Mottó:
Voltam mámoros
Mozart-dallam-koromban.
Bach-józan vagyok
.
(Fodor Ákos)

Kamarakiállítás, a tér is az. Be lehet lakni. Nem megyünk a bazárba, fel a galériába, túl meredek az út. Helyben maradunk. Amikor a kiállítótérbe lépünk, elválasztó függöny fogad, át kell rajta (közte) bújni. Átbújunk, majd vissza. A kiállítóterem kettéosztása és függönnyel elválasztása nemcsak technikai elem, hanem művészi kifejezés is. A függöny mintázata része a kiállításnak, egyben vetítővászon is, rajta jelennek meg a videóképek. A belmagasság számottevő. A magas mennyezetig futó alkotások a tér tágasságát használják ki: felfelé is kell tekintenünk. Van ebben transzcendencia is, a horizont tágítása, járjon a szem, kutasson, ismerjen fel ismerős és kevésbé ismerős jeleket, formákat.

Négy alapító műveit láthatjuk. Négyen a világ ellen, jár a fejünkben, és arra gondolunk, nincs háború, Thébában sem vagyunk, ahol egykor élt Eteoklész, Polüneikész és két lánytestvér, Antigoné és Iszméné. Vagy mégis tévedünk, háború van?

A kiállítás részlete; balra Tenke István installációja, jobbra Dárdai Zsuzsa munkái

Dárdai Zsuzsa újságíró, művészetkritikus, fotós; Saxon Szász János (1964) festő, szobrász, független művészetszervező; Tenke István (1963) építész, mediális alkotó, rajzok illusztrációk, fotók, díszlettervek, installációk is kötődnek nevéhez; Zsubori Ervin (1961) közgazdász, újságíró, fotós, elektrográfus – válogatott csapat. Nem vetődik árnyékra, aki betér az Árnyékkötők legújabb kiállítására. Mert aki árnyékra vetődik, nem talál semmit, tartja a közmondás. A négy alkotó ismét árnyékot köt, játszik a fénnyel, az árnyékolt testtel, geometrikus formával, matematikával, távolsággal, idővel. A fény, amire rávetül, hatására minden megváltoztatja színét, visszaverődik, az árnyék színe is változik, az árnyék megszűnik egyforma sötétnek, egyforma árnyalatúnak lenni. Látunk teljes és félárnyékot, az utóbbinál az árnyék széle egyre világosodik. Máris az űrben, bolygók között vagyunk. Világítanak, sejtelmesen, titokzatosan. Léteznek, pótszemünk, az űrtávcső messzire lát, gyűjti a fényt róluk, képzeletünk szárnyal, lebeg.

A kamarakiállítás misztikáját az adja, hogy 33 éve jött létre az Árnyékkötők csoportja. A 33 a számmisztikában az egyik mesterszám, jelentése: egyetemes szolgálat. A 33 ugyanakkor vallási erővel is bír, ugyanis a 33. életév a krisztusi kor, vagyis a keresztény számmisztikában a megváltást és a tökéletességet jelképezi. Talán bizarrnak tűnik, hogy a periódusos rendszer 33. eleme az arzén. De gondolhatunk Arsène Lupinre, és másra is, mondjuk a Messier-katalógus 33. objektumára (M33), a Triangulum-galaxisra.

Az Árnyékkötők munkáiban nem a tökéletesség a rejtély vagy unikum, hanem hogy ma is árnyékot vetnek, újra való törekvésük töretlen. Tökéletesedni akarnak, intellektuálisan és művészi eszközökben is. Távol áll tőlük Schopenhauer sejtelmes és nyomasztó pesszimizmusa, de gyakorlati filozófiájuk szerint „ott, ahol valamely létezés értékéről vagy értéktelenségéről, üdvről vagy kárhozatról van szó, nem a filozófia halott fogalmai a mérvadóak, itt maga az ember legbenső lényege dönt, a démon, amely vezeti ‒ ahogy Platón mondja ‒, intelligibilis karaktere, ahogy Kant fejezi ki magát.”(1)

A kiállítás részlete; balra alul Zsubori Ervin munkái, fent Saxon Szász János Galaxy című sorozata

Az Árnyékkötők számára a művészet kommunikációs forma. Bohár András szavai ma is irányadók: „A művészi látás […] nem a mindennapi tapasztalattól elkülönült ideák szintjén konstituálódik, hanem a világ jellegzetességeire történő rámutatásban. A kiindulópont megközelítését azonban szükségszerűen bővítenünk kell a különböző diskurzusszférák, horizontok kétségtelen meglétéhez kötődő elméleti felismerésekkel, mert csak ennek függvényében teljesíthetőek az értelmezés szempontjából döntő átfedési procedúrák láttatásai.”(2)

