Egyre inkább úgy tűnik, hogy a XXI. század nyugati emberének az eszmerendszerek és az értékrendek gyökeres átalakítása lesz az egyik meghatározó feladata. Mára az egykor megcsontosodott jobb-bal kétpólusú megosztottság lényegileg kiüresedett. Az uralkodó ideológiákat ma már nem a társadalmi erőtérben betöltött pozíciójuk alapján szerveződő érdekérvényesítési technikáik határozzák meg. A két egykor ellentétes fél érdekkülönbségei fogyatkozni látszanak. Az új évezred új kihívásaira adott megoldási javaslatok mentén kialakuló új ideológiák megszületésének korát éljük. Hogyan reagálunk a globalizáció életünk mindennapjait befolyásoló következményeire? Milyen közel engedünk más kultúrákat a magunkéhoz? Hogyan képzeljük el a kultúrák egymás mellett élését? Mennyire fontos számunkra a természetes környezet megóvása? Miről vagyunk képesek lemondani érte? Ezekre a kérdésekre keresi a ma embere a választ, és egyre többen érzik szükségét az örökös terjeszkedés ideája helyett egy önmagát távolabbi perspektívába helyező, a természeti környezet degradálására odafigyelő, értelmes jövőképet felvázoló, új eszmerendszer kidolgozásának. Ebben az útkeresésben természetszerűleg a művészek is szerepet kérnek maguknak, akik közül sokan a kreatív ipar ideájával szakítva egyre inkább a totális életet tekintik tevékenységük színterének. A public art, a street art vagy az environmental art műfajainak megerősödése kiválóan demonstrálja a galériarendszerből amúgy is kikívánkozó művészek ezen attitűdjét.

A természeti környezetben alkotó művészek törekvései szintén erre az általános társadalomjobbító szándékra rezonálnak, csak ők a világ agresszív átrendezését az urbánus központokban működő mérnökökre bízva megelégszenek a „kis gesztussal”, távol a kultúrpolitika szervezett játékterétől. Bár kevesen vizsgálják ezt a művészeti formát ebből a szempontból, az erősödő ökológiai problémák okán a természetművészet ugyanolyan aktuális és társadalmi értelemben is elkötelezett művészi kifejezési mód, mint a szociális jelenségekre reagáló, manapság viruló aktivista művészeti megnyilvánulások.

Miként is került vissza a műalkotás a természetbe? Mi is az a természetművészet? Hogyan alakult ki a vizuális művészetnek ez az izgalmas, átfogó területe?

A reneszánsz, majd a felvilágosodás beköszöntével a műalkotások szakrális, rituális funkciói fokozatosan elhalványulnak, és egyre inkább a műalkotások esztétikai, illetve gazdasági értékei kerülnek előtérbe. Megjelennek a kollektív emlékezet emblematikus intézményei, a múzeumok és bennük a gyűjtemények, melyek az uralkodó osztályok emlékeit, történelmi érdemeit voltak hívatottak bemutatni és megőrizni az utókor számára. A XX. századra a művészet „beszorul” a bemutatására létrehozott épületekbe, múzeumokba, galériákba, színházakba, koncerttermekbe – egy jól szervezett kulturális intézményrendszer erőterébe. A modern múzeumokban, a galériákban, a műalkotásokat sterilnek mondható terekben, környezetüktől elidegenítve tárják a közönség elé. Ezekben az úgynevezett „white boxokban” a mű architekturálisan nem része az őt körülvevő környezetnek, így köztük csak minimális, elsősorban primer látványon alapuló interakció alakulhat ki.

Az impresszionisták azok, akik ténylegesen kimennek a természetbe, kivonulásukkal a téma iránti áhítatukat demonstrálva. Az egyik első alkotó, akinél maga a mű és természeti környezetének viszonya kap kitüntetett szerepet, a román Constantin Brâncuși, aki legjelentősebb alkotásait Târgu-Jiuban, egy vidékies hangulatú, romániai kisváros általa tervezett parkjának természetes környezetében helyezte el, ellentétben a köztéri szobrok felállításának akkori gyakorlatával (Hallgatás asztala, Végtelenég oszlopa, A csók kapuja).

