Nagy László és Kassák hatására kezdtem képverseket készíteni. Kassák „számozott versei”, valamint Nagy László képverseket is, versgrafikákat is tartalmazó 1975-ös életműkötete igen komoly inspirációt jelentettek a számomra. A képvers – mint lehetőség, mint újfajta keret – távlatokat nyitott: ekkoriban írógéppel sorozatban készítettem hasonló jellegű munkákat. 1979-ről, 1980-ról beszélek, amikor azt mondom, ekkoriban. Húsz, huszonegy éves voltam. Kezdő, névtelen, fiatal költő.
Hogy hogyan is került a kezembe az első Magyar Műhely, ma már nehéz megmondani. 1979-ben szereltem le a katonaságtól, miután túlestem a kötelező katonai szolgálaton, és annak az évnek a szeptemberében megkezdtem bölcsészkari tanulmányaimat. A Bölcsészettudományi Kar épülete a Pesti Barnabás utcában volt, amit ma a régi, háború előtti nevén Piarista utcának hívnak, közel a Felszabadulás térhez, ami ma ismét Ferenciek tere. Ott volt, illetve talán ma is van, egy antikvárium. Kicsi antikvárium, kicsi könyvesbolt. Ebben az antikváriumban külföldön megjelenő folyóiratokat is lehetett kapni. Valószínűleg itt jutottam hozzá életem első Magyar Műhelyéhez.
Nicolas Schöfferrel 1985-ben Kalocsán, a Magyar Műhely Találkozón
A lap különleges, a hazai irodalmi kiadványoktól teljesen eltérő nyitottsága, újszerűsége megfogott, úgy éreztem, valami olyat kapok tőle, amit itthon biztosan nem találhatok meg. Talán az 1977-es megjelenésű 51-es szám került a kezembe. Papp Tibor, Nagy Pál vizuális munkái, Thinsz Géza versei voltak rám hatással. Thinsz Géza „Szórakás” című képverse nagyon is hasonló a Betűpiramis című munkámhoz, arra gyanakszom, hogy éppen annak az inspirációjára születtek az akkori, írógéppel készült képverseim. Nem tudom ma már biztosra mondani, eltelt azóta mintegy 45 év.
Petőcz András 1987-ben a Magyar Műhely Találkozón Hadersdorfban, a kiállítása előtt
Megkezdődött az egyetem, első éves voltam, ifjú házas. Családi körülményeim, élethelyzetem okán korán otthagytam a szülői hátteret, önálló életet kellett kezdenem. Pénzem nem volt, lakásom sem, de a lakáshelyzet megoldódott éppen a korai családalapításnak köszönhetően.
1980 nyarán a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy turistaútra Párizsba utazunk. Az „útlevélhelyzet”, valamint a „devizaváltás” meglehetősen nehézkessé tette egy ilyen típusú út megszervezését, de sikerült. Párizs volt a cél, azért, hogy a Magyar Műhelyt felkeressem, és a képverseimet a szerkesztőknek megmutassam.
Naiv voltam, ez természetes. Úgy képzeltem, hogy az általam véletlenül megszerzett Magyar Műhely-számon megtalálható „szerkesztőségi” cím hasonlóan valós, ahogy itthon, Magyarországon is létező szerkesztőségekbe látogat el a szerző, és az ott dolgozó munkatársakat keresi meg a munkáival. 1980-ban még léteztek szerkesztőségi irodák, helyiségek, ahol napközben bent voltak a munkatársak, és fogadták a szerzőket, ha éppen úgy alakult. Fiatal költő voltam, de nagyon aktív, jártam már a Mozgó Világ, az Élet és Irodalom, a Kortárs vagy éppen az Új Írás szerkesztőségében, és megszoktam, hogy munkaidőben mindenki mindig ott van, merthogy ez a dolguk. Úgy képzeltem, ha elmegyek a Magyar Műhely szerkesztőségébe, ott is ez a helyzet.
Bekopogok, és beszélek a szerkesztőkkel, így gondoltam.
A Magyar Műhelyen levő cím Montrouge-t jelölte meg, ami tulajdonképpen Párizs egyik peremkerülete, a metróval éppen oda lehetett menni. Párizsban az egyik hétköznap reggel el is indultunk, hogy felkeressük a szerkesztőket, és mint fiatal magyar költő megmutatom a kéziratomat.
A meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy a megjelölt cím egy sokemeletes lakótelepi épület, és szerkesztőségi tábla nincs is kihelyezve, ahogy itthon ez akkoriban szokás volt. Az épületbe bejutni is alig tudtunk. A lépcsőházban aztán a postaládákon felfedeztük Nagy Pál nevét, fel is gyalogoltunk a lakásáig, de hiába csengettünk, nem volt otthon. Mint később kiderült, éppen nyaralt valahol Délen, a tengerparton.
A szerkesztőségi cím tehát csak egy lakáscím volt. Ott hiába is kopogtattam a képverseimmel.
De nem adtam fel.
Montrouge-ból visszafelé párizsi otthonunkba egy telefonfülkénél megálltunk, és fellapoztuk a párizsi telefonkönyvet. Találtunk is egy Tibor Papp nevű telefontulajdonost, aki remélhetően a folyóiraton feltüntetett másik felelős szerkesztő, vagyis Papp Tibor volt. Nem vártam sokáig, felhívtam a telefonkönyvben található számot, és örömmel nyugtáztam, hogy valóban a Magyar Műhely szerkesztőjével beszélek. Elmondtam neki, hogy fiatal költő vagyok Magyarországról. Másnapra meghívott a lakására.