A 33 éve indult alkotócsoport nevéhez leginkább a 90-es évek nemzetközi electrographic art mozgalma és az Árnyékkötők művészeti folyóirat kötődik. A most bemutatott kamarakiállításon a legfrissebb alkotásaikat tárják a közönség elé. Az alapítók munkáiból online aukciót rendez a galéria, amely február 1-je és 21-e között zajlik.(3)

Zsubori Ervin a kiállított műveivel kapcsolatban így nyilatkozott: „Egyik első önálló képsorozatomban egy négy részre bontott négyzet elemeiből építkezve hoztam létre képarchitektúrákat, kollázstechnikával. Néhány évvel később, immár elektrografikusként, előbb a fénymásoló, majd a 90-es évek végétől a számítógép vált elsődleges alkotóeszközömmé. Legújabb, Konkrétumok című ciklusommal – amely egy felbontott négyzet elemeit allokálja, s a 33 éve létező Árnyékkötők kiállításán, a Saxon Art Galleryben lesz látható 2022. december 8-ától – a kezdetekhez térek vissza.”

Zsubori Ervin: Konkrétumok, 2022 (három részlet a sorozatból)

Fekete vonal, sárga szín. Külön áll egy sárga négyzet. De feltűnik a fekete négyzet is, egy sárga négyzetben, a sárga négyzet mögött egy fekete négyzet részletét látjuk, takarásban van. Zsubori takar, de nem takaródzik. A fekete zsanér hol ide, hol oda fordul. Összefog. (A zsanér kis elforduló fémeszköz, amelyen függő ajtót, ablakot nyitni‑zárni lehet; sarokvas, csuklópánt.) Három elem kombinációját látjuk. Fent a magasban folytatódik a játék, sárga-fehér tölti ki a négyzetet. Osztódnak, osztoznak a területen, a fehérből harapnak ki területet a sárga kockák.

Saxon kapcsán említsük meg, hogy 2002-ben Perneczky Géza (Németország) könyvet írt róla Saxon-Szász polidimenzionális mezői címmel. Ebben olvasható: „A fraktálgeometria alkotó jellegű képzőművészeti alkalmazására mindaddig sehol sem találhattam sikeresnek mondható példát a világon. […] Saxon Szász teljesítménye, hogy képzőművészként is tudott valamit a fraktálokkal kezdeni, ezért tűnt szinte hihetetlennek.”

Saxon Szász János: Galaxy 1-4, 2004

Maga Saxon így vall magáról: „Egyszer, amikor már nem láttam a kedvenc öreg nénikémet a lócán üldögélni, mert meghalt, megsuhintott az elmúlás szele. Napokon át vigasztalhatatlan szomorúság töltött el, elbujdostam és sírtam – Miért születtünk meg, ha úgyis meg kell halni!? – hüppögtem magamban. Egyik este, idősebb nővérem felfigyelt rám, kivitt a szülői ház udvarára, és az ég felé mutatott: »Látod azt a sok fényes pontot? Az a néni, akit annyira szerettél nem halt meg, a lelke csillagként ragyog ránk föntről, és egyszer majd mi is oda kerülünk«. Attól a pillanattól kezdve éveken át szinte minden este néztem az égboltot. Az így megfigyelt csillagok és galaxisok szerkezete éreztette meg velem a végtelenség hátborzongató fogalmát. Gondolatban, mintha lépcsőfokok lennének, tovaszökelltem rajtuk, egyre messzebb és messzebb – mígnem az ismeretlen, a végtelen tér magába szippantott. Később írásba foglaltam, hogy a világ valójában más, mint amilyennek látjuk, halljuk, tapasztaljuk, és csak annyit érzékelünk belőle, amennyit saját − és megnyújtott segéd-fizikai − érzékszerveinkkel képesek vagyunk felfogni. Létezik tehát egy, az érzékelésen túli valóság, amelynek feltárására nem csak a tudós-feltaláló, hanem a művész is hivatott. Ez az ars poetica kíséri végig pályafutásomat.”

Tenke István az 1990-es évek végén a fénymásoló gép használatának végletekig leegyszerűsített formáit kereste (minimal copy). Az ezredfordulón a digitális fényképezőgép használatával, az örök témát adó emberi szempár kutatásával a digitális képalkotás útjára tért.

Tenke István munkái a kiállításon

Figurái az árnyékot idézik fel bennünk. Kék-sárga-zöld-fekete színben. Mintha lábuk lenne, és bemozdulnának, lépnének valahová. Faragott figurák, de nem a Fából faragott királyfit idézik meg, hanem a szellemek világát. Ezeknek a figuráknak szemük is van, talán látnak is. Rendre egy szemet (lyukat) fedezhetünk fel a testen, de van, hogy a nyak alatt két szemet hordanak, a has is szemmé változik. Figurák kimetszve, kivágva. Akárha egy puzzle-játék lenne, csak össze kell rakni, ki kell jönnie. Nem jön ki. Nem is jöhet, hajaznak egymásra, de nem egyformák, nem lehetnek azok. Mozgásukat vetítés teszi érzékelhetővé. A függöny vetítővászonná válik. Akár egy vár köveinek mintázata, áthatolhatatlan falként mered ránk. Egy ismeretlen világba lépünk.

