„Furulyázgattam. … Zsugáztam a srácokkal, a régi piszkos pakli nálam. … Nyertem is, fújtam is rá egy okarinadalt az utazó tengerészeknek. Ijesztő hosszú út. Öt nap, öt éjszaka, csak hogy téged láthassalak…” (Jack Kerouac: Úton)

Hát hol van az a Paloznak? És hol van az a Lovas? És hol van Baláca? És a római út? Nem a Káli-medence katedrálisában és évről évre megismétlődő templomi (zsib)vásárában, ami ugyanúgy kipukkadt, ahogyan a jazznek keresztelt, de annak nem nevezhető fesztivál – „az más műfaj: vér és verejték”(1) –, vagy a kerékpár gumija a címadó Paloznak Overdrive című versben.

Hol van Paloznak és Lovas? A neveikben sincs benne, hogy „Balaton”, vagy „fürdő”, hogy odavonzza a turisták ezreit. De ott van. A Balatonnál. Vidéki fiúként volt egy játékom: amikor Budapestről az M7-en jöttem a busszal haza hétvégente, és megláttam a „Fejér megye” táblát, mindig azt mondtam magamban: „Éljen! Éljen! Éljen!”. Így. Háromszor. Mert megkönnyebbültem, mert engedett a szorítás, amiről addig nem is tudatosult, hogy van. Hazaértem.

És most itt van Fenyvesi Ottó. Megérkezett, letámasztja a lyukas kerekű biciklit, egy kicsit leül, és elmeséli nekünk az útját, mielőtt megy tovább. Ijesztő hosszú az út, de ő csak jött, hogy velünk találkozzon, és eljátsszon a gitárján nekünk pár dalt. Ez a Paloznak Overdrive.

Hiába a túlhajtottság, az overdrive Fenyvesi Ottó a paloznaki lehajtónál érzi, hogy lassan hazaér. Van ebben a gyönyörű, augusztus végi, szeptember eleji napfényben egy csöpp Indian Summer of a Fenyvesi, ahogy Fenyvesi Ottó a lovasi ház teraszán ül, írnám, de ez csak részigazság lenne, hiszen a kötet szerkesztőjének kiváló munkája is mást mutat. Patak Márta a verseket válogatva egy lendületes ívvel rajzolja meg az eddigi életpályát: a gyermekkort és a képregényeket megidéző versektől (Chlorophylle és Minimum) egészen a jelenkorig. Ha filmet forgatnék a kötetből – mert lehetne és kellene –, a címadó Paloznak Overdrive című versnél Willie Nelson hangját hallanánk ahogy csak úgy mellékesen beledünnyögi a mikrofonba: on the road again… A kötetet záró vers, „A római úton” is az útonlevést, a folyamatosság érzését erősíti az olvasóban. A szabadvers is mintha feloldódna és Fenyvesi ösztönösen gyönyörű ritmust dobol: „ismétlem a részeg lódarazsaknak. / mondom a szarvval ékes bogaraknak.

A tekintet a lovasi ház teraszáról a láthatatlan, de mégis érzékelhetően jelen lévő Balaton víztükrébe tekint,(2) ahol megjelennek egy kalandos, tartalmas élet fontos szereplői és állomásai. Ott a víz hullámot vet… egy csöpp Rock and Roll, amott is fodrozódik, talán egy ragadozó hal rabol, vagy a punk életérzés, a mindenkori kereteket feszegető indulatok emléke az. A Balaton felett pára, talán Isten lelke lebeg, fények, formák lággyá, színessé és elmosódottá válnak, mint egy Egry József-festményen. Fenyvesi ír. Fenyvesi költ. Fenyvesi dalolgat és dudorászik. Fütyörészve, zsebre dugott kézzel ballag egy ősz suhanc, vagy talán tolja a kipukkadt kerekű biciklit, de közben a hosszúkörmű tündérek selyembugyija jár az eszében.(3) Szolgálja múzsáját menvén az ég alatt, s szerelmet nem álmodott még hej, senki szebben(4)…

Félreértés ne essék, ez nem bukolikus, idilli pásztor-költészet. Nosztalgia van benne, az igaz, itt-ott a tartalom miatt lehetne elégikus a hangulat, de ezek elektromos gitáron játszott, vad, nyers dallamok maradnak akkor is. Fenyvesi Ottó – egy gitáros Dionüszosz – az overdrive, a gitártorzító pedáljára lép, és úgy játszik nekünk, velünk. Játszik ismerős dallamokat a gyermekkorból, a kamaszkorból recsegve, torzítva, elnyújtva, hogy az ember indián táncot járna rá, éppúgy, ahogyan ő teszi unokájával. A felnőtt is táncolna fájdalmasan és röhögve, önmagát is kigúnyolva, néha az őrületig hajszolva magát, majd lerogyna csapzottan, lihegve.