Művészet és természet igazi, programszerű, fizikai találkozása azonban a 60-as évektől – Amerikában a land art-mozgalom kapcsán, Európában az arte povera folyományaként – történik meg. Ezután műtárgyakat természeti kontextusba helyezni teljesen elfogadott gyakorlattá válik. E praxis elterjedésének okán sorra jöttek létre azok a művészeti központok, amelyek a városoktól távol, kis falvak környékén, kastélyok parkjában, tengerparton vagy elhagyott szénbányák területén rendezik meg szimpóziumaikat, eseményeiket.

A kilencvenes évekre a természettel való művészi interaktus praxisa beágyazódottá vált a kortárs művészetben. Mára egyre gyarapszik azon alkotók száma, akik a természettel való harmónia újrateremtésére törekszenek, a természeti anyagokat, tárgyakat, energiákat, helyszíneket közvetlenül alkalmazzák az alkotásban, azaz a természettel való közvetlen fizikai kapcsolatteremtés az alkotói folyamat lényege.

Ezek a művészek az urbánus környezettől távol, általában természeti, esetleg falusi környezetben hoznak létre alkotásokat, főleg a kézműves technikákra szorítkozva, ritkán alkalmazva gépi megmunkálást. Az így létrehozott „jel” az adott táj specifikumát, egyedi jellegét erősíti, összefonódásuk megváltoztathatatlan, a művek nem tudnak létezni ezen a meghatározott környezeti kontextuson kívül. Az alkotás elkészítésénél a művész sokszor az adott környezetben fellelhető természetes anyagokat használja, melyek általában múlandóak, lebomlanak.

A természetművészet esetében azonban nemcsak a művészeti helyszín fontos, hanem a falusiakkal, a „természet igazi művészeivel” való interakció is kiemelt szerephez jut. Gyakran a helyi közösséget bevonva dolgoznak a művészek, gyakran a kézművesek és mesteremberek tevőlegesen vesznek részt az alkotói folyamatban.

Az így létrejövő, a természet ciklikus változásainak idejében létező, efemer jellegű művek felrúgják az örökkévalóságnak szánt műalkotás konvencionális mítoszát, egyszersmind teljesen ellentmondanak az intézményi és a gyűjteményi logikának: tulajdonjoguk tisztázása lehetetlen, s legtöbbször a művek – önnön törvényeiket érvényesítve – visszatérnek a természetbe, s legfeljebb a szerzői jog és a fennmaradó dokumentáció illeti meg a művészt vagy a jogtulajdonost.

Egy új mozgalom születésének lehettünk tehát tanúi az elmúlt 2-3 évtizedben. Eldugottnak tűnő falusi környezetben számos, nemzetközileg is rangos természetművészeti esemény jött létre, ami azt is bizonyítja, hogy a centrum–periféria alá-fölérendeltségi viszonya már nem áll szilárd lábakon, sőt pluszadalékkal is szolgálhat az itt létrejövő művekhez. A természetművészet mint kifejezés mára beépült a kortárs művészet szótárába, tantárgyként való megjelenése néhány európai felsőoktatási intézményben az irányzat kanonizációs folyamatáról árulkodik, s valószínűsíthető, hogy ez a tendencia csak erősödni fog az elkövetkező években.

Az ezredforduló óta számos művészeti központ, illetve művésztelep jött létre szerte a világban, ahol a természet áll az alkotói tevékenység fókuszában. Ilyen például a CCANW (Centre for Contemporary Art and Natural World) Angliában, a GNAB Koreában, a Sandarbh Indiában, az Arte Sella Olaszországban vagy az Ethigo Tshumari Japánban, hogy megemlítsünk párat a legfontosabbak közül. Ezek a szervezetek laza hálózatként tartják a kapcsolatot egymással, elsősorban az információ áramlása céljából. Inkább a kooperáció, mint a kompetíció szerveződésük mottója, de közös jellemzőjük az is, hogy elkerülik a központosított struktúrában, kultúrpolitikai stratégiában való részvételt.

