szemben. És amikor menekülni kell. Mert csak zsidónak születtél. Közben siratni a családod tagjait, akikről futásod közben hallod, hogy meghaltak? Amikor azt hiszed, hogy vége minden borzalomnak, és örülsz, hogy akiket nagyon szeretsz, melletted maradtak? És hiszed, hogy élhetsz békében Erdély hegyei közt? S akkor, akkor kitoloncolnak, és újra marhavagonba raknak, mert zsidó vagy, mert magyar vagy, mert maaaagyaaar zsiidóóó vagy! És mikor azt hiszed, hazaértél végre, akkor is megmondják, mikor veheted a zsidó és a magyar levegőt, de együtt egyszer sem, mert nem lehet! Nem ildomos! És amikor apám péntek este titkon énekelt abban a parasztházban, ahol meghúzhattuk magunkat a kemence kéményének szabad nyílásánál, feljelentettek minket a szomszédok. Azt hitték, hogy rádiónk van. Pedig akkor már javában az ötvenes években bukdácsoltunk. És a sok nélkülözés és kilátástalanság mellett megelevenedik az elfelejtett kínzó érzéééés!
Dehogy tudod!
Apám jött haza munkából, megállt mellette egy autó, és betuszkolták. Egy vallatóirodába vitték, és ha az a másik szerencsétlen ember, aki összeverve félelmében azt mondja az apámra, hogy igen ő az, akkor lehet, soha nem látjuk viszont!
Te ezt nem tudod… és ne is tudd meg!
És amikor a fiad megkér, hogy ne mondd a többieknek azt, hogy zsidó vagy, mert bántani fogják érte? Ilyen lenne a világ tényleg?
Mi tesszük ilyenné. Zsidó?! Magyar?! Székely?! Melyik kell?! Melyiket mutassam?! Egyiket sem. Azért, hogy bánts bármelyikért is?
Azért nem! Inkább magamban tartom, és elviszem, a föld alatt nincs különbség!
Stern remegett, a dühtől, a kétségbeeséstől és attól, hogy ezt elmondta. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy elragadtatta magát.
– Ez a monológ melyik darabból van? – kérdezte a titkárnő.
– Ez? Ez a saját drámám, kisasszony – válaszolt, és megszégyenülve kiment. Nem is tudja, hogy jutott át az érdeklődő tekinteteken a folyosón.
Nem értette a világot.
Nem tudta, hol van.
Hosszasan állt a színház előtt.
Valaki megfogta a vállát. A rendező volt:
– Ne haragudjon, és köszönöm magának. A dédnagymamámat Sárának hívták, ő volt a varrónő a faluban. Weisz néni. A varrógépes Weisz néni. Köszönöm, mindent köszönök. Még látjuk egymást.
Sarkon fordult, és ahogy megjelent, úgy el is tűnt.
Stern akkor tért magához. Élvezte a tavasz hideg levegőjét, ahogy az a nyers faágak illatát hozta a belváros koszos gőzébe. Ránézett az órájára:
–Tizenegy óra, akkor már mehetek a kalácsért – gondolta, és elindult a Bajcsy-Zsilinszky utca felé, ahol a hitközség volt, hogy haza vigye a barheszeit, mint hetente mindig.