Fenyvesi Ottó munkája

A lexémák kezelése, a visszatérő szókapcsolatok szerkesztése a teljes köteten át ad egyfajta epikus, majdnem azt írtam homéroszi jelleget a szövegnek: az egyes kifejezések ismétlődnek, verssorok átnyúlva kapcsolódnak egymáshoz, visszautalnak, mint az Odüsszeia sorai, vagy refrénként ismétlődnek. A Chlorophylle és Minimum legalább három ilyen fontos visszatérő motívumot tartalmaz: azt, hogy Antracit – aki a gonosz patkány a gyermekkori képregényben és Chlorophylle ősellensége – életfogytig tartó büntetését tölti egy ócska teáskannában. A másik ilyen lexéma: „végre béke honolt az egész vidéken”, és végül a mindent megmagyarázó „képregény volt az élet”. A betűket még nem ismerő kisfiúnak édesanyja olvassa fel csütörtökönként a képregényeket: az egész világ ebben a biztonságban és a képregények történésein át szűrődik le. Boldog aranykor, mondhatnánk, mert „a rémálmok az őket megillető helyre kerültek”, talán egy ócska teáskannába, és Antracittal együtt ott töltik életfogytig tartó büntetésüket. S amikor édesapja elégeti Fenyvesi képregényeit, gyermekkora is ellobban: Fenyvesi is bezárkózik egy ócska teáskannába. A vers nemzedékeken át üzen. Csak próbaképpen felolvastam egy részét négyéves fiamnak. Eleinte furcsán nézett rám, aztán az egyik sornál hirtelen felvidult az arca: „A Dalton-fivérek?” – és már vette is ki a kezemből a kötetet, hátha Lucky Luke is benne van. Fenyvesi Ottó szerintem legnagyobb értéke az, hogy kortalan. Meg tudja szólítani az embert, bármilyen korosztályhoz tartozzon is, és biztosítja magának a helyet a következő nemzedékek könyvtárában is.

Az 1968 már a kamaszkor ideje. Amíg olvastam, Bryan Adams zenéje dübörgött a fülemben – The Summer of 69, ami dátumra talán egy évvel később volt, de életérzésre ugyanott. „Csak élni akartunk, focizni, barátkozni, női keblekről álmodni.” Azt hiszem minden benne van, amit egy kamasz fiú akar. Ennyi, sem több, sem kevesebb. Foglyul ejti az embert a szabadság, és egyszerre akar fedetlen melleket látni és indián lenni a szabad prérin. És Fenyvesi egy dallamot dúdol a fülünkbe: Jimmy Hendrix és a Hey Joe dallamát, és mindjárt mellé Illést, szintén 1968-ból, amikor még kissrác volt és nem tudott úszni. Fenyvesi Sz. Rózsikával biciklizik hazafelé, érdekes párhuzam, ahogy majd a „Paloznak Overdrive”-ban a kipukkadt biciklit tolja a névtelen, de selyembugyis tündérek mellett. De 1968 nyarán az „édeni tudatlanságból” származó boldogság lassan kezd véget érni. A görögös életérzés megjelenik az izzadó tenyerű Fenyvesi Ottónál, aki a tánc közben Afrodité derekát szorítja, miközben annak keblei időnként átdöfik a fiatal fiú szívét. Véget ér a gyermekkor, az aranykor, hogy jöjjön a tomboló, lázadó ifjúkor: a „Vizuális paradicsom”, a performance és happening korszaka. Az önirónia – egyik – csúcsa, a képzőművészeti csoport, aminek „talán ha volt” egy közös kiállítása. Fenyvesi Ottó bemutatja Muzslát, a bánáti Barbizont, ahol Courbet és Paál helyett ők maguk kísérleteznek a plein air erejével. És mint az Ezeregyéjszaka meséin belül létező önálló történeteket, megidézi az Amarcordot, ami maga is a gyermekkorra emlékezés, Fellini emlékszik vissza a saját gyermekkorára, és Fenyvesi az ifjúkorában látott filmre, én pedig arra, hogy „enyém a Vegyevigye jobb melle” – pedig csak gyermekkoromban, suttyomban néztem, de mégis megmaradt. Akkor még nem értettem, hogy miért ugrálnak ülve a kocsi hátsó ülésén a kamaszok, de már akkor is éreztem valahogy, hogy a női mell valami megfoghatatlan (misztérium) – a szó átvitt és legszorosabb értelmében is. Vagy Robert Redford „A keselyű három napja” filmkockáin szánt a tekintet, ahogy elszántan, okosan és elegánsan fejti meg lépésről lépésre, mi történt, amíg ő ebédért ment, annak a nőnek a segítségével, akit véletlenül, ösztönösen választ ki. És újra Redford, ahogy elcsigázva táncol, partnere a vállára hajtja a fejét, míg a tengerész szívrohamot kap a parketten, hiszen „a lovakat is mind lelőtték”.

