A hídon
Z alaposan bevacsorázott, megülte a gyomrát az étel, hát gondolta, lefekvés előtt még sétál egyet a városban. Tíz perc múlva ért el a hídra, s megállt nézelődni az egyik oszlop mellett. Milyen szép a Gellért-hegy ilyenkor, állapította meg jóleső érzéssel, majd oldalt nézett, s még látta, amint a 49-es villamos ráfordul a hídra, tele emberekkel. A következő pillanatban azt érezte, hogy valami erő megragadja a két lábát, határozott mozdulattal összefogja őket, s átbillenti az alacsony korláton. Romlik a közbiztonság. Végem van, futott át az agyán a felismerés, amint elkezdett zuhanni. Meg fogok halni, fogalmazta meg a várható végeredményt, s maga is meglepődött, mennyire nyugodt. Most arra kellene gondolnom, hogy ez már az utolsó pillanat, s igazság szerint le kellene előttem peregnie az egész életnek, emlékezett vissza olvasmányélményeire Z, ám az égvilágon semmi nem jutott eszébe, csak azt érezte, hogy a nehéz, zsíros töltött káposzta kavarog a gyomrában. Nem kellett volna annyit zabálnom, akkor most nem lennék itt, vonta le a konzekvenciákat, minden különösebb indulat nélkül, inkább csak tanulságul a jövőre nézve, majd eljátszott a gondolattal, hogy talán kiáltania kellene valamit. De mit? Talán azt, hogy… ám ebben a pillanatban hangos csobbanással belecsapódott a habokba. Hideg, állapította meg minden csodálkozás nélkül, milyen is lenne, elvégre november vége van, futott át az agyán, miközben érezte, hogy a szája telemegy vízzel. Nem kapok levegőt! ez volt az utolsó mondat, ami megfogalmazódott benne. Hát, nem volt egy kellemes érzés. Ezen a hídon nem is ment át soha többé gyalog. Ha tehette, inkább kerülőutat választott, de legrosszabb esetben is felszállt a villamosra. Elvégre, azon az egy jegyen már semmi nem múlik…
Az ajtó
Már három órája ásott szakadatlan, és kezdett iszonyatosan elfáradni. Egész testét kiverte a veríték, a ruhái átnedvesedtek, a tenyerét feltörte az ásó és a lapát nyele. Csaknem feladta a keresést, amikor az egyik szúrás után a szerszám hegye megkoppant valamin. Újult erőre kapva, lázas sietséggel látott neki ismét a munkának, mígnem sikerült teljesen kibontania az ajtót. A söprűvel még letisztogatta róla a maradék göröngyöket is. Fojtott izgalommal böngészte ki a meglehetősen elmaszatolódott szöveget: Ez az ajtó a Semmibe vezet! Hát mégis igaz! gondolta Z, s a torkában érezte lüktetni a szívét, amint lassú mozdulattal lehajolt és megragadta a marokba simuló kallantyúkat. Annál nagyobb volt a csalódása a felnyitás után: az ajtó mögött nem volt az égvilágon semmi.
Lábbeli
A boltban alig volt néhány ember, azok is inkább a női részlegben nézelődtek. Z azonnal kiszúrta a jó állású fekete, magas szárú cipőt a legfelső polcon, éppen ilyet képzelt el magának. Levette a ballábast, és leült a legközelebbi székre. Mint mindig, most is az árat nézte meg először. Hm, huszonháromezer forint, még pont belefér a keretbe, gondolta magában, és lerúgva szandálját, felpróbálta a tetszetős lábbelit. Mintha rám öntötték volna! állapította meg elégedetten, s már nyúlt is a párjáért. A fenébe! fakadt ki dühödten, a cipőt ugyanis egy bokában végződő, barna zoknis láb töltötte ki. Valamelyik trehány megint benne hagyta! dohogott Z, s hozzálátott, hogy kifűzze a cipőt. Úgy állt, hogy hátával eltakarja a mozdulatait, aztán egy óvatlan pillanatban az egyik sötétszürke posztócipőbe csúsztatta a kipiszkált lábfejet. Amúgy is nagy lett volna neki, a háromnegyedéig sem ért az ujja, nyugtatgatta magát már kinn a járdán, hóna alatt a frissen vett csomaggal.
A lift
Z megnyomta a hívógombot, és türelmesen várt. Fél perc múlva halkan pittyegett a csengő, majd zajtalanul kinyílt a liftajtó. A tükrös kabinban nem volt senki, Z kényelmesen beléphetett. Rápillantott a vezérlőpanelre: tizenkét számozott nyomógombot látott. Hm, mintha ez a ház csak négyemeletes lenne, gondolta kicsit csodálkozva, ám erőt vett rajta a kíváncsiság, s megnyomta a 12-es gombot. Az ajtó azonnal becsukódott, s a lift határozott lendülettel elindult fölfelé. Sorra gyulladtak ki a helyzetjelző lámpák: egy, kettő, három… Mikor a negyedik izzó is kigyulladt, Z egy rángást érzett, mintha a lift átbillent, átzökkent volna valamin, egy pillanatra le is fékezett, ám azután ismét lendületet vett, s ment fölfelé tovább: ötödik, hatodik, hetedik, nyolcadik, kilencedik, tizedik, tizenegyedik. S végül kigyulladt a tizenkettedik lámpa is, s a lift – bár kissé imbolyogva – megállt. Az ajtó magától kinyílt, így Z kitekinthetett a nyíláson. A lift a város felett lebegett, körülbelül negyven méter magasságban. Jó messzire el lehetett látni, nagyszerű panoráma tárult Z szeme elé, bár a levegő egy kissé büdös volt a szmogtól. Ugye mondtam, hogy csak négyemeletes! bólintott Z, mintegy megveregetve a saját vállát, de akkor mi a fenének van tizenkét gomb a liften? töprengett egy másodpercig, majd megnyomta a negyedik emelet gombját. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, még látta, hogy piszkosfehér galamb száll el a lift előtt. Ezek a városi galambok! Csak a betegségeket terjesztik, gondolta méltatlankodva, miközben kissé hanyatt dőlt, olyan lendülettel indult meg vele lefelé a lift.
Szimfónia
Z befejezte a borotválkozást, fogmosáshoz készülődött. Fogkrémet nyomott a kefére, majd kinyitotta a vízcsapot. Abban a pillanatban zeneszó töltötte be a fürdőszobát; a muzsika kristálytisztán áradt szét a józsefvárosi éjszakában. Z néhány másodpercig megbénulva állt, majd gépiesen elzárta a csapot. A zene azonnal elhallgatott. Kinyitotta: megszólalt megint. Elzárta: csönd lett. Kitekerte teljesen: a zene hangosabb lett, de hullámzott tovább. „A hidegcsapból szimfónia szól!” – tört ki a boldog felismerés Z-ből, aki végleg megfeledkezett a fogmosásról. Becipelte a fürdőszobába a nagy tévéfotelt, aprósüteményt készített mellé, majd beállítva a hangerőt kényelmesen elhelyezkedett, és Beethovent hallgatott egészen hajnali háromnegyed négyig.
