Talán minden képzelet útja mégis mélyen kanyarodik a valóságba! Legvégül, s kiváltképp a művészetben, az értelem is csak ráérzés. Az alkotáson kívül pedig amúgy sincs más, amivel bizonyíthatnánk magunkat. Hátha a hidegnél hidegebb újkorokat ugyanaz hevíti belülről: a misztikusok és az ellenmisztikusok által remekművekbe sűrített képzelet. És a sok összegyűlt, föltúrt sejtelemből éppen a folyamatosság; vagyis a túlemelkedés az alacsony valóságon és a hozzá való hűség az, ami megvilágíthat valamit számunkra. Miért ne feltételezhetnénk tehát, hogy a legelső grafika születése közvetlenül összefügg a Leonardo-féle árnyék-hasonlattal? Az ember, megpillantván tulajdon árnyékát, fölfedezte a jelet.
Bátai Sándor munkája
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a jel mennyire önkényes szembenállás a természettel. De legalábbis erős áthasonulás. S ebben a jelek fészkéből kikelő valóságban, minthogy hideg és élettávoli, nemcsak az absztrakt fölülemelkedő biztossága, hanem folytonos szorongás is munkál. Nincs tisztább és embertelenebb, mint a jel, amely egyszerre vég és kezdet. Ezt éppen a legelevenebbnek tetsző jel, a nyelvi jel lényegén keresztül a legegyszerűbb belátni; az ember a nyelv révén teremt, ez igaz, de ugyanakkor szét is szedi vele a valóságot. Az elvonatkoztatás bármilyen fokán történik is a jel formába öntése, nem köti többé se látszat, se illúzió; elszakad ugyan a természettől, mégis újféle bűvös vonzalom esélyét kínálja. Most értjük meg, milyen kevésen múlik összetéveszteni a csodát a rideg kreációval, amit magára hagyott az élet.
Ez is egyfajta drámaépülés, melyen – mint a világ annyiféle megnyilvánulásán – fáradhatatlan csügg a tudomány tekintete. Az ám: az egynemű fogalmi apparátus! A jelfunkció! Azok a csodálatos intellektuális keresztelések!
Bátai Sándor munkája
Persze: sosem volt egyszerű, úgyhogy jelhívő grafikusnak lenni ma sem kényelmes vallás. És mint diszciplínát is magyarázzák a jelet így és úgy; orákulumokból nincs hiány. Telítettek, éles szeműek. Jakobson, Wellek, Lotman és a többiek. Ne finnyáskodjunk: a burjánban, sőt a gondolat-burjánban is van valami megragadó. Különben: szinte mindegyik jelszakértő okossága mellől odalátni Bátai Sándor munkáihoz.
Különös dolog ez: mintha észrevételeinek szaporodásával s az új formák birtokában az ember egyre rusztikusabb ősiségért reverzálna. Bátai Sándor például az ősiség rettentő messzeségeit belátva bizonyítja, hogy a jelvilág minden emberre másként hat; őrá például egészen szokatlanul. A jelek líráját kapjuk tőle. Ebben van valami végtelenül bús s valami töretlenül vigasztaló. Az, hogy a jelek nyelvére próbálja átfordítani az érzések elemi egyszerűségét, amely épp a jelekbe szorítkozva tűnik kibonthatatlannak.
Bátai Sándor munkája
Egyáltalán nem olcsó hódolat, pláne nem gyerekes fantázia Lascaux egy félreeső zugában látnunk őt. Ha tényleg megesne vele, s odavarázsolódhatna, nem receptért, hanem a mindenféle izmusokon túlesettek deputáltjaként szemlélődne ott, s tán azért, hogy megbizonyosodjon a mágia felől.
Pontok, vonalak, az időben fuldokló ember arctöredékének foltjai, s a rom, a roncs, amelyből, mint termés az anyatalajból, kivirul a jel: íme, a Bátai-féle költészet titka és virulenciája. De szó sincs itt holmi olcsó simaságról. Ahogy árnyalakokból, foltokból, a test lenyomatainak csorba hasonlataiból összerakja képeit, ez a művészet nagy talányát, az anyag és a lélek végességének vagy végtelenségének kérdését veti fel. Aki csak egy rövid időre is magáénak tekinti Bátai Sándor műveinek terét, rögtön megérzi, hogy alkotásaiban valami külön erő lüktet. A köztesség rőt-vörös, örök-barna konzerv-színén valami sajátos regényesség igyekszik áttörni. Ez a lehetőségek pultjánál kiürített konyakospohár és a klasszifikálódott jeltől fölizguló szív esete, vagyis a mámor és a lázadás grafikai módon megjelenített konkrétuma és allegóriája. Bátai Sándor képíróként, fölötte immár számos teóriának, ezt a teóriákra rálicitáló történetet fonja. Amely közösség, etika és lokalitás híján érthetetlen. A signum korlátolt adottságait és életígéretét (in hoc signo vinces) vonják egymás felé csupaszul ábrándos művei.
Bátai Sándor munkája
Ez volna az egyetlen számottevő történetünk? Hogy a jelben végleg egyformává vetkezünk? Vagy épp fordítva? Ha győzi az ember, győzhet a jelben is?