Magyarországon is több hasonló alkotói helyszín, művésztelep jött létre az elmúlt 10–15 évben, a noszvaji barlanglakásokban, a tolcsvai művésztelepen, a boldvaszilasi magtárban, vagy legutóbb egy őrségi kis faluban, Márokföldön. A nagy hagyományú, négy évtizedes múltra visszatekintő erdélyi Gyergyószárhegyi Művésztelep koncepciója is természetművészeti színezetet kapott az ezredforduló környékétől.

A Nemzetközi Velencei-tavi Symposion a természetművészet egyik fontos hazai eseménye, amelyre különböző művészeti ágakban alkotó, de a természetművészettel is foglalkozó alkotóművészek, mesterek és tanítványaik kerülnek meghívásra 2006 óta. A főszervező Péter Ágnest a kistérség vállalkozói, önkéntesei segítik az esemény színvonalas lebonyolításában immár egy évtizede.

Az információs társadalom előretörésével nemcsak mindennapjaink változtak meg alapvetően, hanem emberi kapcsolataink minősége is. Az információs és kommunikációs technológia elterjedése egyre inkább izolálja az egyént, és gyengíti a kisközösségek normaközvetítő és kontrolláló szerepét. Így a művészettel ritkán érintkező emberek számára egy műalkotás létrehozásában való közreműködés élménye, a körülmények megteremtésének feladata, a közös ügyben való odaadó részvétel eszköz lehet ennek az elidegenedési folyamatnak a lassítására, akadályozására. Ráadásul egy ilyen összefogás nyomán létrejövő munka azt is eredményezi, hogy a résztvevők magukénak érzik a kortárs formavilág jegyeit viselő műalkotásokat, jelentősen tágítva a befogadói csatornákat, nem beszélve arról a „járulékos” adalékról, hogy a megszülető műalkotások szintén a közösséget gazdagítják, még ha időlegesen is. Ezeket a jövő tekintetében nagy valószínűséggel felértékelendő szempontokat ismerte fel Péter Ágnes, amikor belefogott művésztelepe szervezésébe.

A felsőoktatási tapasztalatokkal is rendelkező szervező másik kiemelkedő érdeme, hogy hangsúlyt fektet az egyetemi hallgatók, illetve a fiatalabb generációk bevonására a symposion napi munkájába. Meggyőződése, hogy a közös alkotói munka elősegítheti az ökológiai aggodalmak sokrétű, mögöttes tartalommal rendelkező művészi megfogalmazását, s a diákok, hallgatók saját környezetükben is nagyobb eséllyel tudják majd hatékonyan artikulálni a természet degradálódása, értékvesztése iránt érzett aggodalmat, és felhívni a figyelmet a kulturális örökség megőrzésének fontosságára. Mindemellett a művészhallgatók kreatív munkálkodásuk révén nemcsak elméletben, de gyakorlatban is részeseivé válnak a művész társadalmi pozíciójának újraértékeléséről, felelősségéről, a közügyekben való aktív részvételének fontosságáról szóló művészi-társadalmi diskurzusnak. Ezek a hallgatók tanulmányaik végeztével tudatosabban és ezért nagyobb hatásfokkal tudják majd kifejteni tevékenységüket akár autonóm természetművészként, akár tanárként. Urbánus vagy falusi környezetben, adott esetben szülőhelyükre visszakerülve már komoly tapasztalatok birtokában képesek lesznek egy kisebb közösség személetmódjának pozitív alakítására: kreatív és játékos módon elősegíthetik a környezettudatos magatartást, a környezetért felelős életvitelt, erősítve egyúttal a művészet iránti fogékonyságot. Ideális esetben akár a művészet, akár a természet apropóján cselekvésre tudják bírni a közösség tagjait, bevonni őket az alkotói folyamatokba.

Meggyőződésem, hogy az a 10 éve folyó munka, ami Péter Ágnes vezetésével a Nemzetközi Velencei-tavi Symposionon, illetve Magyarország, Európa és az egész világ más természetművészeti helyszínein folyik, gyakran nagyobb hatásfokú, mint a média által terjesztett száraz propaganda, s egy modellértékű módszerként működhet a felbomló félben lévő falusi és városi kisközösségek egyben tartására. Erre égetően nagy szükség van napjainkban.

(Készült 2016 májusában.)