Fenyvesi Ottó munkája

„Láttam az óceánt”(5) – „Hallom Amerika hangját”.(6) Fenyvesi látja az óceánt és hallja Amerika hangját. És belecsempész egy kis intellektuális humort: a mcluhani mondat elferdítve jelenik meg: a médium itt nem maga üzenet, hanem a masszázs.(7) Keresi a színek tökéletes árnyalatait, a graffitiket, az „igazi” amerikai népművészetet. Nincsenek már indiántáborok, csak egy elidegenedett világ tekint vissza ránk, ahol a felhőkarcolók résein látszik csak a Nap, perzsel az aszfalt, és csak a műfényben, klímában, a plázák atombunkerében élhető túl az apokalipszis. Szilárd Leó és Enrico Fermi anekdotáját megidézve Torontóban találkozik a negyven év migráció után is csak magyarul beszélő ufóval, Marosán Gyulával. Aztán Fenyvesi Ottó elindul és tovább keresi a színeket, a nyárégette és tökéletes színeket, majd elautózik Csíkhágóból.

Megérkezünk a „Folyamatos jelen” – úgy is mint present continuous – világába: Veszprém, Hajmáskér, Budapest. Indul a bakterház, mert villám vágott bele, és ott mindig lassít a vonat, de az időmilliomos nem bosszankodik. A lovasi háznál a költő és barátai vesztegelnek derűben – „úsztunk a boldogságban, mint a pöttyös hátú delfinek”(8) – és felidézik a Brigitte Bardot bájairól szóló rigmust (a költő itt nem ad fordítást, de a pičke szó a szláv nyelvekben kevésbé járatosakat is hellyel-közel eligazíthatja). Az I’m going home dallama a hazaérkezést, a megérkezés érzését hozza el: Fenyvesi így lehet otthon, ha a balatoni házban a régi barátokkal idézi fel a vajdasági időket. Kieresztenek a megfeszült idegek, most minden rendben van. Azaz majdnem, „majdnem jól vagyunk; / nyáron benépesül a falu, kinyit a romkocsma, a dohánybolt, és az Öreg-hegyen újból érik a szőlő”(9)és már tesszük is hozzá: „hajlik a vessző”, csak hogy egy pillanatra se maradjunk zene nélkül, ha Fenyvesi szól hozzánk. De mi ez a majdnem? Fenyvesi erre is megadja a választ, amikor Niklát és Berzsenyit, a Niklai Remetét említi. Az egyetlen sor a szellemi elsivatagosodásra, a sivárságra utal, arra, hogy egyre ritkább Magyarországon az a fajta pezsdítő szellemi közeg, amiben Fenyvesi felnőtté érett. Barcsról elszármazott nagyapám kedves könyve, a „Híd a Drinán” is említésre kerül a versben, s ezzel még közelebb kerül hozzám ez az egész balkáni és ízig-vérig magyar atmoszféra: pécsi éveim jutnak eszembe, a nagyapám által mindig emlegetett tambura, a Dráva, a Vörös-part – „melyekhez volt némi közöm”.(10) Már én is elkalandozom – „folyton elkalandozom, egyik valóságból a másikba zuhanok”(11) – és Tuzla, Szarajevó, Brčko jut eszembe, úgy is mint szép čičkék, valamint egyebek. Aztán Fenyvesi táncra perdül az unokájával, mint az indiánok, és letüdőzi a friss lovasi/balatoni levegőt. A vers legcsodálatosabb jelenete az, ahogy gyönyörködik a kisfiú padlón bemutatott úszótudományában.