Tenke István: Eredő erő, 2022 (két figura a sorozatból)

Dárdai Zsuzsa most önmagától kérdez, saját kérdéseinek alanya lett: „Hol van a határ a természetes valóság élő formái és nem élő formái között?” Dárdai Zsuzsa élete és munkássága – mint Ág-Bog című, összegyűjtött írásai tartalmazó kötetének bevezetőjében olvashatjuk – sokrétű, mondhatnánk úgy is, hogy szerteágazó, ágas-bogas. Ezek az ágbogok azonban nem lenyesegetett, szélfútta/-kergette gallyak, hanem erősen egymásba kapaszkodó, a művészet gyökeréből sarjadó szövet-szövedékek. A szerző/szerkesztő/művészetszervező/kurátor és médiaművész – emberi jogi aktivitása mellett – mindig is a művészet mibenlétét/lényegét kutatta, tehetségei körül bábáskodott. A 90-es évek elektrografikái, majd 2000-től a tárgy- és fotóalapú digitális vászonfestményei középpontjában az „élet az élettelenben” gondolatkör áll. Alkotóként a tudomány-művészet-technológia összefüggéseit kutatja: az emberi testet körülvevő aurák, a kaotikus lepkeszárnyak és a sokrétű kabócák, a fraktálszélű felhők és vízfodrok, a hasonlósági elv szerint működő dendritkristályok és az agyi dendritek területét.

Dárdai Zsuzsa NapSzem/SunEye című sorozata a kiállításon

„Szokolyán, ahol élünk – vallja –, íróasztalom az ablak mellett van. Az ablakon keresztül folyamatosan figyelemmel tudom kísérni a »táj« változásait. Amikor megérzem a felhők és a fények nekem különös kapcsolatát, felpattanok, átviharzok az udvaron, fel a mezőre, fel a hegyre, minél magasabbra, és fényképezőgépemmel vagy mobiltelefonommal izgatottan rákattintok a látványra. Ezekben a pillanatokban nem tájképeket látok, hanem formákat, fényeket, színeket, amelyeket az ihletett állapotban képpé transzformálok. A Covid 19 idején, a karantén első napjától, 2020. március 12-től a második karantén végéig minden nap készítettem látleletet a felhőkről, a napról, a fákról, a tócsákról, a kiszáradt földről, tehenekről, szarvasokról, repülőkről, virágokról, szélről. Amikor meghívást kaptam Árnyékkötők-barátaimmal a Saxon Art Galéria csoportos kiállítására, mégsem okozott fejtörést a téma kiválasztása, mert már egy ideje foglalkoztat a „NapSzem” tematika, a naplementék geometrikus absztrahálásának lehetősége.”

Dárdai Zsuzsa: NapSzem/SunEye, 2022 (két kép a sorozatból)

„Elektrografikusként – folytatja Dárdai – az évek során a fénymásoló géptől a computer irányába mozdultam el. Eddigi módszeremhez hasonlóan a sok ezer fotóból kiválasztottam a szükséges fényképeket, és elindult az alkotás második fázisa. Ugyanaz az izgalom fogott el, mint a fotók készítése közben a hegyen, erdőn, mezőn… Csak a helyszín és a módszer változott. A natúra bevonult a computerbe, az agyi dendritjeim működésbe léptek, néma csöndben, kimerevített levegőben folyt a keresgélés, tapogatózás, felsejlés, megtalálás, elvetés, kétségbeesés, újrakezdés, elégedetlenség, rábólintás. Nem vagyok megelégedett, de valami elkezdődött.”

Reméljük, jön a folytatás, a 34. szám.


Hivatkozások

1 Schopenhauer: A világ mint akarat és képzet. Fordította Tandori Ágnes és Tandori Dezső. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991.

2 Bohár András: A művészet mint kommunikációs forma / Az elmúlás képi-nyelvi rekvizítumai. Képírás Füzetek, Kaposvár, 2013.

3 Az Árnyékkötők 33 aukció online katalógusa


Árnyékkötők 33
Saxon Art Gallery, Budapest
december 8. – 2023. február 19.
Kiállítók > Dárdai Zsuzsa: NapSzem/SunEye | Saxon Szász János: Galaxy | Tenke István: Eredő erő | Zsubori Ervin: Konkrétumok
Kurátor: Dárdai Zsuzsa

> A Saxon Art Gallery honlapja