Így kezdődött a barátságunk.
Papp Tibor mindent megmutatott. Hogyan készülnek azok a képversek, amiket ő alkot, hogyan lehet letrasettel dolgozni, aminek segítségével grafikai hatású munkákat tudunk létrehozni. Megmutatta a saját műveit. Az általam írógéppel készített képverseket nem igazán értékelte, amit utólag veszteségnek érzek – ő azt várta volna, hogy rögtön a még modernebb, korszerűbb technikában mutatom meg, mire vagyok képes. Ezzel az elvárással inspirált is, természetesen, de egyben azokat a képverseket, amelyeket ma is fontosnak érzek, és amelyek a Betűpiramis című kötetem meghatározó munkái, mintegy megsemmisítette, azt jelezve, hogy azokat „konzervatívaknak”, „régiesnek” tartja. Nyilván, rám mint fiatal költőre, ez a vélemény olyan értelemben negatív hatással volt, hogy az akkori munkáim szempontjából elbizonytalanított. Ezért fordulhatott az elő, hogy ezekből aztán nem adtam semmit a készülő „Ver/s/ziók” antológia szerkesztőinek, hanem három újabb technikával készült, és sokkal „polgárpukkasztóbb” munkát küldtem be, amelyek aztán meg is jelentek az antológiában, és meglehetős botrányt is kavartak, mint például az „Emlékezés Jolánra” című versfotóm. Amikor később a Betűpiramis című kötetem végre megjelent, Zalán Tibor kérdezte is, miért nem adtam az írógépes versekből annak idején az antológiába.
Papp Tibor, Juhász József, Galántai György és Petőcz András 1988-ban Tarasconban, a nemzetközi költészeti fesztiválon
Papp Tibor lakásán rögtön otthon éreztem magam. A nyitottsága, figyelme mindenképpen fontos volt. Nem ilyen fogadtatást tapasztaltam korábban az itthoni szerkesztők részéről, az kétségtelen. Nyilván ez az otthonosságérzés is arra motivált, hogy a kapcsolatot őrizzem, ápoljam utólag is. Valóban így történt, levelezésünk meglehetősen intenzív volt azon az őszön, télen Papp Tiborral.
Igazi kapcsolatom a Magyar Műhellyel mégis később kezdődött, 1981 nyarán, Hadersdorfban. Leveleztem ugyan Tiborral, mégsem tőle tudtam meg, hogy 1981 nyarán Magyar Műhely Találkozó lesz, méghozzá az ausztriai Hadersdorfban. Szintén az akkor tavasszal megjelent Magyar Műhelyben olvashattam el, hogy lesz a Találkozó, és a helyszínt, a várost is megjelölték. Szereztem egy meghívólevelet svájci távoli rokonomtól, és elhatároztam, hogy arra a néhány napra kiutazom Ausztriába.
Másodmagammal utaztam, ahogy korábban is. Magát a kisvárost, Hadersdorfot könnyű volt megtalálni, de a Találkozó helyszínét jóval kevésbé. Céltanul bolyongtunk az utcákon, amikor egy kastélyszerű épület udvarán autókat láttam, köztük magyar rendszámú Trabantot. Jó helyen vagyunk, gondoltam.
Beléptünk az épületbe, és megtaláltuk az előadótermet. Zsúfolásig tele ismeretlen arcokkal. Beléptünk. Hívatlanul.
Aztán megpillantottam Papp Tibort. Azonnal üdvözölt, majd azt kérdezte, hogyan kerülünk ide. Mondtam neki, jöttünk a Találkozóra. Szállásotok van?, kérdezte. Nincs, mondtam. Itt fogtok lakni, mondta. És aznap már teljes jogú műhelyesekként saját szobában pihenhettünk, és együtt vacsorázhattunk a hivatalos meghívottakkal.
Sőt, este már fel is olvastam a Találkozón a verseimből, vagyis a hivatalos program része lettem. Ekkor olvastam fel elhíresült versemet arról, hogy a vécén ülve éppen Zalán Tibor verseit lapozgatom. A vers Hadersdorfban telitalálatnak bizonyult – óriási derültséget keltett, és a jelenlevő fiatal, de nálam idősebb költők, Fenyvesi Ottó, Szőcs Géza, Ladik Katalin, Sziveri János és maga Zalán Tibor is befogadtak köreikbe, egyenrangú költő lettem velük, én, az akkor még abszolút kezdő, huszonegyéves fiatal. Sajnos, a vers kézirata azóta eltűnt, és sehol nem jelent meg soha. De magáról a versről és a felolvasásomról több visszaemlékező is ír, így például Fenyvesi Ottó a már megjelent életrajzi jegyzeteiben.
Nagy Pál, Szkárosi Endre, Petőcz András (1990-es évek eleje)
Hadersdorf után új fejezet kezdődött az életemben. A Magyar Műhely szerzője és közösségének tagja lettem, majd beléptem a József Attila Körbe, megjelentem a Ver/s/ziók antológiában. Barátja és egyben szerzőtársa lettem azoknak a szerzőknek, akik ma is a barátaim. És a Magyar Műhelyben munkatársa és barátja lehettem a lap szerkesztőinek, Bujdosó Alpárnak, Nagy Pálnak, Papp Tibornak.
Mondhatom, hogy a Magyar Műhellyel a kapcsolatom máig tart – hiszen ma is szerkesztőként vagyok feltüntetve az itthon rendszeresen megjelenő lapban. Hogy Hadersdorf után hogyan is alakult ez a kapcsolat, az egy következő esszé témája lehetne.