Az „Ahogy Tandori” az abszolút érték (úgy is, mint abszolútérték) verse, ahol hiába hirdetnek mindent úgy, hogy a legjobb a maga műfajában, mégis, egy plusz nem feltétlenül lesz egyenlő egy mínusszal. „Most, hogy ezt írom / a tetőket elönti a ködsárga neonfény” – írja Fenyvesi, és ellentétpárként rá rímel a Vörösmarty-vers kezdő két sora: „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég / zöld ág virított a tető ormain”. Összeér Pilinszky és a 4 Non Blondes, Karamazov Aljosa – Dosztojevszkij Aljosája, és az, ami Pilinszkynél lett belőle – és a Christie’s árverése, és persze – ha már Tandori, a lóversenyek, azért, hogy az egzisztencializmus és létkérdés alapgondolatának, az életben maradásnak a camus-i vetületeket feszegető problémájával záruljon a vers. „Életben maradni élőink holta után / ez az, ami minden kérdésen túl van. / Egyebek maradnak”.(12) Sziszüphosz tovább görgeti a terhét felfelé, de mégis, lehetnek pillanatok, amikor boldog.

Az „Appendix” ugyanezt, a lét-nemlét kérdését viszi tovább: „íme, indulok vissza a semmibe”(13). Halványan beköszön a Fenyvesire annyira nem, inkább Tolnai Ottóra jellemző aktuálpolitikai vonal is, ha nem is közvetlenül Fenyvesi szájából: „Reméli az idillt nem bassza el sem Putyin sem Pompeo”. Majd Radnótit és a „Képzelt riport” dalait idéző sorok jönnek: „az égen vasmadarak húznak délre” – írja Fenyvesi azt, ami Radnótinál, Zagubica felett a hegyekben úgy hangzik: „bombázórajok húznak el felettem”(14), Adamis Annánál pedig így: „madarak jönnek, madarak mennek, halálesőt permeteznek”.(15)

Fenyvesi Ottó munkája

Fenyvesinek nem kell félnie, ha – mint Karinthy – találkozik azzal a fiatalemberrel, aki 17-18 éves korában volt. Nyugodtan belenevethet a szemébe, vagy inkább vele nevethet. Valószínűleg ezt is tenné, és elrángatná egy koncertre. Fenyvesi verseinek olvasása azonban „magányos, hallgatag hangverseny”(16) is a szó legszorosabb értelmében. Míg Brecht az elidegenítés, a Verfremdungseffekt minél tökéletesebb elérése érdekében többek között dalbetéteket (song) helyez el a színművekben, addig Fenyvesinél éppen ellenkezőleg, a versszövegbe ritmikusan beágyazott dalbetétekre történő utalások a bensőségesség és komplexitás élményét erősítik. Fontos megjegyezni, hogy Fenyvesi itt is csak jelez. Mint a tusfestő, gyors, határozott mozdulatokkal húzza a vonalakat, és így teremt értelmezhető világot. Az ismert zenészekre, dalokra történő utalások –Hey Joe, House of the Rising Sun(17) – az olvasó belső hallása révén azonnal érzékelhetővé, hallhatóvá teszik magát a zenét is a vers olvasása közben. Fenyvesi itt is varázsol: észrevétlenül egy fejhallgatót csempész az olvasóra, a zenéket pedig, mint valami megszállott DJ, ő keveri saját verse alá, jelen esetben saját versébe.

Kormányos Ákos Fenyvesi Ottóval kapcsolatban így fogalmaz: „Egy laza, vagány költő, olyan témákkal, amik elmondhatatlanul érdeklik a középiskolásokat. Zene, italok, fesztivál, szexualitás. Mindez egyszerre kendőzetlenül, de mégis finoman.”(18) És csak mellékesen jegyzem meg, az OverDrive egyébként így, két nagybetűvel digitális elérhetőséget biztosít könyvekhez, elsősorban diákoknak. Ez is, az is kicsit hekkeli – jól átsütve, hogy a szálkája ropogjon – a rendszert, hogy az is hozzáférjen, akinek könyvre nem telik. Kicsit mindig lázad, és nem fogadja el a magát megkérdőjelezhetetlennek feltűntetni kívánó autoritást. Ez a punk. Vagy ez is. Elképzelem, ahogy Fenyvesi kicsit már kopott, színét hagyó fekete ruhában lazán ül a Balaton partján, kézzel hekkeli a hekket és a rendszert, mellette a biciklije, körülötte vajdasági haverok.

Összegzés? Számvetés? Leltár? Felsorolás? Igen, mindenképpen az. Mérföldkő. De nem az utolsó. Csak az egyik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a kötet 2021-es megjelenését követően nemrégiben közreadott Hamvazószerda című vers.(19) Mert hiába lett „túl gyors a világ”, hiába, hogy „rosszul alakulnak a dolgok”, a hatvanas, hetvenes éveiket taposó punkok akkor is az „esőt várják: hogy essen, majd elálljon”, és hiába a „posztkonceptualista üresség” visszatérnek a gyökerekhez, a „csillogó, taknyos élethez”, akkor is, ha tudjuk, hogy „úgyis mind meghalunk egyszer”.(20)

„Már megváltottam a jegyemet, amikor egy aranyos kis mexikói csajt láttam meg feszes nadrágban.”(21) Overdrive. Túlhajszoltság, zenékkel, történetekkel, barátokkal és csajokkal, akárcsak az Úton történetében. De akkor is tolni kell azt a biciklit, még ha kipukkadt, és leeresztett a kereke, tolni kell, ha jazz helyett csak „vidámkodó funky” szól (soul) „sznoboknak”(22), tolni kell a biciklit nem el, hanem tovább, mert az úton mellettünk selyembugyis angyalok tipegnek.


Hivatkozások

1 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. In: Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdirve. Scolar Kiadó, 2021. 86.o

2 Fenyvesi Ottó: Tolnaival a Riviérán. In: Fenyvesi, op.cit., 41. o.

3 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. In: Fenyvesi, op.cit., 86. o.

4 Arthur Rimbaud: Kóborlásaim

5 Fenyvesi Ottó: Amerikai graffiti. In: Fenyvesi, op.cit., 25. o.

6 Walt Whitman: Hallom Amerika hangját

7 Marshall Mcluhan: Understanding Media: The Extensions of Man. McGraw Hill, New York, 1964. (McLuhnannél: „the medium is the message”, Fenyvesinél: the Medium is the Massage)

8 Fenyvesi, supra note 2

9 ibid

10 Fenyvesi: Amerikai, supra note 5

11 ibid

12 Fenyvesi Ottó: Ahogy Tandori. In. Fenyvesi, op.cit., 49. o.

13 Fenyvesi Ottó: Appendix. In: Fenyvesi, op.cit., p. 54. o.

14 Radnóti Miklós: Levél a hitveshez

15 Adamis Anna: Valaki mondja meg

16 Stéphane Mallarmé; idézi: Dániel Mónika – Sándor Katalin: Intermedialitás. In: Média- és kultúratudomány. Kézikönyv. Ráció Kiadó, 2018, Budapest, 283. o.

17 Fenyvesi Ottó: 1968. In: Fenyvesi, op.cit., 13. o.

18 Kormányos Ákos: Fenyvesi Ottót a középiskolákba! In: Híd, 2020. augusztus-szeptember, 35-37. o. http://www.hid.rs/archivum.php?page=1554

19 Jelenkor, 2022. 65. évfolyam, 4. szám. 393. o.

20 ibid

21 Jack Kerouac: Úton. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 65. o. https://terebess.hu/keletkultinfo/kerouac.pdf

22 Fenyvesi Ottó: Paloznak Overdrive. supra note 1


Fenyvesi Ottó: Paloznak overdrive
Scolar Kiadó, 2021
96 oldal, 2475 forint

A kötet borítója